Kifelé jövet a fürdőből
az jár folyton az eszemben:
hány nap is még ez a világ,
amíg itt párolog vizes bőröm
a hosszú, L alakú előszobában?
Hányszor törlöm le a tükröt –
miután párába írtam a neved?
Meddig is tarthat az élet?
Érdemes-e még újrakezdeni?
A napok vásott monotóniája
nem fog-e belénk harapni,
mint farkas a Holdba,
és nem kap-e be egészben,
akár róka a sajtot hollóstól?

A nappaliban közönyösen
folyik szét a rendetlenség.
Már nem állok neki a
kilátástalan pakolásnak,
hogy utána úgy érezzem:
csinálhatsz te itt bármit,
úgysem köszöni meg senki,
sőt észre sem veszi,
ahogy a kiflibe kunkorodott
macska a dikón,
a száradt ruhák között.
Neki van a legjobb dolga –
szendereg, nem tudja:
bíróságon a sorsa.
Elválik majd, kihez kerül,
kié lesz a dikó, kié a pokróc,
kié a mosott, gyűrött holmik.

Kinn a kutya úgy örül,
mintha megváltóját látná,
hozza sípoló játékát,
bökdösi a lábam, nem érzi
a májusi meleg nap
katatón melankóliáját.
Lihegve rohan körbe,
labdát gurít elém –
félig-meddig visszarúgom,
félig-meddig visszasírom,
hisz nem jöhet velem.
Talán kap egy erős altatót,
eltemetem itt a kertben
elmúlt fiatalságom mellé.
Vergődés már az ő élete is –
görcsberánduló futam –
egyre gyakrabban tör rá
az epilepsziás roham.



2008. május 30.

Gyötrő éjből ébredt hitvány hajnalokon
cigicsikk életed harmatcseppnyi vagyon.
Zsebre vágott álmod mellé fér kosz-kezed,
rád dudál egy kukás – botló lábad remeg.

Tested silány fogas, ócska rongyok tára,
vérszívó rovarok seregének vára.
Furcsa sportot űzöl, hol éhség a tréner,
esélyed javul, ha tele a konténer.

Elsüllyedt már benned tucatnyi Atlantisz,
mint bukott kollégát köszönt néhány taxis.
Ők is vegetálnak, zötyög most a szekér,
fizetik a sápot, ami nem is csekély.

Ha dönteni kéne, kinek van jobb dolga...
Te rongyos vagy, piszkos – a másik rabszolga.
Neked nincsen ágyad, jelzálogos házad,
nem kell hitelekért lejárnod a lábad.

Rajtad penész érik – ő még piros alma,
belülről rohasztja adósságtartalma.

2010. 09. 19.

Düledezik korunk tákolt alkotmánya,
préda lett az ország,
bankok tartománya.
Ünnepet takar az adósság,
megváltásban sem hisz senki,
a politika éppen saját képét festi.

Egész Európa szegény,
ám az elit úgy dorbézol, mint rég.
Karácsonyra azt kérem én:
hulljon rátok az ég!
Galád tettek, kifosztások –
emléketek is temesse átok!

Jórészt csóró a világ, pőre,
irgalmatlan válság van.
Rendre háborút kreál a tőke,
feldúlja a Földet szép lassan,
erőt alkalmaz, kíméletlen csapást,
a szenvedőkre kenve a túlkapást.

Mulatnak rajtunk a dúsgazdagok,
ők két végéről égetik az életet.
Miből származnak királyi vagyonok?
Számtalan rabszolga skandál kérdéseket:
Emberként élni csak hitványan szabad?
Hová tűnnek el a megtermelt javak?

2010. 12.  24.

Két ünnep közt kétkedéssel,
kérdések közt kínos képpel,
újév előtt egy kevéssel –
imára font zsibbadt kézzel...

Amint sikkad sorsunk tovább,
ahogy inog fejünk alja,
bírjuk-e a prés nyomorát –
borsót hányunk-e a falra?

Vajon viseljük-e egymást,
mikor csontot roncsol a gőz –
tart-e a test még több nyomást,
vagy lelök az agy minden fedőt?

Midőn időnk pörög tovább,
ha majd fordul fejünk alja,
meglátjuk-e kezünk nyomát,
árnyat vetünk-e a falra?

Két ünnep közt töprengéssel –
újév előtt egy kevéssel –
kérdések közt kínos képpel,
marokba vett rozsdás késsel...

2011. 12. 28.

                            Maga, igen, maga. A nevetséges
                            esernyőjével a megállóban. Noha
                            csak szemerkél. Hiába tekergeti
                            a nyakát. Mióta tudja, hogy figyelem?

                                                                                                   Látom, nem köti le, ami odabent
                                                                                                   történik. Szerintem törvénytelen így
                                                                                                   fölhajtani a feketét. Nem lennék
                                                                                                   a helyében. Képtelen rá, hogy élvezze.

                            Az életet. Bámulom, jobb híján. Most
                            épp magát az üres járdaszigeten.
                            Bár már baromira unom, ahogyan
                            közönyt mímel. Végül is ki figyel? És kit?

                                                                                                   Fogadni mernék, fizetéskor bezzeg
                                                                                                   mindjárt megélénkül. Talán vissza
                                                                                                   is kérdez a számlára. Képes rá. Hogy
                                                                                                   a fenébe stírölhet egy ilyen alak?

                            Jóval kezd, ha vesémbe akar látni.
                            Roppant kényes vagyok személyiségi
                            jogaimra. Meg arra is, hogy senki
                            esernyője ne takarhasson ki semmit.

                                                                                                   A valóságból. Vagy előlem. Ami
                                                                                                   bizonyos, hogy meneküléssel ér fel
                                                                                                   minden gesztusa. Egészen pontosan
                                                           &nb ... Tovább »

Monoton unalom kondul a kertben
a szeptemberi üres délutánban,
csepegnek rólam a permeteg percek,
érzem a nyugalom hanyag hullámzását.
Alig libben a levegő, szinte leült az élet
vagy talán le is dűlt sziesztára kábán,
s álmában fáradt fújtatóként szuszog.

A szomszéd park fái – jámbor útonállók –,
amíg nem szólnak rigmusok
a közelgő poroszló őszről,
lopják a nyár utolsó arany mosolyát,
és a szállongó szellő ezüst hajszálait.

Egy arc kidomborul az idő fátylából,
dermedt pillantása gyermekéveket idéz,
révedő tudatomat beszippantja, –
delejezve magához ölel,
s tanító mesébe kezd:

Te balga lélek vigyázz,
ne higgy hízelgő szavaknak!
Hiába hintik eléd a szépség mandalaszeleteit,
s kínálnak vérpezsdítő ánizs italokkal, –
nem a javadat akarják.

Először sebet próbálnak ejteni:
bevezetnek látomásaik bűvös erdejébe,
szavuk gáncsos gödrében
csábos csapdába csalnak,
majd feltűznek pillantásuk árhegyére.

Estefelé, amikor kiülnek kalyibájuk elé,
elnézik gyöngyöző testedet,
amint remegő húrként vonaglik.
Kéjesen hallgatják sajgó éneked,
s néha – kedvük szerint – hárfaíveden
körmükkel pengetik dallamuk.

Mire leülepszik a hetedik füstös éj,
már apró pálcikákra szúrva kínálják
édes, rostonsült húsodat
(macskáiknak is dobva kóstolót).
Lecsapolt véred szörcsögve isszák,
majd éjféltájt – sercegő, villámló égbolton –
a Hold sziluettjében repülnek tova,
akár egy óriásdenevér csapat.
Még sokáig hangzik rekedtes kacajuk,
epés vinnyogásuk,
végül elül a seprűsuhogtató nesz.

Monoton unalom kondul a kertben
a szeptemberi üres délutánban,
megropogtatom elfeküdt nyakam,
belenézek az izzó napfénybe –
forróság rohan szét sejtjeimben –,
lefolynak rólam a permeteg percek.
Jó itt nekem…
Alig libben a levegő,
szinte leült az élet
vagy le is dűlt sziesztára kábán,
s álmában fáradt fújtatóként szuszog.



2008. szeptember 05.

Iszonyat a mélység felett
(nem tudja, ki nem élte meg):
kezem görcsöl, lábam remeg,
ha lenézek, énem tömeg.

Csodálom a bátrak bátrát, –
olvasgat a város felett
lazán lóbálgatva lábát,
s alatta még száz emelet.

Volt, hogy tizediken laktam –
megrettentett mindenképpen –,
lenn az udvar forgó katlan,
félelmemben körmöm téptem.

Úgy érzem, ha gépre ülnék,
csak zuhannék lélekvesztve,
nem lengne alattam árnyék, –
sodródnék a végtelenbe.

2010. 10. 06.

A megriadt madár
vezetéknek repül, –
egy mámorból ébredt
csöves kábán felül.

Autó sodródik,
sivítva kanyarog,
fuldokló neon-lét
utolsókat dadog.

Visszacsordogál nyűtt
mederébe az éj,
szikkad a sötétség,
sóhaja tűnő kéj.

Szellemszellő csörtet
sörös dobozt hordva,
szédülten követi
részeg papírcsorda.

Bedagadt szemekkel
ébredez a hajnal,
halántékát nyomja
durcás macskajajjal.

Felhúzza redőnyét,
rágyújt, nagyot krákog, –
savanyú köpettel
távozik egy zápfog.

2006. 10. 20.

Ritka látogatóként múltidézni jöttem,
s míg tudatom gyermekéveken matat,
ereklyéim és virágaim rendezgetem
– előkerül most sok-sok emlékkacat.

[…]
Bolygó fények, libbenő árnyak
– kóbor lelkek köztünk járnak –,
mécses fények égbe szállnak,
viasz sercen, imádság hangzik;
bölcs krizantémok bólogatnak
– téged is vár majd egy hant itt…

Búcsúztomban visszanézek
– egyszer végleg visszatérek –,
távolból a temető lángol,
az éjbe ég a múlás sebe –
remeg a sírkert fájón –,
Isten se tudja, hogy kösse be.


2010. 11. 01.