Mumóka alaposan elfáradt a kertészkedés közbeni hajlongástól, emellett bal forgója újra, szinte elviselhetetlenül sajgott.
Hangos nyöszörgések közepette elterült a nappaliban a por ellen védő lepedőkkel letakart, vadonatúj kanapén és gondterhelten nézte az udvart.
– Mi lesz, ha nem javul a combízületem, és folyamatossá válik a fájdalmam? ­– tette fel magának a kérdést. – Ki fogja befejezni az elképzelésemet, ami menetközben spontán alakul. Ha nem én formálom a kertet, még elmagyarázni sem tudom másnak, hiszen az egyik ágyás elkészítése inspirálja bennem a másikat.
Amíg ezen gondolkodott, tekintete a nagy fedett terasz mennyezetére tévedt.
– Szerencse, hogy fecskék nem fészkeltek be, kihasználva a részleges nyugalmat – állapította meg. Még nem laknak itt ugyanis Medvegúzzal, csak nyugdíjba vonulásuk óta járnak ide gyakrabban a kertet rendbe tenni és a költözködés előtti legfontosabb teendőket elvégezni.
 
A garázs előtti térburkolatot és a kerítést borzasztóan elintézték a madarak. Olyan, mintha a kisvárosi utca elvadult folyópart lenne, ahol sirályok és kárókatonák falánk csapatai tojásnyi fehér foltokat csurgatva könnyítenének magukon. A fekete kovácsoltvas kerítés lehangolóan néz ki a gömbkőrisek alatt, amelyeket nemrég gallyazott fel Medvegúz, hogy az utcán elhaladó teherautóknak ne képezzenek a formás lombok akadályt.

Szóval fecskefészek a terasz alatt… Nem hiányzik Mumókának az sem, mint a látómezeje szélén elterülő fehér flekkek a kövön és kerítésen. Morfondírozásából arra eszmélt, hogy félhangosan az „Eresz alatt fecskefészek” c. nótát dúdolgatja. Meg is kérdezte Medvegúztól, aki fürdőből jövet a nagy U alakú kanapé másik oldalán öltözködésbe kezdett, és kínlódva a zokniját húzta:
– Hogy van ez a nóta tovább, te ismered?
– Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva néz le. – nyögdécselte nadrágja felvétele közben Medvegúz. – Persze miért nézne le sírva? – Biztosan elértettem gyerekként, pedig hányszor hallottam a szépemlékű vasárnapokon, amikor felmenőim felhangosították a lemezjátszót.
– Tudod mit, megnézem a telefonomon, a Google mindent tud. – élénkült fel Mumóka.
– Az a biztos. – felelte a férfi, miközben már indulásra készen a tükörben vetett néhány pillantást ábrázatára. – Nem ártott volna megborotválkoznom, de itt még egy eldobható borotvám sincs – dörzsölgette az állát. Rendesen megcsípte a tokámat egy mocsok szúnyog. – vette észre és már kaparni is akarta, amikor az asszony rászólt.
– Hagyod abba a piszkálást, majd bekenjük krémmel! – Olyan már az arcod így is, mint a foltos ruha, teljesen szétkapartad.
– Valóban, mert a köszvény tolja minden lehetőségnél a szövetekben kicsapódó mononatrium-urát kristályokat, én meg ezeket a sebeket szenvedéllyel nyomkodom és csúnyán el is tudom kaparni.
Igaza bizonyításaként az álla alatti dudoron nyomott még néhányat és körmével keményen belékapart.
Mumóka közben megtalálta a Youtube-on a keresett zeneszámot és elindította a lejátszást.

– Sírva nézlek – mosolyodott el a férfi. – Most legalább értem. – A k betűt azért rendesen lenyelik az énekesek. – Ideje is volt már persze, hogy megtanuljuk ennek nótának a szövegét:

”Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva nézlek
Te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom
Látlak-e még fecskemadár, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?
Ha én akkor már nem élek, azért nálunk rakjál fészket!
Ha én akkor már nem élek, azért nálunk rakjál fészket!”

Mumóka lejátszotta másodszor is, egy férfi énekes előadásában a nótát, és amikor Medvegúz felé fordult, észrevette, hogy férjének meglepően savanyú az ábrázatra, és mintha a könnyeivel küszködne.
– Bizony, bizony ez egy óriási kérdés Mumó – szólalt meg lehangoltan Medvegúz. – Dolgozunk itt, mint a gépek, bevállalunk hetvenéves fejjel egy újabb költözést, és „lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?”.

A kora nyári langyos estében egyenletesen suhanva az autóval, Medvegúz még többször elismételte magában:
– „Te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom.”
A szemüveg és a jótékony sötétedés elfedte kicsorduló könnycseppjeit, a légkondicionálás pedig hamar fel is szárította azokat, így Mumóka talán semmit sem vett észre az egészből.

Másnap reggel a régi ház udvarán Medvegúz szemügyre vette a cserepes és konténeres virágokat, és úgy döntött rájuk fér egy alapos öntözés. Ahogy elindult a kerticsap felé, ahol az állott vízzel töltött kannák várakoztak sorukra, hirtelen hátrahőkölt. Egy fényes tollú, kifejlett villás farkú feküdt lehullott rózsaszirmokba burkolózva a betonjárdán, mintha csak aludna.
Medvegúz megmozdította a fecskét egy műanyag lapáttal, de már nem volt benne élet. Hátára fordult, és a szomorú, „feldobta a bakancsát” pozícióba került.
A férfi ezt a gondviselés üzenetének vélte, és megérzését meg is osztotta a többtucatnyi lépcsőfokon addigra leoldalazó Mumókával:
– Talán lesz még elég időnk, érdemes az új portán tenni-venni, hiszen a tegnap hallgatott búsuló értelme ezzel a jellel most az ellenkezőjére fordul:

…Ha te tovább már nem élhetsz, mi új helyen rakunk fészket.

 

2023. június 2.

Akkoriban új remények, változások, és a szabadság fejlődése kerültek a gondolkodás középpontjába. Ez idő tájt vált hazánk a legvidámabb barakká a szocialista országok táborában. Valamelyest emelkedtek a fizetések, ami lehetővé tette a fogyasztás minimális növekedését. Átalakulóban volt a politika, az életvitel, az öltözködés és a gyermeknevelés.

Attila szülei 1961-ben már megengedhették maguknak, hogy félévente egy-egy vasárnap ellátogassanak a 25 km-re lévő kis faluban élő rokonsághoz, és néhány órát eltölthessenek testvérek, sógorok, sógornők és unokaöccsök társaságában. Unokahúguk nem volt, mivel minden családban kizárólag fiúgyermekek születettek.
A legifjabb jövevény, a Zoltán névre keresztelt lurkó, ránézésre kifejezetten masszív gyereknek tűnt. Hét hónapos létére már könnyedén felállt a rácsos ágyban és hevesen nyúlkált a süteményestál után, amiből az ágy körül ülő felnőttek és idősebb gyerekek falatoztak.
Miközben a felnőttek a hónapok alatt alatt felgyűlt megbeszélnivalókkal traktálták egymást, Tamás, a legifjabb családtag gézengúz bátyja, a csöppséget instruálta. Az apróság akár egy jól idomított kiskutya, úgy produkálta magát. Kelt, feküdt, homorított, domborított, vagy a kezével emelgette a felsőtestét a testvéri vezényszavakra. Attila, Tamás és a többi unokatesó nagyokat kacagva, remekül szórakoztak Zolika mutatványain.
Zolika, amikor már szinte minden attrakcióját bemutatta, a süteményestál után kapott és berántotta a kiságyába a maradékot. Mielőtt azonban majszolni kezdhette volna, Attila anyukája kivette előle a tálat és az asztalra tette. Bori mama visszaült székére, a kiságy közelébe, és féloldalt fordulva folytatta Anna húgával a beszélgetést.
Tamás ránézett az öccsére és látta, hogy a kis vasgyúró be van sózva a csalódottságtól és a tenni akarástól. Ekkor felhangzott a délután azóta is emlegetett vezényszava:
– Pútyák, ugorj neki!
A kis Zolika – azaz Pútyák – felállt a kiságyban és az oldalvást ülő Bori mamát úgy arcon vágta, hogy annak az ijedtségtől és a fájdalomtól rögtön kicsordult a könnye. Nem akarta elhinni, hogy egy hét hónapos baba ekkorát üthet. Sértődötten ült arrébb a kiságytól és még mindig szipogva hagyta, hogy a húga vizes borogatást tegyen  vöröslő arcára, amin jól felismerhető volt a kis vasgyúró kézjegye.

Eltelt huszonöt év, ám Pútyák és Bori mama ennyi idő alatt sem kedvelték meg egymást, sőt még Annának, az anyjának sem volt különösebb indoka, hogy fiát szeretetre méltónak találhassa. Zoli és a bátyja ugyanis az évek során kimondottan a család haramiájává váltak. Ami nem volt lelakatolva, azt mind elvitték otthonról. Eladták és elitták az árát. Szüleik egy idő után már nem tudták elviselni a folytonos kártételt –, feljelentették őket a rendőrségen. A két rossz életű, részeges fiatal letöltendő börtönbüntetést kapott.
Ahogy telt az idő azonban, a szülők jobban megbánták tettüket, mint a börtönben ülő, elfásult gyerekeik, így a kiszabott büntetés letöltése után visszafogadták őket a házhoz. Kezdődött elölről minden, a két szeszkazán lódított, fosztogatott és ivott tovább.
Az idősödő szülők kínszenvedésének a begyűrűző munkanélküliség vetett véget. Amikor a rendszerváltás után a faluban már nem akadt munka, teljesen elapadtak a pénzforrások, a rovott múltú testvérek nem tudtak a szülőktől és környékbeliektől mit ellopni.
A két haramia kényszeredetten összepakolt és elindult világot látni. Az idősebbik testvér keresett szakmát tanult, és pék lett egy felkapott bevásárlóközpontban. Zolit pedig, aki az állatokhoz kiválóan értett, egy jómódú gazdálkodó farmján megbecsült állatgondozóként alkalmazták. Gondolhatnánk, hogy ezzel a történetnek vége, egyértelmű a happy end. De, közel sem úgy alakult, mivel néhány év alatt összedőlt a cefreszagú kártyavár.

Mindketten megnősültek, ám száműzték őket az asszonyok, mivel nem bírták elviselni az újra és újra fellángoló alkoholista életmódjukat. Gyerekeik nevelésében sem lehetett rájuk számítani, napokra, hetekre felszívódtak, és egy-egy tivornyázás után lezüllött, elviseletlenül leharcolt állapotban, pénzüket elverve próbáltak visszadiffundálni a családi közegbe. Hazudtak, ígérgettek, csaltak, loptak, ahogy korábban tették.
Tamás hazudozása odáig fajult, hogy új házasságot kötött, miközben az első házasságából született gyermekei felnevelésében sem vett részt. Gyerektartási kötelezettségét nem teljesítette, inkább bujkált az országban. Ennek ellenére (az ő múltjával) valahogy elvégzett egy biztonsági őr tanfolyamot és kutyás őrnek alkalmazták. Új feleségétől szintén született két gyermeke, de rövidesen onnan is ki lett ebrudalva.
Zoli sem tudott gyökeret verni az állattenyésztő vállalkozónál, pedig amíg mérsékelte az ivást, gazdája igazán megbecsülte, nívós lakást is biztosított neki. Egy napon azonban újra beindult és minden megtakarítását egy hét alatt elmulatta. Egy idősebb csövessel állt össze és annak lepusztult kunyhójába vackolta be magát. Gyerekével ő sem foglalkozott, lányát volt felesége egyedül nevelte fel.

Anna hírt kapott Zoli fiáról, és miután a férje meghalt, visszacsalogatta az öreg csövessel közösen használt vackáról. Ismét úgy tűnt, hogy rendeződnek a dolgok, Pútyáknak stabil munkahelye lett egy újonnan indult vállalkozás kacsatelepén, de a karma megint közbelépett.
Nem világos, hogy hogyan és miért, de a hatalmas erejű Zoli, egy őt meglátogató férfit csupasz kézzel agyoncsapott a kacsatelepen. A nyomozás nem találta teljesen bizonyítottnak az emberölést (az anyja is megtett minden tőle telhetőt), így csak hat évet kapott, amit harmadoltak jó magaviselete miatt. Anna úgy várta haza fiát, mint egy messiást, hiszen férje halála után a bivalyerős Zolit tartotta az „embernek”.

Attila nem szívesen szólt bele a rokonok életvitelébe, így amikor meglátogatta nagynénjét, akkor is csak szőrmentén taglalták a kialakult helyzetet. Nem igazán tetszett neki, hogy Anna őt kérte meg, hogy látogassák meg Zolit a börtönben. Anna azonban addig-addig erősgette, hogy a fia ártatlan, nem ő csapta agyon az áldozatot (mivel egy harmadik személy DNS-ét is kimutatták a helyszínen talált cigarettacsikkeken), hogy végül meglágyult Attila szíve és elvállalta az utat.
Zoli úgy tűnt, hogy megváltozott a bezártságban letöltött évek alatt. Elmesélte, miként tervezi újra az életét. Fogadkozott, hogy soha többet nem iszik, és ezt Attila el is hitte neki. Akkor már csak három hónap volt hátra a büntetésből.
Amint kiengedték Zolit a börtönből, hazaköltözött az anyjához. Egy helyi Kft.-nél kapott állást. Az erős fizikai munkát jól bíró emberre szükség van, bármilyen az előélete. Ahogy Zoli büszkén kiemelte:
– Én annyi nádat vágok, mint amennyit hét nyeszlett melós – nem véletlenül kedvel az igazgató.
Attila minden látogatásakor vitt magával alkoholmentes sört és azzal kínálta Zolit, hogy hadd szokja. Úgy vette azonban észre, hogy unokatestvérének nem igazán ízlik a szeszmentes ital. A cigaretta elleni kampánybeszéde sem lelt nyitott fülekre. Zoli, a maga szárította dohánylevélből aprította és töltötte a koporsószegeknek becézett bűzrudakat. Amilyen átéléssel és szakszerűséggel gyártotta a paklikat, és amilyen áhítattal gyújtott rá a kapadohányra, Attila megsejtette, olyan erős a függőség nála, hogy csak idő kérdése, mikor tér vissza a cefre biztosította élményhez is.
Zoli nyár elején szabadult. Szeptemberi látogatásakor viszont Anna már elkeseredetten súgta Attilának, hogy megint iszik a fia. Pútyák eltűnt négy napra és elitta az összes, megtakarított pénzüket, 460.000 forintot.
Attila teljesen összezuhant, elvesztette minden hitét és megelőlegezett bizalmát.
– Érdemes volt ennyit foglalkoztam Pútyákkal? – Ezért mentem be hozzá a börtönbe? – Ezért próbáltam a lelkére beszélni és agitáltam a józan, káros szenvedélyektől mentes életre?

Megkeményítette szívét és többet nem ment hozzájuk, nem próbálta megheftelni Pútyák életét.

Egy év sem telt el azonban, a nagynénje kereste meg telefonon, a közeli kórházból hívta.
– Teljesen megveszett Zoli, már folyamatosan ivott, rendszeresen elherdálta a pénzünket – panaszolta. – Sokadjára vontam felelősségre, de legutóbb, annyira begerjedt, hogy kalapáccsal esett nekem. Nyolc ütéssel verte be a fejem tetejét. Élet és halál között lebegtem két hétig.
Attila csak hallgatta nagynénje szavait. Átérezte, hogy az idős asszony mennyire szenvedhetett, elképzelte súlyos sérüléseit.
– Semmit sem tudok tenni, semmin sem tudok már javítani – válaszolta meg magának. – Talán ha kisgyerekként nem lett volna betanítva, hogy „Pútyák, ugorj neki!”, akkor minden másként alakul? – Mindenesetre ez már nem az én világom. Csatározzanak egymással a beltagok, a testvérek, a szülő és az igazságszolgáltatás! 

Zolit ismét börtönbe zárták, tíz évet kapott. Anna tizenegy hónapra rá meghalt, legyengült szervezete kimerült a felépülésért folytatott küzdelemben. Pútyák már nem mehetett ki a börtönből anyja temetésére. Néhány héten belül elvitte a tüdőrák.

A szülői házat Tamás örökölte, akinek alkoholtól aszott képe úgy nézett ki, mintha a jivaró indiánok zsugorították volna össze. Szókincse erősen lecsökkent, bambán vigyorogva nyakra-főre  azt ismételgette:
– Pútyák, ugorj neki!

Modern mese. (Vagy mégsem? Döntsön a nyájas olvasó!)

Piroska doktornőt lehetetlen volt nem becézni, hiszen őt minden páciense keresztnevén szólította. Így tette ezt a mozgásában erősen korlátozott, ötvenöt éves új betege, Barkas Józsi is, akit élettársa kellőképpen felkészített a sürgős vizitre. Első találkozásukkor az ócska autójáról elnevezett fuvarozó mégis majdnem összekapott a dokinővel, mivel az megpróbálta az uralkodó trend szerint pár perc alatt elhessegetni. Barkas viszont – rutinosan – azonnal érzékenyebbre állította receptorait. Ekkor Piroska visszainvitálta a besértődött beteget az ajtóból és átváltott a róla elhíresült, ráérős meghallgatásra, aminek során akár féltucatnyi telefont is elintézett.

Józsi akkoriban éppen a rákospalotai tüzépről fuvarozott, és az egyik napon megrökönyödve vette észre, hogy bal kezével, már a kocsiajtót sem tudja kinyitni. Érezte ugyan hetek óta, hogy a vállában és a karjában nincs meg a régi erő, sőt a hátában is folyamatos izomgörcs és szúró fájdalom jelentkezik, de megpróbálta ignorálni. Beletemetkezett a munkába és a szabadidejében folytatott történetírásba.
Barkas Józsit az új párja biztatta, hogy keresse fel végre Piroskát, mivel ő már évek óta hozzá járt hasonló bajaival, sőt néha még házhoz is hívta. Barkas így látogatta meg a doktornőt és kérte, hogy vegye fel páciensei közzé. Ezután kíváncsian várta a fejleményeket. Piroska pedig, mint minden orvoslátogató által precízen behálózott szakember, ajánlgatni kezdte a felkapott csodatévő gyógyszereket, amelyeket Barkason már többször kipróbáltak elkötelezett elődei. A próbák végül már odáig fajultak, hogy még a gumislagot is (ahogy ő nevezte) le kellett dugni és megtükrözni a gyomrát, mivel a gyomorfalat fájdalmasan kikezdték az agresszív kemikáliák. Józsi a vizsgálatot követően hatványozottan rosszabbul érezte magát. Evés után kiegyenesedni sem tudott, csak kérdőjel alakban, eltorzult képpel vánszorgott a mosdó irányába. Hiába, no a gyomorfal nem szereti, ha kitépnek belőle egy jókora darabot, még ha az csupán preventív célzatú szövetvizsgálatra kell is. A szövetmintavétel Józsi esetében ugyanis olyannyira erőteljesre sikeredett, hogy kezébe kapta a „slagot”, és úgy birkózott vele, mint biológus az anakondával. Sőt még a keze után kapkodó asszisztenst is kiképzett kommandós módjára taszította sarokba rémületében.

Barkas – ahogy Piroska két telefonhívása közben jutott rá ideje – megemlítette eme előzményeket háziorvosának, aki jelentőségteljesen bólogatott és váratlanul mérni kezdte a vérnyomását. Sajnálatára nem folytathatta a történetet, mivel a diagnoszta szigorúan rászólt, hogy ilyenkor csendben kell maradnia.
– Folyton szétszakítják az embert, sehol nem lehet egy gondolatot befejezni. – süppedt a hígfolyós csendbe, Józsi. – Legalább egyszer tudnám elmondani végre valakinek a folyamatot, úgy, ahogy az én rendszeremben tárolva van, és nem úgy, ahogy a kapkodó diagnoszták elvárják, akik silány módszereik eredményeként, eddig még egytől egyig téves következtetésekre jutottak.

Amíg pötyörésztek a semmittevés másodpercei, Barkas végre fesztelenül nézelődhetett a rendelőben. Nem volt már rajta a segítő információközlés idegesítő kényszere. Óvatosan forgatva a szemeit, megállapította, hogy megállt az idő a rendelőben is az 1978-as állapotban, akár a lakótelepen úgy általában. Ezen úgy meglepődött, mint a mesebeli királyfi Csipkerózsika várkastélyában bolyongva, amikor a toronyba ért. Annyi különbséget azonban rögtön észrevett, hogy kövezet helyett itt exkluzív linóleum borítja a padlót és rokka helyett egy vérnyomásmérő képviseli a csúcstechnikát. Egy keskeny ágy itt is van, ám nem alussza rajta senki százéves álmát.
Ahogy lezajlott a közbeiktatott, néma szertartás, Piroska annyit szólt:
– Ez elég alacsony Józsi.
– Alacsony szokott lenni. – felelte bizonytalanul Barkas. Nem tudta, hogy ez jelenthet-e valamiféle hátrányt, de a korábbi diagnoszták is általában ennyivel befejezettnek tekintették a téma taglalását.

– Szóval nem szeretne gyulladáscsökkentőket szedni? – kérdezte Piroska. – Pedig van most egy új… Ez teljesen más alapon működik.
– Mindent ismerek már – felelte Barkas. Amit meg még nem, azt megkeresem a neten, de általában egyik sem tetszik. – Igazából azonban nem is gondolom, hogy nekem artrózisom van, hanem talán valamiféle autoimmun válasz, vagy vérellátási zavar lehet a problémáim hátterében.
Nüansznyit még elkalandozott betegségének kusza szálai között és meglepve vette tudomásul, hogy Piroska már egy ideje megint telefonál, mivel a fejéhez volt a mobilja szorítva és mozgott a szája.
– Kihangosítás nélkül, a fejet akkora sugárzás éri, mintha a telefontorony antennájától egy méterrel diskurálna. – fanyalodott el Józsi. – Micsoda orvos lehet ez is…
Piroska, amikor végre visszatért a másik dimenzióból, teljesen máshol folytatta, szöges ellentétben azzal, ahol előtte abbahagyták.

– Akkor pihenjen Józsi, kiírom betegállományba. – Kéthetente kedden jöjjön felülvizsgálatra!
Megpróbálunk majd helyet szerezni a reumatológián.

Józsi havi ötvenkétezer forint táppénzt kapott, amiből akkoriban már csak a kettőjük ebédjére tellett a kajafutár szolgálatnál. Párja kisvállalkozása ráadásul ismét veszteséget termelt, így csak folyamatosan halmozódott az adósságuk.  
Barkast a látszólagos pihenés sem töltötte fel energiával, hanem minden nap múltán szerencsétlenebbül kezdte érezni magát. A felülvizsgálatra érkezésekor már annyira maga alatt volt, hogy mentálisan is akadozott. A hosszú, legtöbbször három-négyórás várakozás alatt roppant fáradtságot érzett és hiába feszítette akaratát, időről időre elaludt.
Amikor a bökdösésre felriadt, és betámolygott a vizsgálóba, Piroska bemutatta a főorvosnőnek, akiben Józsi a harmadik szomszédjára ismert. A kedves Éva főorvosnő rendben találta a táppénzes állományát és vigasztalta, hogy közösen biztosan találnak célravezető megoldást, ami elhozhatja a várva várt javulást.

Barkas, hogy frusztráltságát elűzze, belevetette magát az írásba. Természetéhez hűen azonban ezt sem tudta kiegyensúlyozottan, mértékletesen folytatni. Valahogy úgy volt ezzel is, mint a salátaevéssel, vagy elfelejtette, vagy egyszerre megette az egészet, amikor még a második fogáshoz szinte hozzá sem nyúlt. Hiába próbálta irányítani Zsuzsi, a párja csak nem hallgatott rá, és akár húsz órákat is képes volt a monitor előtt gubbasztani. Néha sikerrel, néha viszont úgy, hogy azt sem tudta mivel telt el az egész éjszaka.
Egyik ilyen hosszadalmas ücsörgés után – a hirtelen jött késztetés hatására – el akart indulni a négy méterre lévő fürdőszobába, de nem járt sikerrel. Azazhogy már a felállás sem úgy sikerült, mint várta. A lába, amint megpróbált ránehezedni, érzéketlen volt és gyenge. Akár egy darab, billegő tuskó. Nem érezte a talpát, ahogy a svédfalba kapaszkodva rugdosni kezdte a padlót.
– Mi a bánat ez a béna kórság? – nézett ki a fejéből Józsi. Eddig a vállam és a kezem állt be, most meg már a lábam is kakukk?
Gyorsan hívta Zsuzsit, és a segítségével elaraszolgatott a fürdőig. A megkönnyebbülés után addig gyúrta, gyömöszölte a lábát, amíg rá nem tudott állni. Úgy érezte, hogy ennek viszont már fele sem tréfa, úgyhogy azonnal át kell sántikálnia Piroskához, aki szerencsére délelőttös volt a rendelőben.
A vizsgálat nem úgy kezdődött, amint azt Józsi elképzelte, hogy majd valamiféle konkrét módszerrel megpróbálják kizárni a trombózis lehetőségét, hanem csak mismásolás ment és a szokásos legyintgetés. Józsi, mint első alkalommal, szintén érzékenyebbre állította a receptorait, és keményebben odaszólt az orvosnőnek:
– Úgy tudom, az artériás trombózis következménye lehet például a szívroham, az agyvérzés, perifériás vagy mezentrikus érbetegség, és a vérerekben kialakult vérrögök első jeleit gyakran a végtagokban észlelhetjük.
Piroska csak pislogott (mint a miskolci kocsonyában a béka), aztán hirtelen pálfordulással, egy ócska szabócentit kapva elő, megmérte Józsi combjait. A bal combja vastagabbnak bizonyult három centivel, pedig jobb lábas. A háziorvos és asszisztense az ún. „fektetőbe” kísérték Barkast és lelkére kötötték, hogy ne is mozogjon, amíg meg nem érkezik a mentő.
Józsiért azonban csak nem akart mentő jönni. Piroska viszont nem engedte el gyalog, hanem a rendelés végén hazavitte kis autójával, és felhívta újra a mentősöket.
Barkas nem hallotta, hogy mit beszélnek, mert Piroska kiment a ház elé és úgy kommunikált a mentőszolgálat diszpécserével. Visszatérve azonban megnyugtatta, hogy csak feküdjön a nappaliban nyugodtan, mivel egy órán belül már tényleg itt lesznek érte.

Amikor a mentő megérkezett, eszébe sem jutott a személyzetnek, hogy valamiféle jelét mutassák, hogy trombózisgyanús embert szállítanak, csupán annyit közöltek:
– OK, mehetünk, menjen csak előre!
A kórházban a mentősök az 1-es belen próbálták leadni Barkast, de a papírokat vizsgálva a szakszemélyzet ezt nem helyeselte és elküldte őket a 2-es belre. A mentősök szerint a háziorvos ragaszkodott az elhelyezéshez, ezért nem sikerült fogadni az állapotának megfelelő osztályon. A 2-es bel ugyanis első benyomásra olyannak tűnt, mint egy i ... Tovább »

Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 463 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2022-11-01 | Hozzászólások (0)

Attila, a friss nyugger memóriáját sem kímélte különösebben a múló idő, mégis rögzült benne az a kép, amikor hatéves korában – 1963 november 22-én – nagybátyja rányitotta az ajtót a külső kamrában. Az első osztályos kisdiák – a korán beköszöntött fagyban – szálanként égetett el egy doboz gyufát. A villódzó lángok kihunytával felpöndörödő, kormos csonkokat a festetlen, durván megmunkált hajdani vízlóca göcse helyén tátongó mélyedésbe dobálta. Sorra gyújtogatta a gyufaszálakat és révülten figyelte a gyorsan eltűnő, kápráztató fényességet. Teljesen lefoglalták csapongó gondolatai, ezért ijedten rezzent össze, amikor Tivadar bácsikája váratlanul belépett.

Benn a házban gyertyák égtek, a gyerek innen meríthette a késztetést. Szülei a rokonokkal együtt kishúgát gyászolták, így kaparintotta meg könnyen a szeme elől mindig jól eldugott gyufát.
Nagybátyja nem szidta meg, csupán csendesen rászólt:
– Gyere be hozzánk kisfiam, ne tüzeskedj itt a hidegben!
A gyerek szótlanul követte a negyven év körüli, feketébe öltözött, búskomor embert a házba, és leült egy kemény hokedlire a konyhában. Nem akart a nagyszobában, a család többi tagja közé vegyülni. Nem szerette volna nézni a szoba közepén felravatalozott koporsót és hallani sem akarta, hogy a kishúgát mikor temetik.
A három hónapos apróság olyan volt a parányi koporsóban, mintha csak aludna. Még az arcán is ugyanaz a durcásság tükröződött, mint amit életében látott, amikor a kiságya mellé ülve beszélt hozzá.
– Lefogadom – képzelte el Attila –, a kezecskéje most is ökölbe van szorítva.
Az akaratos, makacs szorítást néhány napja még érezhette, hiszen sok időt töltött kishúga ágyánál. Fogta a pici kezét és szólongatta. Próbált vele szívélyes kontaktust felvenni, de mivel a kislánynak az utóbbi időben már állandóan fájt a hasa, nem tudott nyugodtan feküdni, így legtöbbször meghiúsult a részéről kezdeményezett, lassan már szertartásos barátkozás. Az apróságnak – az akkori orvoslás által fel nem ismert okból – krónikus lett a hasmenése, ami lerontotta az általános hangulatát. Ennélfogva a kislány folyton csak durcásan kapkodta a fejét, keményen szorította parányi öklét és rendszerint hangosan bömbölt. Bátyja vigasztaló közeledésére szertelenül és elutasítóan reagált, szinte rá sem nézett. Attila végül belátta, jobb, ha békén hagyja az apróságot és visszavonul.
– Itt hagylak, mert méregzsák vagy. – Az a neved, hogy rossz Rózka. – közölte komoly arcot vágva.
 
A kis testvér ma már egyszerű esetnek számító ok – tejallergia – miatt került be végül a körzeti kórházba, ahol az első napon egy lelketlen nővér peluscsere közben pucéran hagyta az asztalon és rányitotta az ablakot. Gondolta, amíg elintézi dolgát, hadd szellőzzön a szoba. Tehette ezt mindazonáltal, mivel Rózsika mamáját a jobb karjában lévő csomóval, két emelettel lentebb éppen műtötték. Amikor egy óra múltán az édesanya végre visszatérhetett a babához, megütközve tapasztalta, hogy a pici magára hagyva, rekedten sivalkodik és kapálódzik a nejlonnal leterített asztalon, a nővér pedig sehol. A novemberi hideg viszont – ki tudja már mióta – tódult be a kitárt ablakon.
A hasfájós kisbabát pár nap alatt elvitte a súlyos hipotermia. Emésztési problémája tulajdonképp szóba sem került, orvos ez ügyben ki sem vizsgálta a kórházban. Hétfőn felvették hasmenéssel, pénteken pedig szenvtelenül rávezették a kartonjára: meghalt kétoldali tüdőgyulladásban.

Akkoriban az emberek nem voltak olyan jól kikupálva, mint manapság, Attila szüleinek eszükbe sem jutott, hogy felemeljék szavukat a kórházi személyzet hanyagsága ellen. Említés sem esett olyasmiről, hogy esetleg pereljenek. Akkoriban a nagybetűs KÓRHÁZ volt az egyik, megtámadhatatlan szent tehén.
 
Egész más idők voltak azok, nagyon vigyázni kellett az embereknek a szájukra. Otthon is csendben kellett maradniuk, hogy lehessen érteni a kikapcsolhatatlan, vezetékes rádiót. Még a szentképeket is érdemes volt eldugni a falról, és minden délután gondosan ellenőrizni a petrót a lámpában, nehogy az esteli sötétben valami baj történjen.
Akkoriban nem volt minden utcában villany, így nem volt TV sem. Téli estéken Attiláék – a plafonról lelógó, láncos foglalatba szerelt porcelánlámpát kis lángra állítva – a zömök öntöttvas dobkályha izzását csodálták, és boldogan hallgatták a huzat keltette kályhacső-dorombolást. Amikor pedig már jól átmelegedett a szoba, a döngölt, felmázolt földre terített rongyszőnyegeken hemperegtek vígan kacarászva. Ez volt a lefekvés előtti családi öröm-boldogság tetőpontja

Attila nagy bánatát átérezve, nagymamája szorosan magához ölelte és fojtott hangon sutyorogta:
– A halott gyerekek hamarosan feltámadnak aranyom.
A gyerek gondolatai közé befészkelte magát ez a mondat, nem hagyta nyugodni, ezért ahogy egyedül találta anyukáját, kikérte a véleményét. A fiatalasszonynak rögtön kitörtek a könnyei, úgy szipogta:
– Rózsika egész biztosan feltámad kisfiam, hiszen ő egy bűn nélküli, ártatlan teremtés volt.
A hallottakat mérlegelve, hogy megóvja kishúga testi épségét, a temetésen nem volt hajlandó rögöket dobni testvére koporsójára, mint a többiek. Amikor viszont már a gyászhuszárok is elkezdték nagy lapátjaikkal szórni a földet, eltört nála a mécses. Rázta a zokogás, szerette volna azonnal leállítani a munkát. Nem tehette, hiszen kisgyerek volt még, csupán bömbölni volt joga. Dübörgött a koporsó, ömlött rá a föld. A felnőttek pedig hagyták, sőt olyanokat mondtak neki: az amerikai elnököt, Kennedyt is ma temetik, őrá is földet szórnak.

Attila leginkább alkonyat felé várta vissza a kishúgát. Minden apró neszre az ablakhoz rohant és biztosra vette, hogy egyszer csak behozhatja karjában a kislányt. Volt, amikor az utcára is kiszaladt, nehogy elmulassza a találkozást. Karácsony másnapján, egy hangos koppanás után, vergődő cinkét talált a ház előtt, ami nekirepülhetett a gangablaknak. Felvette a földről, megsimogatta és bevitte a kamrába. Letette az árpába, hadd egyen kedvére, de a cinke nem volt éhes. A kismadár másnap reggel dermedten feküdt az árpa között.
Attila ekkor tanulta meg, hogy a feltámadás sem jár mindig biztos sikerrel.
Kezébe fogta a kismadarat, és határozottan kijelentette:
– A te neved nem rossz Rózka, hanem Csipke Rózsika. Ne szorítsd annyira a markod, aludj csak nyugodtan, fel fog majd ébreszteni egy délceg királyfi!

 

2022. június 13.

 

A falusi templom hűvösében csak pár ember hallgatta a fiatal pap szavait.

˗ A mai vészterhes időben az a legfontosabb, hogy megőrizzük hitünket. Vegyünk példát Jóbról, aki minden csapás ellenére megmaradt az igaz hitben. A mai napon ezért Jób történetéből fogok felolvasni.

„Volt Husz földjén egy Jób nevű férfi. Feddhetetlen, derék ember volt, félte az Istent és kerülte a rosszat. Hét fia és három lánya született. Nagy vagyona volt: hétezer juha, háromezer tevéje, ötszáz iga marhája, ötszáz szamara és számos cseléde.”

Itt a főleg idős férfiakból és nőkből álló gyér hallgatóság nagy része, akik leginkább a nyári kánikula miatt menekültek be a templomba, már bóbiskolni kezdett. Nem úgy Eszter, aki a negyvenes éveiben járt, és sohasem mulasztotta el a vasárnapi szentmisét. Természetesen pontosan ismerte a történetet, tudta, hogy az Úrral kötött fogadása alapján a sátán egyetlen nap alatt megfosztja Jóbot minden vagyonától és gyermekeitől, de hitét mégsem tudja megtörni. „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” ˗ mondja Jób.

Eszter úgy érezte, hogy most őrá is ráfér egy kis biztatás, a hitének megerősítése. Összecsaptak feje felett a hullámok. Előző este összeveszett anyjával, aki csak most tudta meg, hogy Eszter nem engedte beoltatni a most érettségizett fiát, Alexet, és akit már tíz napja kórházban ápolnak, mert végül elkapta a koronavírust. Hiába magyarázta az anyjának, hogy ez a betegség is olyan, mint egy másik, egy influenza, és az Úr meggyógyítja majd a fiát, csak hinni kell benne. Alexszel is meg kellett vívnia a csatáját, mert fia nagyon akarta az oltást: szeretett bulikba járni. Végül megzsarolta a fiát: azt mondta, mehet a háztól, ahová akar, ha mégis felveszi az oltást. Férje két hónapja hagyta el, miután kései gyerekük, aki nem véletlenül a Benjámin nevet kapta, két éves korában kanyaróban halt meg. Eszter nem engedte beoltatni Benjámint sem, hiszen a nagyobb testvérei is felnőttek oltás nélkül. Eszter, bízva az Úr hatalmában, minden oltás ellen volt, végül ez vezetett a férjével való szakításhoz. Fanatikusan bízott a hitében, elutasított minden modern találmányt, mert azokat az ördög művének tartotta. Televízió, mikrohullámú sütő természetesen nem volt a háztartásban, mert azok „káros sugárzást bocsájtanak ki”. Mobiltelefonja is a legegyszerűbb volt, nagyon félt az 5G sugárzástól, bár az itt, a faluban szerencsére nem volt jelen, bár ki tudja, meddig tart ez az állapot. Eszter jelenleg egyetlen reménye, úgy is mondhatjuk, a biztos pont az életében, legidősebb fia, Kende. Kende Eszterhez hasonlóan a piaristáknál végezte el a középiskolát, és Budapesten, az ELTE Bölcsésztudományi Karán tanul, arab tolmácsnak készül. Mostanában ritkán jár haza, inkább a kollégiumban tölti a hétvégeket is. Ha nagy ritkán mégis hazamegy, nagyon illedelmes, figyelmes fiú. Megveti az alkoholt, sohasem jár bulikba, szemben öccsével, Alexszel. Újabban rátért a vegetáriánus étrendre, ezért Eszter neki mindig külön főzött vasárnapi ebédet, de természetesen ezt boldogan tette.

A mise után Eszter időmilliomosnak érezte magát, hiszen Kende fia most sem érkezett haza, Alexet meg nem látogathatta meg a kórházban. Ezért elment a falusi asszonyok összejövetelére, amit ők maguk között csak önképzőkörnek neveztek. Megbeszéltek itt minden érdekes témát, mostanában leginkább a járványhelyzet került szóba. Az egyik asszony beszámolt arról, hogy a Facebookon látott egy előadást (neki volt internet a lakásában), amit egy bizonyos Bardócz Zsuzsanna tartott. Bardócz Zsuzsanna akadémikus, a biológiai tudományok doktora, és arról beszélt, hogy „génterápiás emberkísérlet az oltás”, az egyetlen kivétel a kínai Sinopharm vakcina. Szerencsére Eszter anyját is ezzel oltották be, mert életkora miatt az elsők között kapta meg az oltást. Alex pedig a Pfizer vakcináját akarta beadatni magának, de hát abban az asszonyok teljesen egyetértettek, hogy az módosítja az emberi génállományt. Az asszonyok még számos példát hallottak, amikor az oltás után valaki rosszul lett, sőt olyan is előfordult, hogy meghalt. Természetesen egyikük sem oltatta be magát, és biztatták Esztert, hogy a fia biztosan meg fog gyógyulni. Szóba kerültek még az illuminátusok, meg hogy Bill Gates uralma alá akarja hajtani az egész világot, és ezért az oltóanyagba chipet helyeztek el, hogy ezzel befolyásolni tudják az emberek viselkedését.

Az asszonyok sokáig tanácskoztak, már kezdett esteledni, mire Eszter hazaért. A mindig locsogó szomszédasszony azzal fogadta, hallotta-e a robbantás hírét. Egy futballmeccsen robbant fel valami gránát, állítólag öngyilkos merénylet lehetett a dolog. Szörnyű ez a mai modern világ, mondta Eszter, és faképnél hagyta a szomszédját. Lassan lefekvéshez készülődött, már elővette a Bibliát, azt akarta olvasgatni, amikor megszólalt a telefonja. Kelletlenül vette fel, senkitől sem várt hívást. A városi kórház orvosa volt a hívó.

˗ Szomorú hírt kell közölnöm. Mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges, de sajnos Alex fia a délután folyamán életét vesztette. A tüdeje nem tartott ki, pedig lélegeztető géppel is segítettük. Holnap ismét jelentkezünk, hogy az ilyenkor szokásos részleteket megbeszéljük, addig kérem nyugodjon meg, törődjön bele a változtathatatlanba, és próbáljon meg aludni.

Eszter szinte fel sem tudta fogni, mit hallott, amikor csengettek az ajtaján. Két rendőr állt a bejáratnál.

˗ Ugye önnek van egy Kende nevű fia? ˗ kérdezte az egyikük. Az igenlő válasz után jött a következő kérdés: mit tud róla, hol van most és mit csinál?
˗ Bizonyára Pesten, a kollégiumban, és a vizsgáira készül, arab nyelvet tanul az egyetemen.

˗ Sajnos, rossz hírt kell közölnöm, vette vissza a szót az első rendőr, a fia ma felrobbantotta magát egy sporteseményen, tucatnyi ember halálát okozva. Találtunk nála egy levelet, ami önnek szól ˗ és átadott egy lezárt borítékot Eszternek. Eszter remegő kézzel bontotta fel, és olvasta:

Drága édesanyám! Nagyon sajnálom, hogy így kell elbúcsúznom Tőled. Nagyon szerettelek, tőled tanultam meg, hogy az életben legfontosabb dolog a hit. Ezt Neked köszönhetem. Ha nem tapasztalom a Te hited erejét, sohasem jutok el idáig. Csak az a probléma, hogy Te nem az igazi istenben hiszel, félrevezettek Téged. Hidd el, Allah az igazi. Mikor ezeket a sorokat olvasod, én már a mennyországban leszek, és imádkozni fogok érted. Bízom benne, hogy Te is megtérsz az igaz hitre, és majd itt találkozunk egyszer. Szerető fiad: Kende.

Eszternek eszébe jutottak Jób szavai: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!”. Elővette a Bibliát, ezúttal a latin szövegűt, mert a piaristáknál megszerette ezt a nyelvet, és így eredetiben olvashatta Pál második levelét Timóteushoz: „Bonum certamen certavi, cursum consummavi, fidem servavi” (2 Tim 4,7), azaz „a jó harcot megharcoltam, pályámat végigfutottam, hitemet megtartottam.”

Megnyugodva hajtotta álomra a fejét.

 

 

Hatan ültek a Nysa mikrobuszban a MÁV laktanya előtt, az akácfa árnyékában.
Fellegvári – a pallér, Tatám – vagy másképp Tut (mint Tutankhamon) – a sofőr, Taxicar – a taxis (akinek ünneplősebb beceneve Demizson), Gabikao – a Közép-afrikai építész (ő friss mérnöki végzettséggel a pallér beosztottja építésvezetőként). Hangosan felröhögve kommentálták a rádióban sugárzott kétórás híreket.
Baxi – a rakodó és Hektor hátul beszélgettek. Várták a munkaidő végét.
A pallér közben szertartásosan keverte a kártyát, és az elől ülők negyed háromkor a már szokásossá vált játékba kezdtek.

– Piros negyvenszáz ulti. – mondta óvatosan körbenézve Tatám.
– Felőlem mehet. – legyintett Taxicar.
– Hohohogy? – makogta Gabikao. Az előbb még töh-töhbe volt ugyanez.
– Na, vezesd elő édes gyerekem! – mosolygott a pallér, aki nagy kártyás volt. Kontra ulti, kontra száz, én üssem a végét!
Tut óvatosan indult. Meghúzott néhány pirosat, majd áttért tökre, az igazi hajtószínére, de hamar kifújt.
– Csak ennyi volt? – kérdezte Fellegvári, miközben letette a tök alsót. Adjál még nekem ilyet, vagy tedd bele a piros nyolcast!
- Ájájáj, meg vágy cipve! – csapkodta térdét nevetve a babaseggű, fekete építésvezető.

Tut belerakta a pirosat, és fancsali képet vágva gondolt rá: ebben a játékban sincsen nagyobb szerencséje vagy mindig elszámítja magát, mint a házasságában. A felesége válni akar, megismerkedett egy fiatal suhanccal, aki igazából csak négy évvel volt fiatalabb nála, de szinte a gyerekének nézett ki, mivel ő korán megőszült, erősen kopaszodott és volt rajta túlsúly is bőven.

– Na, figyelj már Ámon, ne álmodozz! – szólt rá Taxicar. Piros az alja, tedd csak bele a hetest!
– Mennyi volt az? – kérdezte Tatám mélán.
– Hát, na mennyi lenne? – tette helyre Fellegvári. – Piros negyvenszáz ulti bukva, kontrázva az három húsz per kopf.

Ámon kényszeredetten lökdöste körbe az aprópénzt, gondolatai közben visszatértek a házasságához. Rádöbbent ő már nem tud asszony nélkül élni. Ha otthagyja a felesége, akkor gyorsan nézni kell valakit.

Öcci, és Salvatore érkezett meg. A sörgyárban voltak, hoztak két nagy táska csatos kőbányait. Beváltották a maradék sörblokkot.
– Na, erről van itt nagyba' szó! – derült fel Taxicar arca. Hol a picskuba voltatok eddig? Már szomjan halunk itt.
– Demizson, ne tudd meg, mennyien voltak! Kinn állt a kapunál a sor vége – felelte Salvatore, miközben már nyomkodta is a kezekbe a pincehideg nedűt.
– Látom vége a munkaidőnek. Szevasztok! – köszönt be Jazz Lali, akit háta mögött csak muslicának hívtak, ugyanis azonnal megérezte a cefreszagot.
– Nem mindegy Lala? – röhögött Salvatore. A lényeg megérkezett. Kérsz egyet?
– Hú... nagyon megtisztelsz Salvatore bátyám. – felelte úriasan Lala, pedig ő volt az idősebb néhány évvel.

Medve, a főnök sietett a buszhoz.
– Figyelj, bazmeg Tatám! Miért nem mentek arrébb, itt isztok éppen, ahol mindenki látja?
– Jogos a két pont főnököm, de itt van az árnyék, meg itt van a sör is. Egyébként hogy vagy? Annyira el voltál ma tűnve, nem is láttalak.
– Ugyan már! Reggel együtt kávéztuk a büfében, nem emlékszel? Mesélted az asszonyt. Itt van a szatyrom, rakjátok bele a söröm, aztán húzok vissza.

– Főnök, majd beszélnünk kell, van egy kis gondom. Holnap bemegyek hozzád. – szólalt meg Hektor, aki eddig csak bambult, kezében a csatosüveggel. Összejöttem egy csajjal, kéne valami kéró.
– Jó rendben, valamit majd kitalálunk! – mutatta fel hüvelykujját távoztában Medve.

A két nagy sporttáska gyorsan kiürült, mivel még a vén Pujának is le kellett osztani, hiszen neki is volt benne blokkja. Néhány parti után ezért úgy döntött a társaság, hogy átballagnak a siketekhez, a Birka nevű kocsmába, amit egyesek csak "körülszarosnak" becéztek.
Jani bá', meg az öreg Vili foglalták a hosszú, kecskelábú asztalt és megrendelték a kaját. Legtöbben pacalt kértek, néhányan azonban a vesevelőre vagy a pirított májra esküdtek friss házi kenyérrel és kovászos uborkával.

"A kaját szét kő csapatni valamivel." A vén Pujának evés után mindig ez volt a kedvenc mondása. Hamarosan rendelt is egy kör szilvapálinkát a társaságnak.
A pálinka megtette hatását, még a "fogtechnikus" Taxicar zsugorisága is felpuhult, így ő is kért egy újabb kört.
A csapatás második hulláma elérte Jani bá't és a kis Salvatorét, akik az asztal végén szkanderezni kezdtek. Erre szólt be a kancsal pincér – a Lajos –, hogy "igazán kimehetnétek már a f@szba a fák alá, ha megkajáltatok, ott lehet nyugodtan basztatni egymást!"
Úgy is történt, ám kinn Salvatore és Jani bá' már meg is verekedtek. Nagyokat nyögve birkóztak, nyomorgatták egymást a porban. A kis Salvatorén nem volt póló, ezért csúnyán lehorzsolódott a bőre, ami elég rosszul mutatott, amikor végre abbahagyták az állatkodást. Baxi hozott egy deci pálinkát, amivel lefertőtlenítették a kis Salvatorét.

Nyolc óra tájt már tajtrészeg volt az egész csapat. Gabikao fennkölt beszédet mondott és javasolta, hogy alapítsák meg a Fék-utcai Köztársaságot, hazája a Közép-afrikai Köztársaság mintájára.
Ki is jelölte a kormányt. Természetesen az elnök ő lenne. Miniszterek: Salvatore – igazságügyi, Taxicar – közlekedési, Tatám – családügyi, a vén Puja (fél lábával és csapatós pálinkájával) – egészségügyi, Baxi, a cigány – kisebbségi, Jani bá' – sport, Fellegvári – szerencsejáték, Hektor – szerelemügyi, Öcci a pénzügy (ő gyűjti a sörblokkokat). Jazz Lali (a muslica) lenne a vám és adóügyi, a konyhai rakodó öreg Vili pedig az élelmezést irányítaná. Ő maga – Gabikao –  egyben a fővarázslói posztot is ellátná. Feladata lenne a köztársaság nőtagjainak elbűvölése. Ennek érdekében napi két órát táncolna, és fantasztikus történeteket mesélne Afrikáról, az őserdőről, érdekes törzsekről, szellemekről, sosem látott veszélyes vadállatokról.

Mint általában mindig, rendesen csúszott a sör és vele együtt az idő. Tizenegy körül eltanácsolták a köztársaságiakat a Birka művek udvaráról. Morcosan átdülöngéltek a bázisra, a vasutas laktanyába, ahol összevissza elfeküdtek, kinek hogy sikeredett.

Reggel csodálkozó szemmel méregették egymást.
– Tegnap aztán kiválóan megalapítottuk a Fék-utcai Köztársaságot – jegyezte meg a fejét tapogatva Taxicar.
– Hát meg... muszáj is volt már – motyogta elfúló hangon Salvatore.
– No, de hol van Gabikao, az elnök-varázsló? – nézelődött vaksin Tatám.
Hektor rúgott be legkevésbé, így már beszélt a portással és megrökönyödve közölte az ébredező köztársaságiakkal:
– Gabikao hajnalban kiment a reptérre. Annyit írt egy cetlire, hogy kicsit előrehozta a franciaországi útját és valószínűleg ellátogat Afrikába is.
– Azt nem írta, hogy köszöni a támogatást, amit sok kolléga és kolléganő valutában összegyűjtött neki, annak reményében, hogy francia honból meghozza a felírtakat? –  kérdezte savanyúan Öcci, a hoppon maradt "pénzügyminiszter".
– Én szóltam azoknak, akik pénzt dugtak a zsebébe: ha elutazik soha többé nem látják – szögezte le Fellegvári, aki mindenkinél jobban ismerte a beosztottját. – Ennyi pénzzel és tudással odahaza tényleg kormánytag lehet, ha nem is éppen elnök, minimum építésügyi miniszter.

Epilógus:
A történet szereplői közül már legalább öten a Túlvilági Köztársaságba távoztak. Taxicarból igazi, főállású vasutas lett. Hárman viszont még mindig görcsösen kapaszkodnak a taxikormányba.
Gabikaot pedig… azt hiszem felismertem egy National Geographic Channel sorozatban, ahol a nagy afrikai varázslókat mutatták be. Varázsszavaiból azt hámoztam ki: készüljetek köztársaságiak, Pákót – a legrátermettebb fiam – elküldöm hozzátok!

 

Szeptember vége felé járt, Kovács határőr korán ébredt az éjszakai szolgálat után. Izgatott volt. Nemrég vásárolt Wartburgja kinn állt az őrs kerítése melletti dűlőúton.
Még mielőtt kinyitotta volna a kantint, kiment az udvarra, az üzemanyagraktár mögé, és onnan szemlélgette a végtelennek látszó alföldi puszta egyetlen csodáját, a homokszín 353-as limuzint.
- Jól illik a képbe, szinte meg lehetne festeni - gondolta, s már elképzelte, hogy másnap eltávra (életében először) a csillogó-villogó autóval fog menni.

Igazából nem lehetett volna a helyőrségen belül autót tartani, de már nem bírt magával, hogy új tulajdonát - amit egy helyi gazdától vásárolt - ne láthassa. Mégis itt támasztotta le a tiltás ellenére.
Lassan bandukolt vissza a kantin irányába, többször visszanézett, kedve lett volna még integetni is a pompás járműnek.

Az ősfás park őszi fényei, a színek, az illatok most fel sem tűntek, mint máskor, amikor szabadidejében kinn olvasgatott valamelyik fa árnyékában. Csak az előtte lévő három napra tudott gondolni, s tervezgette a programot. Közben már - szinte tudattalanul - főzte a kávét, takarította a pultot, és számolta az éjszakai bevételt.

- Ki kell mennem, hozni traubit, szőke kólát, Balaton szeletet, cukrot és kávét, mert már alig van - motyogta.

Vili a szakács volt az első kuncsaft, jött a reggeli dupla kávéjáért, amit naponta általában ötször megismételt.

- Jó reggelt sofőrök gyöngye! - üdvözölte harsányan a szakács.
- Te beléd is - pancser cukrász! - felelte ásítva Kovács (Vili civilben tényleg cukrász volt). Ma is gyíkhús lesz ábécé tésztával?
- Nem, ma kivágom a rezet, előveszem a hűtőből az őz másik felét, amit a múlt hónapban ütöttél el.
- Már épp ideje kisgyerek, azt hittem rég elcserélted pálinkáért a kocsmában.
- Figyelj apa, én nem bizniszezek, én mindent elétek rakok az asztalra, amit a zászlós enged, de tudod milyen sóher a vén szaros.
De hagyjuk a melót - inkább arról beszélj, hogy mennyiért vetted meg végül a verdát?
- Hihetetlen, minden köcsög tudja, hogy az enyém a varnyú?
- Édesanyád, az a köcsög, popóbuksi sofőr!
- Jól van na, konkrétan nem is rád céloztam, csak ha már te is tudod...
Negyven miska volt, tokkal vonóval. Van hozzá szerszám, emelő, pótkerék, két benzines kanna, birka üléshuzat, rádió, szóval - amit akarsz. Szerinted megérte így?
- Apa, tök fullos a gép - mennyi van benne?
- Negyvenkétezer, és garázsban volt végig.
- Ennyiért egy hülyének is megérte volna, nemhogy neked.
- Te Vili, te most germózol velem...? - menj a kerítéshez és nézd meg közelről, csúcs a szerkezet.
- Jó rendben - te meg gyere majd le a konyhára csinálok néhány szendvicset!

Szinte semmi sem történt egész délelőtt, aludtak, vagy kinn voltak szoliban a többiek,
csak a másik sofőr jött meg vételezésből. Az ágyneműt, és a ruhákat is elvitte mosatni.

- Na, itt van a legnagyobb Fittipaldi - köszöntötte Kovács.
Mi van jó komám, kimegyünk a Sanyibához? - kellene sok dolog, üres ez a kóceráj
- Oké, menjünk, szólok a hadnagynak, legalább legurítunk néhány sörikét is. Lenyomtam vagy negyed kiló sonkát, meg egy pár gyulait, piszkosul ég a bélésem.

A kocsma udvarán egy kis ablak épp a söntéspult mögé nyílt. Amikor megfordult a csapos, eléjük tette az ablakpárkányra a korsókat, ők pedig ki sem szálltak a ponyvás terepjáróból csak kinyúltak az italért.
- Ez aztán az élet, Babócsai néni - röhögött Fittipaldi, "szíjjon gázt" mindenki, csak én éljek jól.
- Én holnap hazahúzok a varnyúval - válaszolta Kovács, már kitaláltam a műsort, nem semmi lesz ez a három nap, és mikor visszajövök már csak 57. Érted ezt te kopasz...? Öt-ven-hét nap!

***

Már korán sötétedett, eléggé csípős volt a levegő. Kovács András határőr megborzongott, amikor berakta a két teli kanna benzint a Wartburg csomagtartójába. Fittipaldi röhögve ijesztgette:
- Vigyázz jön a zászlós!
- Persze, pont a vén trotty mászkál erre ilyenkor. Meg hát nem is lopunk tulajdonképpen, futja a megtakarításból, lehoztuk az UAZ fogyasztását 13 literre, pedig 17,5 a norma.

Másnap délelőtt 10:00-kor ordított az ügyeletes:
- Eltávosoknak eligazításra sorakozó!
Megkapták a három napot mind a négyen, s "gyengemalac vágtában" osontak a kijárat irányába.

Kovi ellenkező irányba fordult, mint a többiek, és óvatosan közelített az autóhoz a kerítés menti bokrok fedésében.
Hirtelen mozdulattal bedobta sapkáját, zakóját, felvette az előre odakészített pulóvert. Egyből lazábbnak, nyugodtabbnak érezte magát.
Egy pöccre beindult a varnyú. Gyorsan utolérte a többieket, akik mint az akciófilmekben, egyszerre ugráltak be a kocsiba.
Nem sokat szóltak, mindenki el volt foglalva magával, a rájuk váró néhány szép nap, és a közeli leszerelés gondolatai hullámzottak a suhanó táj előterében. A Wartburg motor duruzsolása, és egy ismeretlen női hang a jugó rádióból szolgáltatott hangulati aláfestést.

A tizenegy km-re lévő nagyváros állomásán kiszálltak a társak, mindenki más irányba ment tovább.

Résnyire lehúzta az ablakot, rágyújtott. Kényelmesebbre állítva az ülést, felvette a - szerinte megfelelő - százas utazósebességet.
- Még két óra ebben a tempóban, és meglepem Icát az tárkonyi borozóban - gondolta.

Bandi nem Tárkonyban született, de már néhány éve ott élt szüleivel, akiknek egyedüli gyermeke volt. A kocsira valót is apja spórolta össze, ami nem volt kis pénz, de megbízva fia képességeiben odaadta. Úgyis ő ért az autókhoz, és ha tényleg olyan jó az a Wartburg...

Icával hét hónapja ismerkedett meg, s hetente két-két levelet küldtek egymásnak, ami szinte szertartássá vált az életében.
Várni a lány levelét, parancskihirdetéskor kilépve a sorból - mint dicséretet - átvenni, majd a kantin sarkában belemélyedve, belezuhanva a gondolatok szédítő vermébe, csak olvasni-olvasni, kétszer, háromszor, sokszor, végtelenszer...

Barátnője nem tudta, hogy megvette az autót, csak annyit írt neki, hogy jön eltávra, vegyen ki szombat, vasárnapra szabadnapot. Így aztán Icuka úgy képzelte, hogy a szokásos időben, péntek 16:30-kor állít be a határőr legény.

Nagyjából, ahogy számolta, fél egyre ért a kocsma elé. Be sem zárta az autót, úgy szaladt be.
A kimérésben a szokásos vendégek támogatták a pultot. Egy cigány cincogott a sarokban, mellette egy középkorú nő jajgatott, törölgetve maszatos képét. Középen három piacozó ordítva veszekedett.
Icut nem látta, csak barátnője, Marika merte a pultba mélyített alumínium edényekből a vörösbort.
Nem is emlékszik köszönt-e egyáltalán, annyira izgatott volt, hogy megmutathassa a meglepetést barátnőjének, csak rohant hátra a raktárba - gondolva ott van barátnője -, így azt sem fogta fel, amit Marika kiáltott felé:
- Átment a piacra Icuka - ülj már le, igyál valamit!

A raktár, néhány lépcsőfokkal lentebb volt a belső helyiségtől. A félhomályos sufniban penész, és cefreszag csapta orrba, és a látvány, amit a hátsó ajtón lévő kis ablakon beszűrődő fény épp megvilágított.
Ica egy hordóra terített kocsis posztókabáton feküdt hason, szoknyája a hátáig felhajtva, s mögötte a fuvaros eltorzult arccal épp az utolsókat lökte, hatalmasakat nyögve.

***

Kovács ismerte a fuvarost, sokszor látta már a borozóban, egyszer talán még beszélgettek is. Most azonban, ahogy tekintetük összevillant, mintha egy ördög nézett volna vele farkasszemet. A kocsis szája gúnyos vigyorba torzult, felrántotta nadrágját, és komótos léptekkel indult a hátsó ajtó felé.
Bandi úgy érezte megpattan egy ér a fejében, hirtelen borult el az elméje. A távozó alak után vetette magát, de a félhomályban felbukott néhány kötött demizsonban. A heves indulattól szinte repült a levegőben. Estében nyúlt volna a kocsis után, de csak a feltápászkodó Icát fejelte le, akinek rögtön szétcsattant az orra, a szája. A gyér fényben is látta, ahogy kígyóként sikamlik a lány vére a mellére. A vér látványa még jobban feltüzelte, kirohant az udvarra. A fuvaros épp kihajtott a kapun.

Kovács zihálva szaladt a kocsi után, néhányszor elesett, ám végül felkapaszkodott a platóra.
A két ló közben ütemesen kocogott a főutcán, mit sem törődve a hátulról közeledő - gazdájukra törő veszedelemmel. A fuvaros nem nézett hátra, lehet csak dacból, vagy egyszerűen semmibe vette Bandit, aki hirtelen kirántotta a beszúrt szívlapátot a saroglyából, és egyetlen ütéssel oldalról lecsapta. Mint egy bábu, nyúlt végig a bakon a fuvaros. Dőltében meghúzhatta a hajtószárat, mire a lovak megálltak.
Bandi ordítva, őrjöngve verte az elnyúlt embert - percekig.

Nem tudta, hogy került vissza a Wartburghoz, nem látott emberi alakokat, csak homályos épület, és útfoszlányokat.
Lihegve, teljesen önkívületben beült a kocsiba, és elindult a Mátra irányába.

... Tovább »

A Dollár-hegy ölében álmosan hunyorogtak a Nap frissen ébredt nyalábjai.

A dűlő pora békésen szuszogott, derekán a tegnap nyomai már alig látszódtak. Csuszkák fakopáncsoztak a lombosban, kőhajintásnyira egy haragoszöld bokron veszekedő verébrajtól. Az utat szegélyező öreg akácok koronáikkal szélesen nyújtóztak, a reggel különös levegőjét szimatolták. A közeli falu kutyái fanyalogva hallgatták a kakasok reggeli köszöntőit.

–  Adjon az Isten jó reggelt! – szólt ébresztőt párnájára tápászkodva az öreg Máté. – Ideje göncöt váltani! Miska szomszéd fazékba való Gyurija is rég elóbégatta magát, hogy az íz enné el a csőrit!

Nelli csendesen morgolódott, mígnem elakadt a gondolatban. Mire ez a nagy sietség, a kapa megvárja őket, meg különben is, alig pislog még a reggel.

Hamar megigazgatta az ágyat az öreg felől is, a szamárfészket, ahogy ő hívja. Deresen is dús haját sietve befonta, és díszes koronát kanyarintott belőle. Tenyerére lötykölt kis vízbe hajtotta arcát, hogy felfrissüljön.

A konyha félhomályban ásítozott, a rojtos nagykendő se mozdult az asztalon. Az élelmet hamar belelopta, és jókora bütyköt vetett rá.

Míg a szőlőhegy felé kanyargó utat taposták, Máté szája egyre szaporázta. Asszonya egykedvűen hallgatta.

– Te, Nelli, a só egye el a nyakad, hát szólj mán egy szót is!

– Vén bolond, megvesz’ a szóé’!

– Most mondjad má’, milyen agyoncsapni valók ezek a rusnya csirimpolók! – mutogatott a kapa nyelével a veszekedő verébhadra. – Nem bírják befogni azt a nagy lepcses…!

– Ahogy maga se! – villantott haragvóan az oldalborda.

 A szőlő alján burjánzó fű csatakosan lógott a friss harmattól. Máté rossz pokrócot hajított rá, úgy ültette közepébe a batyut. A fonott vizeskorsót meg őrnek állította mellé.

– No, akkor, merre is kezdjük? – kérdezte hetykén a nejét.

– Merre, hát ugyan merre?! Maga itt marad, én a másik végin! – dohogott, és nekiindult a bakhátnak.

– Ez jól itt hagyott – morfondírozott az öreg – de nem is baj, legalább a lobogós alá csent lapost vallatóra foghatom. Ugyan nem kéne, mer’ reggel a pince is csalogatott, lessem meg, van-e alja a bornak. Majd beosztom ezt is meg a kapálhatnékot is. Csak ne lenne ilyen melegem!

– „Hej, minek iiis gon-dolok én terejáád…!” Na, még egyszer…! Csapna bele a jeges mennykő ebbe az izzadhatnékomba! Na, te rigó, te is felocsúdtál, oszt diót kínálgatsz?! 

Vakarózott még keveset, aztán csak abbahagyta a horolást. Arrafelé nyújtogatta a nyakát, ahol Nelli alakját vélte előtűnni.

– Maga meg mi a rossznehézséget keres itt? Tán égeti a kapa nyele a kezit?

– Ne légy már ilyen szigorú, csak felevett a rosseb, hogy szusszanjak cseppet! Már az is baj!?

 Nelli benn hagyta a szót, hátat fordított, kapáját hosszan buktatta a puhára ázott földben. Máté oldalra billentett fejjel mustrálta. A noha meg a seprőpálinka elég erősen incselkedtek vele, és mint régen, bátorságra kapott a keze.

– Veszi el a kezét, de rögtön a …!

A férfi döcögősen nevetett, és kamaszosan élvezte, ahogy felesége nagy mérgében püföli a hátát.

– Menne má’ lefele, oszt rakna tüzet a nyársaláshoz! – rikácsolta fennhangon, míg a szoknyáját igazgatta.

– Neked se igen lehet kedvedbe járni, hogy a görcs állna a más macskájába! Régen pedig …

– Na, nézzenek oda, hát még a meredt krumpli is párolog?! – csúfondároskodott az asszony.

 

Fertály óra is múlt, de Mátét a föld nyelte el. Nelli nyugtalanul leskelődött, honnan tűnik elő, de hiába. Sietve ellökte a kapát, nem törődött, hová hanyatlik. Úgy surrant a tőkék közt, mint akit űznek. Hamar a betonkávához ért, ahol az öregje támasztotta a hátát. 

– Mi lelt, hogy hiába vártalak?!

- Mindjárt elmúlik, csak még kicsit kiszuszogom magam – kínlódta ki a szót az ember, és behunyta a szemét.

                                                                                           ***

 Miska szusszantásnyira megállt, hogy rongyzsebkendőjébe törölje a homloka ereszéről csepegő verítéket. Éhség marta a gyomrát, ihatnékja is támadt, hát kisietett a kukoricaföld végére. Szemével hamar felölelte a környéket. Jól esett lesni, ahogy más karistolja a kövér földet.

- Né’ má’, Nelli néném, hát magok itt? – szólt oda a káva körül mocorgó párnak. - Adj’ Isten jó napot!

– Adjon neked is, Miska! – szólt vissza az motyogósan.

– Tán valami hibádzik?!

– Rosszul ’ az uram, kéne a segítség – nézett fel kétségbeesve Nelli a fiúra.

A legény nem toldotta a szót, inkább megiramodott a cseresznyefához kikötött lovak felé. Kapkodva fogta hámba őket a rúd két oldalára, és már ugrott is a bakra, hogy kurtítsa az utat.

Mátéról szakadt a víz, gyenge volt, mint akit akarattal izzasztnak hideglelés után. Nehezen tápászkodott fel, szégyellte, hogy ereje majd mind elszegődött mellőle.

Miska segítősen felnyalábolta, és a szekérderékba hajított kabátjára fektette az öreget.

– Ne olyan kapkodósan fiam, az a lapos üveg …!

Nelli szeme kikerekedett, ahogy a sunyin lapuló itókást meglátta a fűben. A méreg meg a bolond aggódhatnék dulakodtak benne, de a szájára ült.

– Kerekedjék ide mellém, néném, jobban fogy az út!

– Nem úgy az, megyek inkább gyalog, hamarabb lesz az a doktorig!

 

A Jegenyesor hosszú porosában sietve tapicskált az asszony. A nap az égen viháncolt, hát minden élőlény árnyékot csent, csak a faluszéli kutyák lestek nyelv lógatva az idegenre.

– Jó napot kívánok! A doktor urat keresem, itthon-e?

– Kerüljön beljebb, hívom sietve! – szólt a doktorné, és elindult a dolgozó szoba felé.

– Szép napot Nelli, nahát, magát is látni? Nincs tán valami baj? – kérdezte mosolyogva az idős doktor.

– Már meg ne sértődjék a doktor úr, de akkor lássam magát, mikor a hátam közepit! Csak azé’ gyöttem, siessék, az uram megint közel a gutaütéshez!

                                                                             ***

– Mamuka, éhes vagyok! – szólt az apró legényke, és az asztal mellé ült illedelmesen.

– Ehun kis mákos csík, rögvest melegítem, de előbb siess át a patikába, volt a doktor, felírt valami pirulát nagyapádnak, hozd szaporán, kisfiam!

Az embergyerek nem firtatta mi történt, inkább szedte a lábait, mert a korgó gyomor nagy úr.

 

Miska alig várta, hogy a világossághozó átbújjon a másik féltekére. Összekapta magát, a két deres nyaka közé csördített, hogy mielőbb Mátéék portájához érjen.

Nellit az udvaron találta, amint épp a tyúkoknak vetett két marék búzát.

– Mondja gyorsan, hogyan van az óta az öreg? – firtatta a legény.

– Halkan szuszog, a doktor valamit belétukmált, azóta nem veri a veríték – szólt sóhajtva Nelli, és betessékelte a jövevényt, hogy meleg mákos tésztával kínálja, amiért ennyi jót tett.

– Mi lelhette a szegényt? – kérdezett aggódva a fiú, de inkább ne tette volna.

– Hogy az ég szítta vóna fel Noét, mikor a bárkájára engedett két szál szőlővesszőt is vinni! – dohogott az asszony. – Annak is maga fele vót a keze, hogy az öreg Isten szárította volna ki a szűrit! De majd adok én ennek a vén szélhajtottának, csak gyógyuljon fel! Megtáncoltatom a sodrófát a fájós gerincin. Ezé’ kelt ez ilyen korán, hogy korhelykodhassék, meg még lopva öblögetőt is hozhasson! De én voltam a bolond, hogy kecskére bíztam a káposztát, gondolván, vigyáz ez magára. Inkább lenyelem a pince egyik kulcsát, mintsem odaadjam többet ennek a …!

– Jó lesz má’! – szólt ki félhangosan Máté a dunyha alól. Eddig csak hallgatott, de már elunta. Nem senki ember ő, hogy így szapulják. Oda a kenyere java, máig keményen dolgozik, hát mi végre ennyi szitok. … és ez a Nelli mennyit tud! Hej, ha sejtette volna annak idején, hogy némelykor ennyit gágog, bizony nem eszi a rossebb utána! Pedig mit ácsingózott, hogy az övé legyen. Má’ meg vénasszony, oszt házsártos is, tapogatni se igen hagyja magát, pedig néha igen jólesnék egy kis hamisság.

 

Miska torka egyre szűkebb lett, alig bírta a finom étket nyelni, úgy kínozta a nevethetnék. Az ajtófélnek támaszkodó legénykével összevillanó tekintetük csak fokozta a kínját. Amaz is eldugdosni igyekezett a kikívánkozó hahotát, hát a küszöbre ült enni.

                                                                                      ***

Úgy cirpeltek a tücskök, mintha a világ csak zenén akarna hálni. Nelli sebtében megtisztálkodott, és Máté mellé húzódott, hogy meghallgassa, szuszog-e rendesen. Párja békésen húzta a lóbőrt, néha még csámcsogott is, tán álmá ... Tovább »

Gyönyörű esténk van. Csillagok tökéletesen láthatóak a tiszta égbolton, ahogy a repülőből kipillant a sok utas gyönyörködve. Jozef kicsit mélyebben nézi a csillagokat. Elmélyült gondolataiban. Egy üzleti útról tér haza Varsóba. Egy átlagos harminc éves elegáns öltözködésű, ápolt, zöld szemű és rövid barna hajú férfi. Ahogy nézi a csillagokat a borostás arcát dörzsöli, mint aki a világ gondjain gondolkozik. A nyugodt utazást robbanás hangja szakítja meg. A gép elkezd zuhanni. Bemondják hogy kényszerleszállást hajtanak végre, figyelmeztetve a biztonságos óvintézkedésekre. Nagy a káosz. A folyamatos rázkódáshoz csatlakoznak a sikolyok. Az utasok kétségbeesettek. Próbálják nyugtatni magukat. A gépnek nem sikerült leszállnia, így belezuhan a talajba darabokra esve.

Jozef úgy ébred mintha rémálma lett volna, de hisz így is történt. Ruhája hasonló volt mint az álmában. Sötétkék inghez fekete farmer társult. Ahogy magához tér végig pillant a vonaton. Csendes utasok. Valaki a mai újság híreit olvassa, van ki csendesen bámul maga elé átgondolva a napját. Jozef megnyugodott, hogy csak álmodta azt a szörnyű tragédiát aminek ő is részese volt. Ránéz az elegáns ezüst órájára. Fél kettő. Tudja nemsokára megérkezik Gdańskba ahol régen lakott szüleivel mikor még ők is éltek. Az ő házukba fog lakni egy ideig. Azért utazik a régi lakhelyére hogy kicsit pihenésképpen találkozzon régi barátjával Pawellel, és egykori barátnőjével Nataliával. Ezek mellett szülei sírjához szeretne kilátogatni. Rég járt kint náluk, és itt az idő hogy kicsit rendbe szedje a sírhelyet. Megáll a vonat. Jozef leszáll a vonatról és elindul a vonatállomás kapuja felé. Kilép a kapun és megáll egy pillanatra. Az egyik utca sarkán meglátott valamit. Nem hitt a szemének. Egy fekete árnyalakot lát, a melynek sárga a szeme. Az árnyalakon ruházat is van. Sötét köpeny szerű ruha, egy hozzá hasonló nadrággal mely szintén fekete, illetve egy régies harci cipőre hasonlító csizma. Feje szinte átlátszó. Szemén kívül semmi arcmimika nem vehető ki belőle. Az egész test úgy néz ki mintha egy füst lenne, de mégis emberi. Jozef nem egy ijedős típus, most kissé mégis megborzong. Elnéz először jobbra, mintha más emberek reakcióját nézné meg, hogy vajon ők is látják azt amit ő. De más észre se veszi. Visszapillant az árnyalakra. Megdöbben. Nincs ott senki.
- Csak képzelődök. - gondolta, majd elindul. Nézelődik, s örömmel tölti el a látvány, a sok gyerekkori és kamaszkori emlék mely feltör benne e pillanatokban. Csak bámészkodik az utcákon áthaladva, mintha csak egy turista lenne. Hallja az utca zajait. Az elhaladó autókat, a cipők koppanását a betonon, munkagépek zörejét, a beszélgető emberek hangját melyek összeolvadnak. Gyerek játszanak, felnőttek beszélgetnek a munkáról, családról és az elmúlt napok történéseiről. Az óra megkondult. Pontosan két óra.
Elér az utcába ahol szülei laktak. Az ötödik házhoz ér. Itt lakott, itt töltötte gyerekkorát. Mielőtt az ajtóhoz lépne még megbámulja a házat, mintha csak először látná. Behelyezi a kulcsot a kulcslyukba. Csodálkozva látja, hogy nem kattan a zár. Azt hiszi hogy elromlott, aztán rájön hogy nincs bezárva. Kezdi furcsán érezni magát. Benyit a házba. Körülnéz és nem érti, miért van berendezve a ház, mint mikor szülei éltek. Elmélkedését megzavarja, ahogy anyja kilép a konyhából. Az anya arca ráncos, vállig érő haja teljesen ősz. Hetven év betöltése előtt áll mégis szép kék szeme fiatallá teszi, már amennyire ez elmondható. Ruhája otthonkaszerű, mintás.
- Fiam! - szól az anyja, miközben lopja a távolságot.
- Anya? - Jozef zavarodottan áll s meredten bámulja az édesanyját. Nem tud szóhoz jutni. Nem fogja fel a helyzetet. E közben belép apja is anyja mellé. Az apa olyan magas mint Jozef, de alkatra tömzsibb. Kopaszodó ősz hajához társult az ősz bajusz. Ettől öregesebbnek néz ki
- Örülök hogy látlak. - szól.
- Ti már meghaltatok. - mondja Jozef nehezen. Könnyezik. Az anya és az apa egymásra néznek, majd az apa közelebb lép a fiához.
- Hogy mondhatsz ilyet? - kérdezi az apa kicsit mogorván. Jozef az apjára néz.
- De hát ott voltam a temetésen! - érvel.
- Te miről beszélsz? Normális vagy? - az apa hangján hallatszódik az idegesség. Nem érti miről beszél a fia. Csak nézik egymást, az anya meg némán áll. Jozef hirtelen megszédül majdnem elájul, de az apja elkapja.
- Hozz egy széket! - mondja parancsolóan az anyának aki egy székért siet. Leteszi Jozef mögé, akit apja ültet le. Sokáig csak a földet bámulja. Némaság lett úrrá az előszobában. Jozef felállt és kiment a házból. Apja utána szól:
- Most hova mész? - Jozef megfordul és apjára néz.
- Kell egy kis levegő. Majd jövök. - kisétál az utcára majd elillan a környékről.

Gdańsk külvárosi temetőjében Jozef keresi apja és anyja sirját. A sír helyett csak egy üres részt talál a sírkövek között. Érthetetlenül nézi. Arcán látszik az idegesség és egyben a kétségbeesettség is. A földet nézi. Lehunyja a szemét és nagyot sóhajt. Kinyitja a szemét és furcsa dolgot pillant meg a földön. A lába előtt egy régies fekete csizma párt lát meg. Ekkor felnéz, s azzal az árnylénnyel szemezett akit a vasútállomásról kifele jövet látott. Annyira megijed, hogy hátraesik, neki egy sírnak. Mikor felnéz nem lát semmit és senkit. A történtek teljesen összetörté teszik. Nagy nehezen feltápászkodik. Előveszi telefonját és felhív egy számot. Felveszi a másik fél a telefont és így szól:
- Igen?
- Pawel te vagy az? - kérdezi Jozef.
- Én vagyok. Jozef?
- Igen. Gdańskba vagyok. Tiszta ideg vagyok. Tudunk beszélni?
- Hallom rajtad. Persze ma ráérek. Hol?
- A régi Két hordó bár üzemel még?
- Igen. Ne menjek érted?
- Gyere. Külvárosi temetőnél leszek a kapunál.
- Megyek. - letették a telefont.
Kevesebb mint fél óra alatt egy szürke kombi áll meg a temetőnél. Jozef felismerte hogy Pawel autója. Odasietett és beült. Kezet fogtak. Pawel annyi idős mint Jozef. A haja barna színű, rövid és fel zselézett. Laza öltözködésű, farmernadrághoz tornacipő párosítás, illetve melegítő felső. Arany nyakláncot visel.
- Csáó.
- Helló.
- Nagyon megviseltnek tűnsz. - erre a mondatra ránézett Pawelre.
- Mert az is vagyok. - sóhajt - Nem tudom mi történik velem.
- Útközbe elmeséled. - mondja Pawel és elindul az autóval.
- Tudod szüleim meghaltak 2 éve.
- Micsoda? - Kérdezi grimaszolva Pawel. - Most majdnem fékeztem miattad. Miért mondasz hülyeséget?
- Ez egy rémálom. - Mondja Jozef és fejét megrázta.
- Azt mondja a szülei meghaltak. - Pawel elmosolyodott. - Nem vagy normális. Komolyan.
- Mindegy hagyjuk. - Sóhajt Jozef majd kinéz az ablakon.
- És egyébként hogy vagy? - Kérdezi Pawel. Nem néz Jozefre, az utat nézi.
- Rosszul. Nagyon rosszul. Mostanában ilyen fekete árnyékszerű lényeket látok. - Jozef kicsit nehézkesen beszél ezekről, ami a hangján is hallható. Pawel ránéz.
- Hallod. Kezdesz megbolondulni nem gondolod? Mellesleg tudtad, hogy Natalia pszichológus lett? - mikor meghallotta a
Natalia nevet Jozef szeme felcsillant. Talán kicsit megnyugodott, de meglepődött is egyben.
- Tényleg? - ennyit tudott csak kinyögni.
- Igen. Fel kellene keresned ha ilyen dolgokat állítasz.
- És jól van? - Izgatott lett. Natalia Jozef osztálytársa volt gimnáziumban és együtt is voltak egy jó ideig, Mondhatni egyik nagy szerelme volt.
- Igen. Ritkán beszélünk már, elfoglaltak vagyunk mindketten.
- Én már nagyon régen beszéltem vele.
- Megadjam a telefonszámát?
- Azt megköszönném. - Pawel előveszi a telefonját és megkeresi a számot. - Telefonozol vezetés közben? - Viccelődik Jozef. Kicsi mosolyra görbül a szája.
- Én? Soha. Ne viccelj már. - Mondja gúnyosan Pawel. Elnevetik magukat.
- Örülj hogy viccelődök. De még így is eléggé magam alatt vagyok. - Pawel odaadja a telefonját, megnyitva benne Natalia névjegyzékét.
- Tessék írd be a telefonodba. És keresd fel minél hamarabb. - Jozef beleírja a számot a telefonjába és visszaadja Pawel telefonját. Bekanyarodnak egy útra. Jozefnek ismerős a terület. Meglátja a Két hordó bárt. Pawel leparkol a bár elé.
- Megjöttünk. - kiszálltak a kocsiból és bemennek a bárban. Jozef elmélázott. - Emlékszel? Mennyi időt töltöttünk itt, mennyi hülyeséget csináltunk. - mondja Pawel.
- Igen. - Jozef elmosolyodott. Úgy tűnik már megnyugodott, vagy csak úgy tesz mintha meg sem történt volna a hazatérése. Este van. A bárban szinte telt ház van. Van ki egyedül iszik bánatában vagy örömében, vannak fiatalok kik társaságban mulatnak. Itt Jozef szinte otthon érezte magát. Ahogy körülnézett a bárban minden ugyan úgy volt ahogy régen. Pawel már a pultnál van. Jozef is odasétál.
- Mit iszol? - kérdezi Pawel.
- Whiskyt. - Jozef gondolkozás nélkül rávágta. Imádja a whiskyt.
- De én fizetek! - jelentette ki.
- Nem. Most a vendégem vagy.
- Jó, legyen. - megérkezett a pultos. Jozef a pultost méregeti. Fekete hullámos hajú nő. Olyan 25 év körüli lehet. Jozef nem látta még, Pawel viszont beszélget vele, úgy tűnik flörtölnek. Pawelt elég sármosnak mondták régen is a nők, és ő ezt mindig kihasználta. Most is így tett.
- Szóval egy whisky és egy vodka lesz. - mondja Pawel az előző beszélgetésüket megszakítva. A nő átnyújtja a számlát. Pawel nézi a számlát, majd a nővel szemez. Kérdően néz rá.
- Baj van? - kérdezi a nő.
- Igen. Baj van. - mondja Pawel gúnyosan.
- Mi-mit rontottam el? Elszámoltam valamit? - kérdezi a nő kapkodva, kissé zavartan. A nőn látszódik, hogy tetszik neki Pawel, így érthető miért próbálja keresni magában a hibát.
- A blokk hátulján nincs a telefonszámod. - mondja Pawel sármos arckifejezéssel. A nő zavarba jön. Elmosolyodik. Elveszi a pultról a blokkot ... Tovább »