Irodalmi portál, olvasnivaló Csütörtök, 2024-11-21, 11:35
INTERAKTÍV IRODALMI PORTÁL
Olvasnivaló irodalom
Főoldal | Regisztráció | Belépés Üdvözöllek Vendég | RSS
FŐMENÜ
OLDAL KATEGÓRIÁK
EPIKA [65]
Pl: Anekdota Elbeszélés Életrajz Humoreszk Karcolat Kisregény Kistörténetek Levél Mese Napló Novella Önéletrajz Pamflet Paródia Regény Tárca Útleírás
LÍRA [221]
Pl: Ars poetica Dal Elégia Gúnydal Gyászdal Haiku Helyzetdal Képvers Óda Önmegszólító vers Panaszdal Prózavers Rapszódia Szabad vers
DRÁMA [1]
Pl: Abszurd dráma Bohózat Bosszúdráma Burleszk Commedia dell'arte Drámai költemény Egyfelvonásos Kabaré Komédia Közjáték Melodráma Mesejáték Mirákulum Misztériumjáték Monodráma Színjáték Történelmi dráma Tragédia Tragikomédia
ÁTMENETI MŰFAJOK [8]
Apokalipszis Ballada Chantefable Ekloga Életkép Episztola Haláltánc Hosszúvers Idill Panegirikusz Románc Románcos ballada Széphistória Tájköltészet Tanköltemény Testamentum Thriller
FRISS MAGAZIN
VÁLOGATÁSOK
FÓRUMTÉMÁK
  • ORVOSI KORRUPCIÓ (0)
  • Így nyír ki minket a munka (4)
  • Hawking: Nincsenek is fekete lyukak (1)
  • Melyek voltak a 2013-as év legjobb magyar könyvei? (0)
  • ÚJ KÉPEK
    Bory-Vár
    Győri utcakép
    Csengettyűk - virágfotó
    Moldova György portré
    Szemkontaktus
    BANNERFORGATÓ
    PARTNEREINK
  • LINKÉPÍTŐ
  • tokio170
  • Irodalmi portál
  • Versek, novellák
  • CÍMKEFELHŐ
    irodalom Vers líra gondolat Czinege László NOVELLA Taxi költészet napja egészségügy jegyzet taxis hangulat karácsony nyár költészet magazin könyv budapest versek kultúra tavasz gabiga interjú támogatás valósághatáron elszívás idő szerelem Bátai Tibor Czinege László interjú Dány Gárdonyi Géza karácsonyi szonett epika SZÜLETÉSNAP természetfotó kerti virág dugó kistörténet Ünnepi Könyvhét kutyavilág könyvhét hangosvers próza Őszi kép könyvvásár napnyugta irodalmi díj irodalmi portálok tokio170 Szőrösfülű Erdély Csősz Pista író irodalom online betegség kiállítás forradalom írótábor idézetek fotó díj olvasnivaló kéz a kézben képzőművészet Harper Lee Film magyar költészet napja szabadságharc ősz novellák életkép emlék online irodalom publikáció publikálás irodalom hírek húsvét hajléktalan dráma költő háború kutya áprilisi tréfa bíróság korrupció jogtalanság rendőri túlkapás brutalitás jog kórház bántalmazás élet halál Vuts Józsefné kamaszlélek elmúlás baleset emlékek hétfő reggel
    Főoldal » EPIKA
    « 1 2 ... 5 6 7
     
     
     
    Sokáig féltem a kutyáktól. Képes voltam az utca túloldalára is átmenni, vagy az úttestre kiszaladni, ha egy ház kerítésénél elhaladtam, s belülről kutya ugatott rám. Egyszer régen, még gyerekkoromban megharapott egy. Erről a balesetről talán nem csak a kutya tehetett. Évekig bennem maradt a szörnyű élmény. Sok idő eltelt, mire feldolgoztam magamban. Ma már nincs bennem félelem.
     
    A nyarakat a nagyszüleimnél töltöttem. Óvodás koromban ők is neveltek egy jó ideig. A legjobb berényi barátnőmet egy vidám, nyurga, hajlékony, tornászalkatú lányt, az óvodában ismertem meg. Nagyapám a nyitott színbe felszerelt nekünk egy hintát. Ő olyan mutatványokat adott elő, amit én sosem tudtam megtanulni. Sokszor percekig fejjel lefelé lógott elengedett kézzel, a lábait a két kötélre csavarva. Majd megfogta a kötelet, szaltózott egyet előre, egyet hátra, majd kezdte a pörgést újra. Gyakran csak egy kézzel tartotta magát, úgy forgott jobbra-balra. Próbálgattam én is, de hányszor, mindig sikertelenül. Utánozhatatlan volt ebben. Akrobata mutatványait nap, mint nap gyakorolta nagyapám hintáján. Beláttam, hogy nekem nem megy, így nem lettem vetélytársa, csak a közönsége maradtam. Nem csak ezért szerettem őt. Jól megértettük egymást. Az után az eset után is, ami lehet, hogy jobb lett volna, ha nem történik meg.
     
    Egy kellemes nyári délután igyekeztem barátnőm háza felé, amikor a kapujukhoz értem, már majdnem lenyomtam a kilincset, bemenni mégsem mertem. Furcsa zajt hallottam. Benéztem a deszkakerítés résein. Láttam, ahogy kutyájuk föl-le szaladgált az udvaron, s ez nekem egy cseppet sem tetszett. Egy bozontos, piszkosfehér színű kutyájuk volt. Nem emlékszem milyen fajta. Talán puli lehetett. Mindig láncon tartották, ha náluk játszottunk. Először arra gondoltam, hogy nincs otthon senki. Bekiabáltam.
     - Kati! - Kati!-kiáltottam. Nem jött semmi válasz.
     - Van itthon valaki? – kiáltottam újra.
    Ekkor meghallottam barátnőm hangját. A konyhából perdült ki. Olyan gyors volt, mint a villám.
     - Megyek már! Gyere be nyugodtan – kiáltotta vissza.
    - Kati, előbb kösd meg a kutyát! Félek tőle. – válaszoltam kicsit határozatlanul. Tartottam ettől a vicsorgós, négylábútól. Sokszor vicsorított rám, amikor kedvesen szóltam hozzá. Valami nem volt rendben ennél a jószágnál. Viselkedésével nem voltam kibékülve korábban sem.
    Kati még egyszer kiáltott:
    - Gyere be nyugodtan! Nem lesz semmi baj! Megfogom a kutyát.
    Inamba szállt a bátorságom. Féltem. Valami különös érzés fogott el. Most először történt meg, hogy nem bíztam az én nagyon határozott kis barátnőmben. Mintha megéreztem volna a bajt. Óvatosan nyitottam ki a kaput. Beléptem. Az én kis okos barátnőm mindkét kezében jókora zsíros kenyérrel állt a folyosón, a konyhaajtó előtt. Szerencsétlen kutyáját jobb lábával szorította a falhoz. Azonnal átvillant agyamon, hogy ebből baj lehet. Minden tagom jelezte, hogy ez egy esztelen helyzet. Tettem pár lépést előre. A kutya tehetetlenül állt és kegyetlenül ugatott. Nem tudta mire vélni ezt a kutyaszorító helyzetet. Láthatóan egyáltalán nem tetszett neki a dolog. Léptem még egyet, s kiáltottam egy jó nagyot:
     - Kati, ebből baj lesz!
    Alig hogy kimondtam, a kutya kiszabadult fogságából, s mint az őrült egyenesen felém rohant.
    - Segítség! – kiáltottam, s hátráltam a kapu irányába. Hiába, kimenekülni már nem tudtam. Akkor már Kati is nagyon megijedt. A kutya csak rohant felém. A következő pillanatban már ott ugrált, csaholt, vicsorított előttem. Felért a nyakamig. - Segítséééég! – kiáltottam megint.
    A kutya ettől új erőre kapott, még nagyobbakat ugrándozott. Látszott a viselkedésén, hogy ő állt velem szemben győzelemre. A következő pillanatban tövig bekapta a jobb kezem hüvelykujját. A csontomig harapott egy nagyot. Iszonyú fájdalom nyilallt belém. Talán még csócsált egyet, kettőt az ujjamon, majd elengedte. Én csak a csontom recsegését hallottam… szólni már nem tudtam.
    Kati eldobta a két zsíros kenyeret, s olyan gyorsasággal, mint egy gepárd, azonnal mellettem termett. Kétségbeesett pillantásokkal mérte fel a helyzetet. Addigra már az ujjam teljesen elzsibbadt.
    - Takarodj, te rohadt! – kiáltotta Kati, közben akkorát rúgott kutyájába, hogy szegény jószág vonyítva, nyüszítve rohant menedékbe. Egy szempillantás alatt eltűnt.
    Később tudtam meg, hogy egy napig nem is került elő. Az ujjamból egyre jobban folyt a vér. Nagyon megijedtünk.
     - Mit kapok én most Nagymamától? – csak erre tudtam gondolni.
     Kati gyorsan keresett egy nagy rongydarabot, s azzal átkötötte az ujjamat, majd az egész kézfejemet. Ekkor én már falfehér voltam.
    - Elkísérlek - mondta Kati megszeppenve. Két utcával laktak messzebb a nagyszüleim. Amint Nagymama meglátott, már tudta, hogy bajban vagyok. Kézen fogott, s azonnal vitt az orvoshoz. Egész úton szorította a bal kezemet, s közben rendületlenül mosta a fejemet.
     - Te kis Szaros! Gyakran így hívott.
     - Mindig csak a bajt csinálod! El ne ájulj nekem! Ne félj, kicsim, mindjárt odaérünk.
     Arra ma is tisztán emlékszem, ahogy siettünk végig a sikátoron. Nem foglalkoztunk a szembejövőkkel sem. Sose láttam még olyan gyorsan menni az én drága nagymamámat, mint akkor, azon a délutánon. Nehezére esett már a járás, kicsit túlsúlyos is volt, de amikor kis unokájáról volt szó félre tolt minden fáradtságot.
    Az orvosnál soron kívül bemehettünk. Emlékszem, egy idős orvos volt a rendelőben. Akkor kaptam életemben először tetanusz injekciót, az ujjamra meg egy akkora kötést, hogy napokig meg sem bírtam mozdítani a kezemet. A többire már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy cseppet sem féltem, nem fájt a tűszúrás sem. Annál inkább a kutyaharapás. Napokig sajgott a hüvelykujjam. Ma is látszik a kutya fogainak a nyoma. Emlékeztet erre a fájdalmas nyári délutánra.
     
    Kati barátnőm az esetből okulva, soha többé nem szorította falhoz bozontos négylábúját, főleg, olyankor, amikor zsíros kenyér volt a kezében. Nem is történhetett volna hasonló eset, hiszen szegény eb, ezután mindig láncon lógott. Nem volt módja többé harapdálni a gyerekek ujjait.
    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 2122 | Hozzáadta:: Nóri | Dátum: 2013-06-03 | Hozzászólások (2)

    Lélekletöltés (sci-fi)(sci-fi novella)

     

    A parkban halkan verte az eső az ősfák leveleit, ám szinte alig jutott Tom ruhájára, aki fülében az MP3-as lejátszó dugóival lendületesen kocogott a kanyargós ösvényen. Egy Green Day szám ment éppen, a Boulevard of Broken Dreams. Elgondolkozott az elmúlt hetek eseményein, sorsuk visszavonhatatlan, hirtelen változásán. Csak futott a zene ütemére, és közben el sem jutott tudatáig - amikor kiért a fák fedése alól -, hogy jócskán eláztatta az eső. A következő - Wake Me Up When September Ends című - nóta teljesen a hatalmába kerítette, rohant volna ki a világból, de a Chemilyn vegyi üzem betonkerítése útját állta. Vissza kellett fordulnia a tópart felé. Ekkor nézett rá az órájára, és megdöbbenve tapasztalta, a szokásos egyórás futása most majdnem duplájára sikeredett.


    Délután 6 óra volt. Az üzemben rekedten szörcsögő elektromos kürt jelezte a műszakváltást. Két hónapja még itt dolgozott a kedvese, Cecília is. Most azonban a park túlsó felén lévő kórházban fekszik tehetetlenül. Cecília három hete esett el először, addig csak a bal keze és bal lába butáskodott (ahogy ő fogalmazott), de aztán rohamosan elindult a leépülése. Háziorvosa mozgásszervi problémaként kezelte a baját, és mentővel hordatta hetente kétszer a gyógyfürdőbe. Később azonban már a vizeletét sem tudta tartani. Ekkor szállították be Tom határozott közbenjárására a helyi kórházba. A neurológiai osztályon azonnal elkészített CT felvétel egy tyúktojásnyi daganatot mutatott az agyban. A röntgenasszisztens fejcsóválva tette hozzá: egy éven belül már ez a negyedik hasonló esett a Chemilyn vegyi üzem dolgozói körében.

    Lassan bandukolt a kórház irányába. Azon morfondírozott, mit mondjon Cecíliának: szépítgesse-e a tudomására jutott tényeket, vagy nyíltan - a szokásos stílusában - vázolja a Gregtől hallottakat? Közölje-e kedvesével, hogy a biopszia során vett minta pozitív?

    Megállt a tóparti parkolóban hagyott öreg autója mellett. Bedobta a melegítőfelsőjét, megtörölközött, és belebújt a magával hozott pulóverbe. Annyira elfoglalták gondolatai, hogy szét sem nézett, mielőtt lerántotta átázott alsóját, és átcserélte kopott  farmerjára. Merev tekintettel révedt a visszapillantóba, megigazította szárazra törölt rövid haját, aztán feszült tartással elindult a kórház felé.

    Laketown kisváros, így könnyen lehetett értesüléseket szerezni. Szinte mindenütt dolgozott valaki, akivel egy iskolába járt,  együtt focizott, vagy éppen a gyerekkori házuk környékén lakott, mint Greg, a kórház neurológusa.
    Greg nem tartott előadást, nem fontoskodott. Átvilágította a CT által készített felvételeket. Tüzetesen leírta Tomnak a koponyában lévő daganatot, és a másik rétegfelvételen egy árnyékot, egy kisebb foltocskát. Szerinte az már a tojás nagyságú daganat áttétje lehet a mintavétel eredményének figyelembevételével. Valós következtetés tehát, hogy az agyszövetre hatalmas nyomást gyakorló, és ezáltal ödémát okozó burjánzás agresszív és rosszindulatú.

    Tom billegett a talpán, megpróbált terpeszt felvenni, de az nem tűnt eléggé illendőnek a helyzethez képest. Visszaállt az előző pózba, és mereven nézte a tomográf által készített filmet. Jól látszott, hogy a tíznapos időeltolódás mennyivel növelte a daganat nagyságát. Greg tehát nem a levegőbe beszélt, amikor említette a tumor agresszivitását.

    - Khhm... khhm... - köszörülte a torkát Tom - szerinted mi a következő lépés?
    - Hát, az attól függ, mit mond az agysebész. Elvállalja-e és mikor - felelt kissé vontatottan Greg.
    - Rendben, holnap beszélek vele - válaszolta Tom.

    A kórteremben Cecílián kívül öt beteg tartózkodott. Az ajtó mellett mellett egy szklerózis multiplexes gyógyíthatatlan beteg, az ablaknál egy régebben műtött középkorú nő. A szoba túloldalán - középen - egy frissen műtött agyú fiatal lány aludt, akit körbevett két új felvételis nő, heveny neurológiai tünetekkel. A frissen műtött lány nem mozdult, és alig észrevehetően vette a levegőt. A szeme körüli lila foltokkal az arca olyan volt, mint akit összevertek. A régebben operált nő fennhangon éppen Cecíliához beszélt, azt magyarázta, hogy a férje fogja a lábát, és nem engedi el egész éjjel.
    Cecília elmosolyodott, amikor meglátta Tomot. Bágyadtan suttogta: gyere csak, gyere, mindjárt abbamarad a mesélés. Tényleg úgy történt. A szomszéd szuszogva hátradőlt, és néhány pillanat múlva elaludt.
    Tom megcsókolta Cecíliát, leült az ágy mellé tett ülőkére és megfogta a kezét.
    - Hogy érzed magad? - kérdezte.
    - Sokkal jobban - válaszolta Cecília. Megtapogatta a homlokán lévő ragasztást, a mintavétel helyét.
    - Arra gondoltam, már nem süt az erkélyre a nap, kimehetnénk. Ott jobban tudunk beszélgetni. Tom felállt, felsegítette kedvesét az ágyból. Ráadta köntösét, és lassan kisétáltak a kórtermeket övező erkélyre. Mivel Greg elmondta neki tudta, hogy amíg a daganat köré nem gyülemlik fel újra folyadék, addig jobban fogja kedvese érezni magát. Nem nehezedik akkora nyomás az agyra. Szó volt arról is, hogy majd időről időre lecsapolják az ödémát.

    - Hogy haladsz a kísérleteiddel? - kérdezte Cecília.
    - Nem tudok a munkára koncentrálni, a régebbi eredményeket adminisztrálom csak. Az állatkísérletek bebizonyították, meg lehet oldani az agyhullámok letöltését, ezáltal az agyi tevékenység számítógépes rögzítését. Tehát egy kellően nagy kapacitású merevlemezen az emberi agy memóriáját is tárolni lehet.
    - Ez csodálatos! - akkor nemsokára beszélgethetünk elhunyt hozzátartozóinkkal, barátainkkal. Tényleg igazzá válhat a túlvilágról szóló mendemonda.
    - Igen, úgy néz ki, hogy megoldható. A számítógépes szoftver már működik. Néhány napja a patkányok letöltött memóriája a laboratóriumban már vezérli az egyszerűsített robotokat. A fő probléma, hogy az emlékek csak hosszadalmasan tölthetők le. Legjobb módszer az lenne - ha működik -, amit Leslie-vel kigondoltunk: A halálközeli élmény időpontjában levett emlék-mix, ami olyan, mint egy zip-fájl. Ezt pillanatok alatt lehetne rögzíteni. Csak hát... aki nem akar meghalni, azt nem ijeszthetjük halálra. Leslie szerint talán a "bungee jumping" effektussal megoldható lenne. Amikor a felkészületlen embereket a mélybe vetik, nagy valószínűséggel beindul az emlékek hirtelen lepörgése.

    - Nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni, de velem mi van? Mit mond Greg? - váltott hirtelen témát Cecília.
    - Édesem... édesem - sírta el magát Tom - pozitív a szövettani eredmény, és ez már sajnos végleges.
    - Akkor mi már nem költözünk össze sohasem. Nem töltjük együtt öreg napjainkat, ahogy terveztük. Tudod, nem is magam sajnálom igazán, hanem téged. Te még sokáig fogsz szenvedni az emlékektől. Nekem viszont már nem sok van hátra. Én hetek alatt meghalok - érzem. Egyszer... egyszer úgyis meg kell halni mindenkinek. Nézd, itt van a zsebemben, lerajzoltam már a síromat is! Egy nyitott könyv alakú síremléket szeretnék, amilyen az életem volt.

    Összeborultak, sokáig rázta őket a sírás. Csak amikor már hűvös kezdett lenni és sötétedett, akkor mentek vissza a kórterembe.

    Tom, a Cecília ágya feletti polcra tette a laborból magával hozott, laptophoz hasonló berendezést és bekapcsolta.
    - Édes, itt van ez a néhány érzékelő, amikor nem zavar, tapaszd föl! Le szeretném tölteni az álmaidat, a gondolataidat, hátha sikerül. Tudod, hogy én mennyire hiszek benne.

    Tom mintha megkönnyebbült volna az előző napi beszélgetés után, most jobban haladt a kísérletekkel. A patkányagyakból letöltött információk életre keltek. A négy számítógépből létrehozott hálózat egy véletlen kódbevitelre kommunikálni kezdett.
    Leslie kiáltott fel hirtelen:
    - Tom, ezek szomjasak virtuális értelemben! Véletlenül beírtam egy képjelszót "blue_lake _01123.png", erre beindult a vinnyogás. Hallgasd meg! Tom fejére illesztette a fejhallgatót, és megdöbbenve hallgatta, miként áramlik a patkányhang egyik gépből a másikba.
    - Leslie, ezt megcsináltuk! - és ez csak a kezdet. Képzeld el, amikor majd egy egész virtuális világ fog ezen a módon létezni! - vagyis nemlétezve működni, gondolkodni, kommunikálni, és akaratával robotokat működtetni, amik fenntartják a rendszert, a struktúrát. Ha már elhasznált lesz valakinek a porhüvelye, akkor nyugodtan letöltheti az agyát, és átadhatja lelkét az örökkévalóságnak, a soha nem pusztuló, végtelen időnek.

    Este 10-kor - mikor már izgatottsága alábbhagyott, Tom is feltapasztotta a számítógéppel összekötött érzékelőket homlokára és tarkójára. Bevett két szem altatót, és Cecíliára gondolva várta az álmot.

    Cecília állapota gyorsan romlott, már rettenetes fájdalmai voltak. Az agysebész megígérte, hogy üzen Gregen keresztül, de semmi sem történt.
    - Sok az operációra váró beteg - mondta Greg -, és mind sürgős.

    Tom elindult a kórterem irányába a végtelen hosszú folyosón. Menet közben a megműtött középkorú nő jutott az eszébe, akinek megbolydult az agya, és a koponyájában csillagszerűen szétszóródtak a burjánzó sejtek a beavatkozás hatására. A frissen műtött nő talán soha sem tér magához - töprengett. Ez várhat Cecíliára is, ha mégis elvállalják az operációt...

    Amikor belépett a kórterembe Cecília éppen hányt. Tudta, ez a kemoterápiás szerek mellékhatása. Greg említette, hogy nem jól reagál a szervezete, de egyelőre valamivel próbálkozni kell. Aztán, ha semmi sem segít, akkor majd az elfekvőben... Ott már csak várják a halált.

    Leült az ágyra, megigazította a párnát, és segített ülve elhelyezkedni Cecíliának. Elmondta, mire jutottak Leslie-vel, és hogy ... Tovább »

    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 2437 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2013-05-31 | Hozzászólások (2)



     
    Alkonyodik. Nézem a kihalt utcát. Valamikor naponta jártam itt. Most olyan idegennek tűnik minden. Már semmi sem a régi. A házak falai megkoptak, vagy elhagyatottak. Egy-két újat építettek csak. A forgalom sem nagy. Alig jár autó, kerékpárral is kevesen. Behúzódtak az emberek. Senki nem áll a kapukban. Tél van. Fázós, nyirkos, szürke. Néha esős, néha szeles. Hó sehol. Bezzeg valamikor… mekkora hó volt januárban. Megváltozott minden.
     
     Nyílik egy kapu. Lassan, nagyon lassan kicsoszog egy férfialak. Közelebb érek, akkor ismerem meg, Miklós bácsi. Már kilencven felé jár. Arcát mély barázdák szántják, bekecsén a gombok ferdén gombolva, fején kucsma, keze remeg, ahogy a kaput csukja. Egészen közel érek már. Kicsit megrázza a hideg, bekecsét összébb húzza. Meglát, mosolyog. Megismert volna? Már évek óta nem találkoztunk.
    - Miklós bácsi, jó napot!
    - Adjon Isten, lyányom!
    - Megismer?
    - Hogyne ismernélek. Annyit még nem butultam, hogy ne ismerném meg, akit ismerek.
    - Hogy van? Látom, frissen, legényesen öltözött. Nem fázik meg?
    - Rétegesen lyányom, rétegesen. Van rajtam száz meg egy ruha. Meg az edzettség, tudod. Nem olyan nyámnyila városi vér folyik bennem.
    - Úgy gondolja, mint bennem?
    - Nem én mondtam. 
    - Hogy van Miklós bácsi?
    - Mi már valahogy megleszünk Anyókával erre a kis időre, de Ti gyerekeim… értetek nagyon aggódok. Kutya világ lett. Nem gondoltam, hogy lesz még egyszer ilyen - megigazítja fején a kucsmáját, köszörül egyet a torkán, s mondja tovább a mondandóját.
    - Megnehezítették az egyszerű emberek életét. Bezárták az üzemeket, felszámolták a téeszeket, megszűntek a munkahelyek. A szemünk láttára történt minden. Az ellehetetlenülés. Egy-két új vállalkozás azér akad. Próbálkoznak az emberek. Élni kell valamibül.
    - Túl nagy a csend a faluban, Miklós bátyám.
    - Igen, az öregek szép lassan kihalnak. Látod már ki sem állnak a kapuba esténként, mint régen. A szomszéddal is ritkán állnak szóba. Elvették az emberek kedvét már a komázástól is. Pedig ilyenkor, farsang idején, de nagy élet vót itt régen. Ilyenkor ráértünk. Esténként átjártunk egymáshoz, iszogattunk, jókat beszélgettünk a szomszédokkal. Sokszor hajnalig kártyáztunk.
    - Iszogattak is, mit szeretett Miklós bá?
    - Mit-mit? Egy kis ezt, egy kis azt. Lerészegedni nem vót divat. Reggel kelni kellett etetni a jószágokat.
    - Miklós bácsi, az unokák jól vannak?
    - Biztos jól. Ha nem jelentkeznek, akkor jól vannak. Ha nincs bajuk, nem telefonálnak. Ha kell nekik valami, akkor egybül itt vannak - a fején a kucsma csak nem akarja az igazat, nem áll úgy, ahogy szeretné. Leveszi, pár szál haját többször hátrasimítja, majd újra felteszi a tökfödőt, ahogy hívja.
    - Hát osztán ott a városban könnyebb az élet?
    - Semmivel sem könnyebb, Miklós bátyám, inkább nehezebb. A legtöbben máról holnapra élnek. Ott mindent a boltból veszünk. Semmi nem terem meg az emeleten.
    - Mári néni jól van?
    - Hol itt fáj, hol ott fáj neki. Ahogy ez már lenni szokott ebben a korban. Nekünk már mindegy vóna. Csak tudnánk, hogy Nektek, lyányom, meg az unokáknak jobb lesz. Kutya világ ez. Kutya világ…
     
     
    Lassan sötétedik. Bekapcsolják az utcai világítást. Itt-ott kutyák vakkantása töri meg a csendet. Mi beszélgetnénk még, de látom, kezd fázni az öreg. Elgondolkozom. Gyerekkoromban ő még csak fiatalember volt. A gyerekei hasonló korúak velem. Unokái az én gyerekemmel egyidősek. Szép kort megélt már. S most azt mondja, hogy értünk aggódik. Sok rosszat látott már az életben, tudom, hogy szavainak súlya van.
    - Menjen be Miklós bácsi, meg ne fázzon. Hideg van.
    - Mikor jössz legközelebb?
    - Nem tudom. Nem tudok bemenni abba az utcába.
    - Tudom. Megfogja a karomat, rám néz, majd a távolba…
    - Isten áldjon, isten áldjon lyányom!
    - Jó egészséget Miklós bátyám!
     Lassan csukja be maga mögött a kaput, ahogy kinyitotta. Apám is hasonlóan ment még tavaly télen.
     Nézem a kihalt utcát. Valamikor naponta jártam itt. Most olyan idegennek tűnik minden.
     
    2009. február 10.

     
    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 2523 | Hozzáadta:: Nóri | Dátum: 2013-05-11 | Hozzászólások (0)


    Bár hangulatMintha néha a múltat gyakrabban látnám már, mint ahogy elképzelem a jövőt. Olykor egész órákat tudok a kádban ülni. Észre sem veszem, amint rám hűl a meleg víz, és belém dermed az idő. Csak dörzsölgetem a bőröm, hajladozok le-fel, forgatom a fejem, kattogtatom a nyakam, miközben az előfurakodó emlékeket versenyeztetem egymással. Hasonló ez, mint egy közbeszerzési tender, hiszen mindegyik történet előre ismeri már a maga helyét. Általában ugyanazok nyernek, ugyanolyan eszközökkel. Számomra azonban a várakoztatás a borzongató érzés. Úgy képzelem, én vagyok az emlékek ura és vontatottan, lassan, körülményesen majd most is magam döntök, de egyre gyakrabban kerekedik fölül a múlt idő vadsága, én pedig ilyenkor tehetetlenül, félkábán dőlök hátra.

    Az apró gyermekkor emlékei egy bizonyos idő után elillannak. Kamaszodván állítólag törli az agy ezeket a korai képeket. Valószínűleg szégyelli az ifjúember, hogy maga is volt esetlen, hüllőfejű, csodálkozó szemű, butákat kérdező, ételért ordító vagy egyáltalán nem kérő, kisstílű próbálkozó. Nálam viszont bevillannak részletek egészen régről, amikor még úgy gondoltam el: a negyvenéves ember már öreg, és a nagyi – a maga hetvenhárom évével – valószínűleg földönkívüli. Anyámat – érdekes módon – fiatalon látom mindig. Mosolyogva jön haza a munkából, és nagy dinnyét cígöl műanyaghálóban a biciklikormányra akasztva. Apámmal legtöbbször csak vitatkozom. Sosem hiszi el nekem, hogy nem világít be senki a hálószobájuk ablakán, csak ő álmodja. Háborúban jár mindig, ahol a cikázó lézerfények összeaszott koponyákat festenek meg. Valamikori emberekét, akik kilesnek a gazzal benőtt sírokból.

    Annyira közel van itt a régi temető… Húgom a kert végétől talán tíz méterre fekszik. Nem gondoltam hétévesen, hogy egyszer újra a közelemben fogom érezni. Amikor rádobálták a fagyos, dübörgő földcsomókat, majd elordítottam magam: nem szabad, ne bántsátok a kishúgit!
    De nem jött ki a kiáltás, valahol elveszett bennem, és csak folyt a könnyem, miközben halkan nyüszítettem.
    Másnap az iskolában csúfoltak a többiek: „hisztis, vonyító dervis”. Mi lett volna, ha a belém szorult ordítás akkor mégis kiszakad? Valószínűleg azóta is rettegnének tőlem, pedig elég régen, 1963 november 25-én, hétfőn volt a temetés. Három nappal azelőtt, pénteken lőtték le John Fitzgerald Kennedyt.

    Az új temetőben nagymamám sírkövére – amikor tizenhét év múlva meghalt – ráírták Rózsika nevét is, de a három hónapos kislány csontjait nem helyezték át. Anyám azt mondta: azok a gyenge csontok már biztosan elporladtak fiam. Ennek ellenére, ahogy odaköltöztek szüleim a régi temető mellé, újra gondozni kezdtük a kerítéstől néhány méternyire lévő aprócska sírt.
    Emlékszem, a temetőkapu előtt rám rohant egy korcs kutya, és fél órát őrzött ott mozdulatlan, amíg meg nem jött a barátom, akivel megbeszéltem egy találkozót. Ez idő alatt végig a temetésre gondoltam és arra, hogy ez a fekete, vakarcs kutya talán a húgom szelleme, és azért őriz itt, mert éveken keresztül nem voltam a sírjánál. Amikor odaért Janika, a kutya hang nélkül eloldalgott, így aztán ki is nevetett, amikor elmeséltem, hogy szinte pánikban éltem át a rendkívül hosszúnak tűnő, feszült helyzetet.

    Elsétáltunk a közeli presszóba és rendeltünk egy lazító italt. Kisvártatva megjelent az új barátnőm fehér ruhában, lebarnulva, kékesfekete hajjal. Úgy éreztem, most ő fog őrizni bennünket, vagy talán mindhárman fogjuk egymást.
    De aztán mégsem sikerült...
    Beültünk az autóba, és szinte találomra suhantunk az éjszakában. Elmentünk szüleim víkendházába. Fogalmunk sem volt, hogy mit is akarunk csinálni. Egy darabig széttárt karokkal feküdtünk a dupla ágyon. Az ócska, halvány fényt adó rádióban hangulatos dzsessz ment. Barátnőm csak hónapok múlva árulta el, azt hitte Janikával közösen akarjuk. Nekünk persze ilyesmi eszünkbe sem jutott, sőt Jani kezdett morcoskodni, amiért mi egész jól elvoltunk Zsuzsával iszogatunk, csókolódzunk, sugdolództunk.
    Megsajnáltuk Janit, amint fancsali képpel magában dudorászott a fotelben, és épp ellenkező irányba, Egerbe indultunk, hogy valami nagyobb társaságba kerüljünk.
    Az odavezető út olyasmi volt, mint egy lebegés, egy valószínűtlen álom. Zsuzsa haját fújta a szél, csiklandozta az arcom. Akárhányszor beleszívtam a cigibe, ügyelnem kellett, nehogy megperzseljem a kékes tincseket. Barátom talált egy kellemes zenét sugárzó adót, és a hullámzó, dombos vidéken úgy tűnt, szinte repülünk a kihalt országúton. Akkoriban akár tíz kilométert is mehetett az ember éjféltájt anélkül, hogy autóval találkozott volna szemközt.

    Egerben rábukkantunk egy zsúfolt, még nyitva tartó bárra. Itt mindenki beszélt mindenkihez, mindenféle nyelven. Alig akadt magyar vendég rajtunk kívül. Janika végre kiélhette gesztikulálós, pantomimos készségeit.
    Szinte az összes külföldivel szóba elegyedett, és közben óvatosan fogyasztani kezdett. Martinival indult, később – amikor már táncoltunk Zsuzsával – láttam, áttért a grogra, miközben egy amerikai társasággal törték a magyart és az angolt felváltva.
    A zongorista megkérdezte, mit játszhat nekünk. Olyan határozottan válaszoltam, mintha mindennap Gershwint hallgattam volna: természetesen a Kék rapszódiát.
    Összebújtunk Zsuzsával, és a tucatnyi pár között ütemesen lépkedtünk a zene bizarr dallamára.
    Az ilyen a hangzású zenéket átíratok alapján kedveltem meg. Akkoriban sokat hallgattam Rick Wakemant, Isao Tomitát, Mike Oldfieldet.
    Három szám után visszaültünk a helyünkre. Janika ekkor már széles, hullámzó mozdulatokkal mutogatva beszélgetett a szomszéd asztalnál az amerikaiakkal. Annyit értettem belőle, azt magyarázta nekik: a seregben hatalmas csőrös ZIL-lel járt, és pontonhidakat vert katonatársaival a Dunán. Az amcsik is mesélték terepjárós kalandjaikat, hogy milyen nagy meredélyekre szoktak felmászni, és mekkora dagonyákon mentek már keresztül. Úgy láttam, a grogozás félbeszakadt, és áttértek a matrózfröccsre. Janika szerint (biztos ezt is katona korában tanulta) nemcsak rum kell a sörbe, hanem 3 cent gin és egy kevés erős paprika is. Aki ettől nem hány egy fél órán belül, az igazán kemény fickó.

    Kimentünk kicsit levegőzni, jártunk egyet Zsuzsával. A bár mögötti csendes utcában volt egy apró, hangulatos szálloda. Gondoltuk, kiveszünk egy szobát. Látva Janika beindulását, biztosak voltunk benne, hogy egyhamar nem fog autóba ülni.
    A szállodában éppen csak benéztük a pótágyas szobába, és indultunk is vissza azonnal.

    Hátul az udvarban két dzsip állt. Az egyikben, mintha Janika szőke fejét láttam volna a volán mögött egy pillanatra, de már kapartatva hajtott is a kapu felé. A másikban az amerikai fickó ült, akivel a bárban ismerkedtek meg.
    – Ezek képesek lesznek kimenni rodeózni – mutattam Zsuzsának.
    A barátnőm legyintett egyet, és olyasmit mondott: ők tudják, mit csinálnak, és hogy eléggé masszívnak tűnnek a dzsipek. Valóban jobban bírják a strapát, mint az én Renault 10-esem – nyugtáztam magamban.
    Visszatértünk a mulatóba, és hajnalig táncoltunk, beszélgettünk, iszogattunk. A többi amerikai szintén ezt tette. Néha megnyugtattak, megveregették a karomat: Don't worry buddy, Johnny and George coming back soon!

    Öt órakor indultunk át a szállodába. Nem volt jó a hangulatom. A melankolikus zene hajnal felé már nyomasztóan hatott rám, és Janikáért is aggódtam.
    Végül egymás kezét fogva valahogyan csak elaludtunk Zsuzsával.
    Hét óra körül erős kopogásra rándultam össze. Az ajtóban a legidősebb amerikai állt megtört arccal. Semmi jót nem vártam, de amit mondott, az felülmúlta rövidre sikerült rémálmomat is: They both died. The  police patrols have recently been here.
    Hogyan… miért? Kibuggyant a könnyem, és csak nyüszítettem magamban, mint a húgom temetésén.

    Kimentünk a helyszínre, Szarvaskőre. A 25-ös út mellett még ott voltak a maradványok. A dzsipek az út menti szikláról zuhantak a mélybe. Úgy 50-60 métert tévedett Jani és George. Belehajtottak a semmibe, átrepültek az út fölött, és utolérték egymást a lejtő alján. A két kocsi szinte egymásba préselődött. A vágások jelezték, hogy nehezen fértek hozzájuk a tűzoltók. Az utastérben addigra már megszáradtak a szétkent vérnyomok.

    Megropogtatom a nyakam, dörzsölgetem a csontjaimat… Hideg a víz ... Tovább »

    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 2167 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2013-05-11 | Hozzászólások (0)

     

    Keleti Pu taxidrosztBéla már fél órája állt a sor elején, a treffen. Üres tekintettel nézett ki a fejéből, nagyon teli volt a hócsukája.

    Régen ezen a droszton soha nem kellett ennyit ácsorogni, akkor még jól mozgott a Keleti. Néha négy-öt liftet is megcsinált hét órára. Most meg… Ötkor jött ki, de négyen már itt álltak előtte. Ők elfogytak másfél óra alatt.
    - Én meg már itt szívok két órája, aztán sehol sámli - mormogta félhangosan.

    Unalmában vizsgálni kezdte az egyik óriásplakátot, de olyan elmélyülten, mintha ma látta volna először.
    - Már megint micsoda akciók… Csak legyen pénze a hülyéjének - a magamfajta taxisnak -, gondolta bárgyún, és megvizsgálta brifkóját. Akárhogy számolta, elölről, hátulról kezdve, nyolcezer és hétszáz volt benne, meg némi apró.
    Tekintete visszatévedt a plakátra, hátradőlt az ülésben, a reklámhölgy rákacsintott egyet, kettőt, hármat… Szeme elhomályosult, a betűk összefolytak...

    Benyomott egy tulipánt a szája sarkába, elgondolkodva nyúlt a gyufáért, ami rendesen a taxióra tetején a cigi mellett szokott lenni, egy széles befőttes gumival leszorítva.
    Most azonban sehol sem találta. Lenézett a műszerfal alá, elsőre megállapította, hogy ráférne egy alapos belső takarítás az öreg ˝puposra˝ - a Warszawára. Éppen meglátta a gyufát a radiátor előtt, amikor mintha az ég dördült volna meg, akkorát döngött a kocsi oldala. Ijedtében rögtön lefejelte a kormányt, szódásüvegtalp szemüvege meg - valahová - a gyufa mellé eshetett. Mire végre kitapogatta szemüvegét, és mint egy távcsöves ürge, ki tudott kémlelni a kormány alól, még kétszer döngött a kocsi oldala.
    - Mi a rohadt…! - kezdte, de ekkor már rájött, hogy senki sem csattant neki az autónak, hanem egy kucsmás, bajszos, prémes kabátos öreg áll a jobb első ajtónál, és épp újra le akar sújtani fokosszerű botjával.
    Ahogy csak tudott, kimászott a kocsiból, és ráordított az öregre:
    - Mit csinál maga Fater, legyen már észen! - ez nem a szürke szamár, bár a színe hasonló.
    - Jó napot, osztán meg erő egíssíg! - válaszolt az öreg. A többi kocsis munta, ho verjem meg az ódalát, mer kend tán megalutt itten a. Egyébkínt meg Karácson Bandi vónék Poroszlóról.
    Béla mérgesen mérte végig az öreget, megtapogatta a ˝pupos˝ ajtaját, de a kétmilliméteres lemez állta a sarat, még a festék sem pattant le róla.
    Az öreg széles vigyorral nézett rá, pirospozsgás arca kerek volt, apró gombszemei kíváncsian csillogtak.
    - Osztán, mír olyan nagy hangja van? - a jó előbb meg míg alutt, há csak felíbresztettem.
    Béla nyelt egy nagyot, rájött az ˝öreg˝ vele egykorú, ötvenes lehet.
    - Mit akar? - kérdezte valamivel nyugodtabban.
    - Há, ín nem akarok semmit, de muszáj vót gyünni, mer az asszony beteg lett, amikó meghallotta a hírt. A kít fájin fijam meg Kelet-Nímetországba' dógozik Fridricshágenbe, maj csak karácsonyra gyünnek meg szabadságra.
    - Akkor meg mi a szarért veri a kocsi oldalát? - nekem ezzel el kell számolni.
    - No, ha iccer alszik, akkó mig mit vár?
    - Haver, húzzál el innen, mert arrébb raklak!
    - Nem kő engem pakógatni, nem vagyok kódús! - megfizetem ín magát, ha meg tudunk igyezni. Elintízem a dógom, oszt míg haza is kő maj' vinni Poroszlóra.
    - Mi a túró az a Poroszló? - pörgött Béla agya. Lehet, hogy egy jó kis húzós vidék?
    A kucsma Bandi - vagy micsoda -, meg mintha gondolatolvasó tanfolyamról került volna ide, a szent Keleti drosztra, már nyöszörögte is:
    - Egyszázötven kilómíter az tesvírek között is.
    - Miről lenne szó? - kezdte már engedékenyebben Béla.
    - Há, először mennyünk, aztán maj' mondum! - itt a papíron a címe: Lot-tó I-gaz-ga-tó-ság.
    Béla csak nézte a levelet… Ez a manus, ez nyert hatszáznegyven ezret?
    - Figyelj haver, ez komoly?
    - Há, nem? - akkó minek gyünnék ín ide potyára?
    Berakta az első ülés elé a kucsmás batyuját, bőröndjét az ülésre tette.
    - Na, üljön be, menjünk - szólt rá Béla. Annyira azonban nem engesztelődött ki, hogy mondta volna a kucsmásnak, ne a kalaptartón csücsüljön, mert ahogy az rátaposott a küszöbre, onnan azonnal fel is lépett az ülésre, s úgy kuporgott a hátsó kirakatban, mint kocsis a bakon.
    Így mentek át a városon.

    A kucsmás délutánra elintézte a formaságokat, nagy vászonkendőbe kötötte a pénzt, úgy tette bele zsíros bőrkofferébe.
    - Na, ugyi megmuntam ín, oszt mán mehetünk is haza e!

    Poroszló felé már tegeződtek - mindketten. Béla azt számolgatta magában, hogy ennyi pénzből hány doboz tulipánt tudna venni.
    - Valahogy úgy jönne ki, hogyha még élnék háromszáz évet, akkor sem szívnám el - morfondírozott.

    Egy dűlőút leágazásánál megálltak, mert Karácsonra rájött a vizelhetnék. Béla mereven nézte a bőröndöt. Csend volt, sehol semmi mozgás, csak a kucsmás szuszogott nagy igyekezetében. Hirtelen elhatározással lenyúlt az ülés alá, előhúzta a méretes szerelővasat…

    Valami nagyot koppant a kocsi ajtaján.
    Riadtan kapta fel a fejét. Észrevette, hogy kifolyt nyála a kormány alá csöppent.
    Balra tekintett, de ott csak a megszokott óriásplakát díszelgett.
    Jobb oldalt viszont, egy kucsmás öregember verte az ajtót fokosszerű botjával...



    2006. 10. 12.
    Kategória: EPIKA | Megtekintések száma: 2255 | Hozzáadta:: tokio170 | Dátum: 2013-03-22 | Hozzászólások (0)

    1-10 11-20 ... 41-50 51-60 61-65
    KERESÉS
    STATISZTIKA


    PORTÁLTAGOK: 89
    KOMMENTEK: 435
    FÓRUM: 4/9
    FOTÓK: 34
    OLVASNIVALÓ: 308
    HÍREK: 62
    LETÖLTÉSEK: 4
    PUBLICISZTIKA: 18
    VÁLOGATÁSOK: 21
    VIDEÓK: 6

    Születésnapok:

    FRISS KOMMENTEK
    Köszönöm a hozzászólást az előadó nevében is.

    Kedvet kaptam szétnézni felétek, olyan csalogató a vasárnapi körképed. Örülök, h

    Így múlik a világ dicsősége, ahogy a nagyok szokták mondani.
    Köszönöm, ho


    A régi dolgok természetszerűleg gyorsan feledésbe merülnek. Ez a tizenkét éves o

    A sokat látott retró Kalef... A régmúlt emlékei elevenednek fel olvasva versedet

    ÜZENŐFAL
    VIDEÓK
    00:01:54

    Czinege László: Karácsonyi szonett

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 2
    • Helyezés: 5.0
    00:04:46

    Czinege László: kéjpillanat

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 2
    • Helyezés: 4.0
    00:03:14

    Elszívás

    • Látogatottság:
    • Összes hozzászólás: 3
    • Helyezés: 0.0
    HANGOSVERSEK
    [2013-06-18][Hangosversek]
    Becsülj akkor... (4)
    [2013-09-21][Hangosversek]
    Őszi éj Pesten (1)
    [2014-08-27][Hangosversek]
    Mintha kézenfekvő lenne (1)
    [2022-02-15][Hangosversek]
    Czinege László: Húsz év kánikula (0)
    ARCHÍVUM
    CÍMKEFELHŐ

    Copyright

    Irodalom Online

    © 2024
    >