(sci-fi novella)

A parkban halkan verte az eső az ősfák leveleit, ám szinte alig jutott Tom ruhájára, aki fülében az MP3-as lejátszó dugóival lendületesen kocogott a kanyargós ösvényen. Egy Green Day szám ment éppen, a Boulevard of Broken Dreams. Elgondolkozott az elmúlt hetek eseményein, sorsuk visszavonhatatlan, hirtelen változásán. Csak futott a zene ütemére, és közben el sem jutott tudatáig - amikor kiért a fák fedése alól -, hogy jócskán eláztatta az eső. A következő - Wake Me Up When September Ends című - nóta teljesen a hatalmába kerítette, rohant volna ki a világból, de a Chemilyn vegyi üzem betonkerítése útját állta. Vissza kellett fordulnia a tópart felé. Ekkor nézett rá az órájára, és megdöbbenve tapasztalta, a szokásos egyórás futása most majdnem duplájára sikeredett.

Délután 6 óra volt. Az üzemben rekedten szörcsögő elektromos kürt jelezte a műszakváltást. Két hónapja még itt dolgozott a kedvese, Cecília is. Most azonban a park túlsó felén lévő kórházban fekszik tehetetlenül. Cecília három hete esett el először, addig csak a bal keze és bal lába butáskodott (ahogy ő fogalmazott), de aztán rohamosan elindult a leépülése. Háziorvosa mozgásszervi problémaként kezelte a baját, és mentővel hordatta hetente kétszer a gyógyfürdőbe. Később azonban már a vizeletét sem tudta tartani. Ekkor szállították be Tom határozott közbenjárására a helyi kórházba. A neurológiai osztályon azonnal elkészített CT felvétel egy tyúktojásnyi daganatot mutatott az agyban. A röntgenasszisztens fejcsóválva tette hozzá: egy éven belül már ez a negyedik hasonló esett a Chemilyn vegyi üzem dolgozói körében.

Lassan bandukolt a kórház irányába. Azon morfondírozott, mit mondjon Cecíliának: szépítgesse-e a tudomására jutott tényeket, vagy nyíltan - a szokásos stílusában - vázolja a Gregtől hallottakat? Közölje-e kedvesével, hogy a biopszia során vett minta pozitív?

Megállt a tóparti parkolóban hagyott öreg autója mellett. Bedobta a melegítőfelsőjét, megtörölközött, és belebújt a magával hozott pulóverbe. Annyira elfoglalták gondolatai, hogy szét sem nézett, mielőtt lerántotta átázott alsóját, és átcserélte kopott  farmerjára. Merev tekintettel révedt a visszapillantóba, megigazította szárazra törölt rövid haját, aztán feszült tartással elindult a kórház felé.

Laketown kisváros, így könnyen lehetett értesüléseket szerezni. Szinte mindenütt dolgozott valaki, akivel egy iskolába járt,  együtt focizott, vagy éppen a gyerekkori házuk környékén lakott, mint Greg, a kórház neurológusa.
Greg nem tartott előadást, nem fontoskodott. Átvilágította a CT által készített felvételeket. Tüzetesen leírta Tomnak a koponyában lévő daganatot, és a másik rétegfelvételen egy árnyékot, egy kisebb foltocskát. Szerinte az már a tojás nagyságú daganat áttétje lehet a mintavétel eredményének figyelembevételével. Valós következtetés tehát, hogy az agyszövetre hatalmas nyomást gyakorló, és ezáltal ödémát okozó burjánzás agresszív és rosszindulatú.

Tom billegett a talpán, megpróbált terpeszt felvenni, de az nem tűnt eléggé illendőnek a helyzethez képest. Visszaállt az előző pózba, és mereven nézte a tomográf által készített filmet. Jól látszott, hogy a tíznapos időeltolódás mennyivel növelte a daganat nagyságát. Greg tehát nem a levegőbe beszélt, amikor említette a tumor agresszivitását.

- Khhm... khhm... - köszörülte a torkát Tom - szerinted mi a következő lépés?
- Hát, az attól függ, mit mond az agysebész. Elvállalja-e és mikor - felelt kissé vontatottan Greg.
- Rendben, holnap beszélek vele - válaszolta Tom.

A kórteremben Cecílián kívül öt beteg tartózkodott. Az ajtó mellett mellett egy szklerózis multiplexes gyógyíthatatlan beteg, az ablaknál egy régebben műtött középkorú nő. A szoba túloldalán - középen - egy frissen műtött agyú fiatal lány aludt, akit körbevett két új felvételis nő, heveny neurológiai tünetekkel. A frissen műtött lány nem mozdult, és alig észrevehetően vette a levegőt. A szeme körüli lila foltokkal az arca olyan volt, mint akit összevertek. A régebben operált nő fennhangon éppen Cecíliához beszélt, azt magyarázta, hogy a férje fogja a lábát, és nem engedi el egész éjjel.
Cecília elmosolyodott, amikor meglátta Tomot. Bágyadtan suttogta: gyere csak, gyere, mindjárt abbamarad a mesélés. Tényleg úgy történt. A szomszéd szuszogva hátradőlt, és néhány pillanat múlva elaludt.
Tom megcsókolta Cecíliát, leült az ágy mellé tett ülőkére és megfogta a kezét.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
- Sokkal jobban - válaszolta Cecília. Megtapogatta a homlokán lévő ragasztást, a mintavétel helyét.
- Arra gondoltam, már nem süt az erkélyre a nap, kimehetnénk. Ott jobban tudunk beszélgetni. Tom felállt, felsegítette kedvesét az ágyból. Ráadta köntösét, és lassan kisétáltak a kórtermeket övező erkélyre. Mivel Greg elmondta neki tudta, hogy amíg a daganat köré nem gyülemlik fel újra folyadék, addig jobban fogja kedvese érezni magát. Nem nehezedik akkora nyomás az agyra. Szó volt arról is, hogy majd időről időre lecsapolják az ödémát.

- Hogy haladsz a kísérleteiddel? - kérdezte Cecília.
- Nem tudok a munkára koncentrálni, a régebbi eredményeket adminisztrálom csak. Az állatkísérletek bebizonyították, meg lehet oldani az agyhullámok letöltését, ezáltal az agyi tevékenység számítógépes rögzítését. Tehát egy kellően nagy kapacitású merevlemezen az emberi agy memóriáját is tárolni lehet.
- Ez csodálatos! - akkor nemsokára beszélgethetünk elhunyt hozzátartozóinkkal, barátainkkal. Tényleg igazzá válhat a túlvilágról szóló mendemonda.
- Igen, úgy néz ki, hogy megoldható. A számítógépes szoftver már működik. Néhány napja a patkányok letöltött memóriája a laboratóriumban már vezérli az egyszerűsített robotokat. A fő probléma, hogy az emlékek csak hosszadalmasan tölthetők le. Legjobb módszer az lenne - ha működik -, amit Leslie-vel kigondoltunk: A halálközeli élmény időpontjában levett emlék-mix, ami olyan, mint egy zip-fájl. Ezt pillanatok alatt lehetne rögzíteni. Csak hát... aki nem akar meghalni, azt nem ijeszthetjük halálra. Leslie szerint talán a "bungee jumping" effektussal megoldható lenne. Amikor a felkészületlen embereket a mélybe vetik, nagy valószínűséggel beindul az emlékek hirtelen lepörgése.

- Nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni, de velem mi van? Mit mond Greg? - váltott hirtelen témát Cecília.
- Édesem... édesem - sírta el magát Tom - pozitív a szövettani eredmény, és ez már sajnos végleges.
- Akkor mi már nem költözünk össze sohasem. Nem töltjük együtt öreg napjainkat, ahogy terveztük. Tudod, nem is magam sajnálom igazán, hanem téged. Te még sokáig fogsz szenvedni az emlékektől. Nekem viszont már nem sok van hátra. Én hetek alatt meghalok - érzem. Egyszer... egyszer úgyis meg kell halni mindenkinek. Nézd, itt van a zsebemben, lerajzoltam már a síromat is! Egy nyitott könyv alakú síremléket szeretnék, amilyen az életem volt.

Összeborultak, sokáig rázta őket a sírás. Csak amikor már hűvös kezdett lenni és sötétedett, akkor mentek vissza a kórterembe.

Tom, a Cecília ágya feletti polcra tette a laborból magával hozott, laptophoz hasonló berendezést és bekapcsolta.
- Édes, itt van ez a néhány érzékelő, amikor nem zavar, tapaszd föl! Le szeretném tölteni az álmaidat, a gondolataidat, hátha sikerül. Tudod, hogy én mennyire hiszek benne.

Tom mintha megkönnyebbült volna az előző napi beszélgetés után, most jobban haladt a kísérletekkel. A patkányagyakból letöltött információk életre keltek. A négy számítógépből létrehozott hálózat egy véletlen kódbevitelre kommunikálni kezdett.
Leslie kiáltott fel hirtelen:
- Tom, ezek szomjasak virtuális értelemben! Véletlenül beírtam egy képjelszót "blue_lake _01123.png", erre beindult a vinnyogás. Hallgasd meg! Tom fejére illesztette a fejhallgatót, és megdöbbenve hallgatta, miként áramlik a patkányhang egyik gépből a másikba.
- Leslie, ezt megcsináltuk! - és ez csak a kezdet. Képzeld el, amikor majd egy egész virtuális világ fog ezen a módon létezni! - vagyis nemlétezve működni, gondolkodni, kommunikálni, és akaratával robotokat működtetni, amik fenntartják a rendszert, a struktúrát. Ha már elhasznált lesz valakinek a porhüvelye, akkor nyugodtan letöltheti az agyát, és átadhatja lelkét az örökkévalóságnak, a soha nem pusztuló, végtelen időnek.

Este 10-kor - mikor már izgatottsága alábbhagyott, Tom is feltapasztotta a számítógéppel összekötött érzékelőket homlokára és tarkójára. Bevett két szem altatót, és Cecíliára gondolva várta az álmot.

Cecília állapota gyorsan romlott, már rettenetes fájdalmai voltak. Az agysebész megígérte, hogy üzen Gregen keresztül, de semmi sem történt.
- Sok az operációra váró beteg - mondta Greg -, és mind sürgős.

Tom elindult a kórterem irányába a végtelen hosszú folyosón. Menet közben a megműtött középkorú nő jutott az eszébe, akinek megbolydult az agya, és a koponyájában csillagszerűen szétszóródtak a burjánzó sejtek a beavatkozás hatására. A frissen műtött nő talán soha sem tér magához - töprengett. Ez várhat Cecíliára is, ha mégis elvállalják az operációt...

Amikor belépett a kórterembe Cecília éppen hányt. Tudta, ez a kemoterápiás szerek mellékhatása. Greg említette, hogy nem jól reagál a szervezete, de egyelőre valamivel próbálkozni kell. Aztán, ha semmi sem segít, akkor majd az elfekvőben... Ott már csak várják a halált.

Leült az ágyra, megigazította a párnát, és segített ülve elhelyezkedni Cecíliának. Elmondta, mire jutottak Leslie-vel, és hogy ... Tovább »

Mintha néha a múltat gyakrabban látnám már, mint ahogy elképzelem a jövőt. Olykor egész órákat tudok a kádban ülni. Észre sem veszem, amint rám hűl a meleg víz, és belém dermed az idő. Csak dörzsölgetem a bőröm, hajladozok le-fel, forgatom a fejem, kattogtatom a nyakam, miközben az előfurakodó emlékeket versenyeztetem egymással. Hasonló ez, mint egy közbeszerzési tender, hiszen mindegyik történet előre ismeri már a maga helyét. Általában ugyanazok nyernek, ugyanolyan eszközökkel. Számomra azonban a várakoztatás a borzongató érzés. Úgy képzelem, én vagyok az emlékek ura és vontatottan, lassan, körülményesen majd most is magam döntök, de egyre gyakrabban kerekedik fölül a múlt idő vadsága, én pedig ilyenkor tehetetlenül, félkábán dőlök hátra.

Az apró gyermekkor emlékei egy bizonyos idő után elillannak. Kamaszodván állítólag törli az agy ezeket a korai képeket. Valószínűleg szégyelli az ifjúember, hogy maga is volt esetlen, hüllőfejű, csodálkozó szemű, butákat kérdező, ételért ordító vagy egyáltalán nem kérő, kisstílű próbálkozó. Nálam viszont bevillannak részletek egészen régről, amikor még úgy gondoltam el: a negyvenéves ember már öreg, és a nagyi – a maga hetvenhárom évével – valószínűleg földönkívüli. Anyámat – érdekes módon – fiatalon látom mindig. Mosolyogva jön haza a munkából, és nagy dinnyét cígöl műanyaghálóban a biciklikormányra akasztva. Apámmal legtöbbször csak vitatkozom. Sosem hiszi el nekem, hogy nem világít be senki a hálószobájuk ablakán, csak ő álmodja. Háborúban jár mindig, ahol a cikázó lézerfények összeaszott koponyákat festenek meg. Valamikori emberekét, akik kilesnek a gazzal benőtt sírokból.

Annyira közel van itt a régi temető… Húgom a kert végétől talán tíz méterre fekszik. Nem gondoltam hétévesen, hogy egyszer újra a közelemben fogom érezni. Amikor rádobálták a fagyos, dübörgő földcsomókat, majd elordítottam magam: nem szabad, ne bántsátok a kishúgit!
De nem jött ki a kiáltás, valahol elveszett bennem, és csak folyt a könnyem, miközben halkan nyüszítettem.
Másnap az iskolában csúfoltak a többiek: „hisztis, vonyító dervis”. Mi lett volna, ha a belém szorult ordítás akkor mégis kiszakad? Valószínűleg azóta is rettegnének tőlem, pedig elég régen, 1963 november 25-én, hétfőn volt a temetés. Három nappal azelőtt, pénteken lőtték le John Fitzgerald Kennedyt.

Az új temetőben nagymamám sírkövére – amikor tizenhét év múlva meghalt – ráírták Rózsika nevét is, de a három hónapos kislány csontjait nem helyezték át. Anyám azt mondta: azok a gyenge csontok már biztosan elporladtak fiam. Ennek ellenére, ahogy odaköltöztek szüleim a régi temető mellé, újra gondozni kezdtük a kerítéstől néhány méternyire lévő aprócska sírt.
Emlékszem, a temetőkapu előtt rám rohant egy korcs kutya, és fél órát őrzött ott mozdulatlan, amíg meg nem jött a barátom, akivel megbeszéltem egy találkozót. Ez idő alatt végig a temetésre gondoltam és arra, hogy ez a fekete, vakarcs kutya talán a húgom szelleme, és azért őriz itt, mert éveken keresztül nem voltam a sírjánál. Amikor odaért Janika, a kutya hang nélkül eloldalgott, így aztán ki is nevetett, amikor elmeséltem, hogy szinte pánikban éltem át a rendkívül hosszúnak tűnő, feszült helyzetet.

Elsétáltunk a közeli presszóba és rendeltünk egy lazító italt. Kisvártatva megjelent az új barátnőm fehér ruhában, lebarnulva, kékesfekete hajjal. Úgy éreztem, most ő fog őrizni bennünket, vagy talán mindhárman fogjuk egymást.
De aztán mégsem sikerült...
Beültünk az autóba, és szinte találomra suhantunk az éjszakában. Elmentünk szüleim víkendházába. Fogalmunk sem volt, hogy mit is akarunk csinálni. Egy darabig széttárt karokkal feküdtünk a dupla ágyon. Az ócska, halvány fényt adó rádióban hangulatos dzsessz ment. Barátnőm csak hónapok múlva árulta el, azt hitte Janikával közösen akarjuk. Nekünk persze ilyesmi eszünkbe sem jutott, sőt Jani kezdett morcoskodni, amiért mi egész jól elvoltunk Zsuzsával – iszogatunk, csókolódzunk, sugdolództunk.
Megsajnáltuk Janit, amint fancsali képpel magában dudorászott a fotelben, és épp ellenkező irányba, Egerbe indultunk, hogy valami nagyobb társaságba kerüljünk.
Az odavezető út olyasmi volt, mint egy lebegés, egy valószínűtlen álom. Zsuzsa haját fújta a szél, csiklandozta az arcom. Akárhányszor beleszívtam a cigibe, ügyelnem kellett, nehogy megperzseljem a kékes tincseket. Barátom talált egy kellemes zenét sugárzó adót, és a hullámzó, dombos vidéken úgy tűnt, szinte repülünk a kihalt országúton. Akkoriban akár tíz kilométert is mehetett az ember éjféltájt anélkül, hogy autóval találkozott volna szemközt.

Egerben rábukkantunk egy zsúfolt, még nyitva tartó bárra. Itt mindenki beszélt mindenkihez, mindenféle nyelven. Alig akadt magyar vendég rajtunk kívül. Janika végre kiélhette gesztikulálós, pantomimos készségeit.
Szinte az összes külföldivel szóba elegyedett, és közben óvatosan fogyasztani kezdett. Martinival indult, később – amikor már táncoltunk Zsuzsával – láttam, áttért a grogra, miközben egy amerikai társasággal törték a magyart és az angolt felváltva.
A zongorista megkérdezte, mit játszhat nekünk. Olyan határozottan válaszoltam, mintha mindennap Gershwint hallgattam volna: természetesen a Kék rapszódiát.
Összebújtunk Zsuzsával, és a tucatnyi pár között ütemesen lépkedtünk a zene bizarr dallamára.
Az ilyen a hangzású zenéket átíratok alapján kedveltem meg. Akkoriban sokat hallgattam Rick Wakemant, Isao Tomitát, Mike Oldfieldet.
Három szám után visszaültünk a helyünkre. Janika ekkor már széles, hullámzó mozdulatokkal mutogatva beszélgetett a szomszéd asztalnál az amerikaiakkal. Annyit értettem belőle, azt magyarázta nekik: a seregben hatalmas csőrös ZIL-lel járt, és pontonhidakat vert katonatársaival a Dunán. Az amcsik is mesélték terepjárós kalandjaikat, hogy milyen nagy meredélyekre szoktak felmászni, és mekkora dagonyákon mentek már keresztül. Úgy láttam, a grogozás félbeszakadt, és áttértek a matrózfröccsre. Janika szerint (biztos ezt is katona korában tanulta) nemcsak rum kell a sörbe, hanem 3 cent gin és egy kevés erős paprika is. Aki ettől nem hány egy fél órán belül, az igazán kemény fickó.

Kimentünk kicsit levegőzni, jártunk egyet Zsuzsával. A bár mögötti csendes utcában volt egy apró, hangulatos szálloda. Gondoltuk, kiveszünk egy szobát. Látva Janika beindulását, biztosak voltunk benne, hogy egyhamar nem fog autóba ülni.
A szállodában éppen csak benéztük a pótágyas szobába, és indultunk is vissza azonnal.

Hátul az udvarban két dzsip állt. Az egyikben, mintha Janika szőke fejét láttam volna a volán mögött egy pillanatra, de már kapartatva hajtott is a kapu felé. A másikban az amerikai fickó ült, akivel a bárban ismerkedtek meg.
– Ezek képesek lesznek kimenni rodeózni – mutattam Zsuzsának.
A barátnőm legyintett egyet, és olyasmit mondott: ők tudják, mit csinálnak, és hogy eléggé masszívnak tűnnek a dzsipek. Valóban jobban bírják a strapát, mint az én Renault 10-esem – nyugtáztam magamban.
Visszatértünk a mulatóba, és hajnalig táncoltunk, beszélgettünk, iszogattunk. A többi amerikai szintén ezt tette. Néha megnyugtattak, megveregették a karomat: Don't worry buddy, Johnny and George coming back soon!

Öt órakor indultunk át a szállodába. Nem volt jó a hangulatom. A melankolikus zene hajnal felé már nyomasztóan hatott rám, és Janikáért is aggódtam.
Végül egymás kezét fogva valahogyan csak elaludtunk Zsuzsával.
Hét óra körül erős kopogásra rándultam össze. Az ajtóban a legidősebb amerikai állt megtört arccal. Semmi jót nem vártam, de amit mondott, az felülmúlta rövidre sikerült rémálmomat is: They both died. The  police patrols have recently been here.
Hogyan… miért? Kibuggyant a könnyem, és csak nyüszítettem magamban, mint a húgom temetésén.

Kimentünk a helyszínre, Szarvaskőre. A 25-ös út mellett még ott voltak a maradványok. A dzsipek az út menti szikláról zuhantak a mélybe. Úgy 50-60 métert tévedett Jani és George. Belehajtottak a semmibe, átrepültek az út fölött, és utolérték egymást a lejtő alján. A két kocsi szinte egymásba préselődött. A vágások jelezték, hogy nehezen fértek hozzájuk a tűzoltók. Az utastérben addigra már megszáradtak a szétkent vérnyomok.

Megropogtatom a nyakam, dörzsölgetem a csontjaimat… Hideg a víz ... Tovább »

Béla már fél órája állt a sor elején, a treffen. Üres tekintettel nézett ki a fejéből, nagyon teli volt a hócsukája.