Én, kérem, ártatlan vagyok, és úgy, de úgy igyekeztem!

Hogy az elején kezdjem (hol is másutt), az egyik családtag kívánalmának akartam eleget tenni. Jellemző, amint kiejt valamit a száján azzal a mellékzöngével, hogy ráér, tudom, tegnap is késő lett volna…

Nem fűlött a fogam az egészhez, de a cél érdekében mindent! Előkaptam hát a darált kekszet, és rutinos mozdulattal összegyurmáztam vele a hozzávalókat. Jó borsos áron rumaromát is vásároltam, nehogy híja legyen a jónak. Tetszett az állaga, s mert a puding próbája az evés, kiemeltem a gyurmalagból kezemet csaknem letörő adagot. Nem szerettem volna, ha a ház elvi ura hibát talál benne.

Ennél a fázisnál elgondolkodtam, mennyire karikacsapás szintéjén haladok, és kihúztam magam mindaddig, míg a főzött krémhez nem fogtam.

Pedig minden stimmelt. Formás kisfazékba buktattam a tejet, és csomómentesre kevertem vele a lisztet. Tökéletes volt, ahogy színtelenül visszapislogott rám az edény aljáról. Kis cukorral vidítottam, majd felraktam a gáztűzhelyre.

És olyan gyorsan történt minden! Alig hogy forrni kezdett a lisztmaszatos tej, éreztem, az edény alja is akar belőle. Nem hagytam, de mindhiába, szemtelenül levonzotta a magának valót. Hiába, hogy levettem a tűzről, és próbáltam menteni a menthetőt, kisebb-nagyobb barna egyveleg gyorsúszásban biztosított, hogy fricska nekem.

Nem baj, nyugtattam magam, hiszen, ha összekeverem a majdani nyers krémmel, és feltekerem a barnaságba, ember nem lesz, aki ezt az apró hibát észre veszi.

Ezzel a jó érzéssel és apró beugrós Libellével tettem hidegre a sűrűsödmény szűrét, és hagytam, hagy dermedjen.

Bent egy formás kis üvegtálban kevergettem részegre a margarint és a cukrot. Gondolataim szanaszét… Eleinte fittyet sem hánytam, mivé lesz a krémség. Tán a szomszéd kutyájának vonyítása, ami visszabillentett a jelenbe, mert hirtelen a tálkára pillantottam. A kavarvány dühödten nézett velem farkasszemet, és juszt se akart krémes állagú lenni. Gondoltam, mit számít, majd a főzeményem segít. Hamar behoztam, és összelapátoltam őket. Irtózatos gyanú telepedett rám, amint az egyveleg kezdett láva formát felvenni.

Azért se hagytam, hogy a látvány kedvemet szegje! Hamar lekanalaztam a vezúvi termék felét, és eltüntettem a színről, mert amit nem látunk, az ugye, nincs.

Úgy gondoltam, innentől egyenes út vezet a célig, de tévedtem. A folpack is esküdt ellenségemmé lett, mert millió gyűrődéssel tiltakozott, amikor a nyújtott masszát sodorni igyekeztem vele, mégis én győztem. Imitt-amott kifolyt a töltelék, de felnyalintottam, és konstatáltam, milyen jól lehet lakni, míg az ember édességet csinál. Több helyen elnyestem a formásnak jóindulattal sem mondható sodormányt és a hűtőbe tettem, hátha csoda történik. Nem történt…

Lapos kúszásban közelítettem a tévés szobába, hogy tudtul adtam, csináltam… valamit, no. Aztán összekaptam magam, és torok köszörülés után határozott hangon bejelentettem, kész a keksztekercs. Igaz, kanállal ildomosabb enni, mert, azért.

Fél óra telt el, hogy a férjem kivette a hűtőből az első harminc centis tekervényt. Csak annyit mondott, szorgalmasan ette, mégis alig volt híja. Igaz, mindössze 5 centinyi maradt belőle, de azzal és a többivel holnap kel birokra. Egyébként máskor is csak bátran így rontsam el.

Rajtam ugyan nem múlik!

Egy megfázás margójára szántam, aztán kiradíroztam, és most itt, hogy más is szórakozhasson a történteken.

Állok a buszmegben, fél hét van, a járgány késik. Esett öt centis hó, és a sárgaság juszt se jön. Topogok, tartok tőle, nem éri el a háromnegyed hetes helyi járatot. Bejött…

Megrázom magam, jön valamelyik kollegina, és egy-kettő kint leszek, tán pár percet, ha csúszok.

Mindig tudtam, hogy két lábam van, most pláne, mert a hideg nem unja meg, hogy belém ne kössön. Váltogatva toporgok, hőt termelek. Mellettem egy szépkorú hölgy, szidja a nagybőgőst, sajnálja, hogy nem a későbbivel jött, az is megtenné.

Rendíthetetlenül kívül állok a fedett várón, mit nekem a Kékes felőli hűs légjárás, edzett vagyok… egy darabig. A közvilágítást kikapcsolják, jobban látok. Vizslatom, hol a piros…

Biztos eltévedtek a kolleginák, vagy buszra szálltak, csúszik, havazik, nem csoda.

Muszáj zsebre tennem a kezem, hiába, hogy táska szára benne. Ujjaim sztrájkolni készülnek, nem hagyhatom. Szemem még most is az úton, mindhiába, de akkor sem adom fel!

Kicsit beljebb húzódom, unom, hogy sapkát utánoz a szél, és a fejemre akar telepedni. Füleim kicsit égnek, és az egyik letörni készül. Megmasszírozom a másik, szabad kezemmel, mikor rájövök, mégsem szabad, csak elfelejtettem. Felkapom a táskám a földről. Körbenézek, senkit nem érdekel.

Tekintetem, mint mázgába dermedt hangyáé, pedig a váró védelmét élvezem. Lábaim mindegy, hol vannak, nem érzem, már nem topogok. Hallgatom az egyre érkezőket. Vitatkoznak, melyik az, amelyik erre fordul, megáll. Egyik sem. Mosolyognék, már nem bírok, a hideg beleülne a számba.

Fél órás késéssel megérkezik a régen áhított. Felhúzom a lépcsőkön magam, bedermedek a többi utas közé. Hering szindróma, csend, csak a busz motorja zúg. Kiérek, leszállok két utas közé préselve. Nem baj, egyszerűbb úgy. Mire beérek, vár az olajradiátor. Átölelném, nem merem. Ráülök, nem érzek semmit, pedig a nadrágom füstöl. Lányok csak néznek, helyettem írnak, míg beszélni és pötyögni tudok.

Másnap is késik a busz, de a helyi járat is. Az orrom, mint az eresz, csöpög, nejlonzacskót neki, vigyorognak a lányok. Krákogok is, együtt jár az ereszcsöpögéssel.

Éjjel fej alá spékeléssel szendergek. A reggel gyönyörű, orrom kétszerese a megszokottnak, zsebkendő halmok, amerre a szem ellát. Az enyém már semerre sem.

Köhögnék, nem merek, inkább vizet iszom, és jöhet a mentolos cukorka.

Ma pihenni akartam, nem jött össze. "Úrinő" vagyok, shoppingolni vágytam ebben a konzerválódott állapotban. Itthon nincs semmi, hát útnak indulok. Boltból, ami kell, zöldségestől kuriózum, gránátalma. Életemben nem ettem, most gyógyulni ildomos, és magam kényeztetni. Elmagyarázzák, vágjam fel, belül, mint piros ribizli, amit találok, azt egyem.

Éhes vagyok, helyette teregetek, mosogatok, újabb adagot készítek.

Végre étek. Babapiskóta gránátalmával.

Felvágom, négyfelé, héja le, enném. Keserű, de nem számít. Nem így kéne, kiszedem a ribizliket belőle. Csorog, pereg, számban egy sem. Kibelezem, nézem, mi lesz ebből. Elvásolja a fogam, nem érzem, milyen ízű. Nem baj, ilyet se ettem… nem is fogok.

Az élet szép, az orrom még nem, és jól vagyok… azt hiszem.

Ej, ej, nem jó, ha elmélázom, legfeljebb annyi megengedhető, hogy tekerjek kicsit az idő kerekén! 
Legalább annyit, hogy elmesélhessem, hogyan vágta ki magát a köszöntés gubancából az egykori igazgatónk.

Amit máig tudok fogalmazás terén, tőle tanultam. Igazi cicerói körmondatainak bámulatos útvesztőiben ő is alig igazodott ki, mégis olyan precíz, érthető és alapos mondani való kerekedett a fogalmazásaiból, hogy elképedtem. Sosem tanultam tőle tudatosan, de rám ragadt, amivel bűvészkedett, az, mekkora hatalma van a szavaknak.

Nem hagyhatom ki, hogy egy publikációból ne idézzek, ahol 35 éves gyógyító orvosként valamikor így jellemezték:

„…igazgató főorvos mindig ráér, mindig késésben van, mindig hangosan gondolkodik.

Még fiatal ember. Harmincöt éves. Haja egy felelő diáké, köpenye alatt rövid ujjú inget visel, gesztusai lobogók. Kérdéseidre hosszan és körülményesen válaszol. Azt hinnéd, zavarban van. Pedig csak tudja, hogy a dolgok bonyolultak, s egyetlen kérdésre sem lehet egyszerűen felelni. Kísérete már menne tovább. De ő még visszatér az ajtóból, valami eszébe jutott, újra megtapogat egy-egy testrészt, föl-alá sétál a szűk térben, s felmondja, amit gondol: még erre is szükség lenne, ezt is meg kellene próbálni…

Az első napon csak délután fél hatkor ért el hozzám. Három órán keresztül vizsgált.

Éjfél előtt ritkán hagyja el az intézetet.”

Történt nem is egyszer, hogy a főnővér neve napjáról megfeledkezett. Nem tudatosan, de annyi más járt a fejében. Övé volt az intézet minden baja, gondja…

Amikor osztálya nővéreit faggatta, mi történt, míg nem járt bent, észrevette a forgolódást, a színes szalagos ajándékokat az asztalon, és néhány szál virágot a vázában, ami tegnap, még nem volt ott. Valóban nem. Szeme mindent lefényképezett, memóriája a legapróbb részleteket is pontosan tárolta.

Mint aki rosszat tett, úgy járkált fel-alá, míg ártatlanul rá nem kérdezett, kinek készültek ezek.

A főnővérnek ma van a neve napja – szólt az egyik betegkísérő, és már odébb is állt.
Húha, ejnye, juj, elfelejtettem, aztaa… - szörnyülködött, és mint a mérgezett egér járkált, míg a többiek mosolyogva kisegítették. – Főnővér, kérem! Tudna kicsit jönni! – kérdezte fennhangon, mint aki a legjobban készült köszönteni őt. – Tudja, öö, virágot azt nem hoztam, de engedje meg, hogy elmeséljem, milyen csokrot vettem volna, ha lett volna rá időm! Igen, hatalmas csokrot akartam, tele szép rózsákkal, annyival, hogy alig fér be az ajtón. Tudja, gondoltam arra is, míg jövök, néhány szálat szedek a közeli bokrokról, ha már így jártam – nyögte ki nehezen, mert majdnem elszólta magát, hogy megfeledkezett az egészről. Egy díszdobozt adott át terjedelmes köszöntés után, amit egyik boltban sem vásárolt. Szobájában mindig volt ilyesmi vészhelyzet esetére.

Egy megrázó hír:
„Egyelőre ismeretlen okból meghalt Nagy György, a köztévé legendás műsorvezetője, olyan műsorok arca, mint az Ablak, A Reggel, a Naprakész, a Szabadság tér 17, a Hol-Mi?, a Főtér vagy a Rocklexikon - jelentették be a rokonok a Facebookon.”

Amikor még a 90-es években, az Ablak adásait nézve megkedveltem Nagy Györgyöt, nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy személyesen is kapcsolatba kerüljek vele, mivel munkámnál fogva gyakran találkoztam és beszélgettem hazai filmekben és TV csatornákon szereplő ismert személyiségekkel. Álmomban sem számíthattam viszont arra, hogy őt családi szálakon keresztül ismerem meg.

2010-ben jártam először „Földim” – kedves feleségem – szüleinek csókakői aprócska birtokán.
Akkoriban kérdezte – sajnos azóta szintén eltávozott apósom –, hogy ismerem-e a TV-s Nagy Gyurit? Elmondtam neki, hogy taxisként anno sokat megfordultam a Szabadság téri székházban, és napi kapcsolatba kerültem az ott dolgozó hírességekkel, sőt egyikkel-másikkal remekül el is beszélgettem egy-egy hajnali beszállítás, vagy késői hazavitel alkalmával, de speciel a Nagy Gyurit nem ismerem személyesen. Apósom erre felcsillanó szemmel azt felelte, hogy pár évvel ezelőtt még fürödni is átmehettem volna hozzá, mivel a szomszéd telek eredetileg az övé volt, és a négy kis unokával gyakran jártak át lubickolni a kerti nagymedencébe. Most viszont, hogy már új tulajdonosa van a szomszéd ingatlannak, Gyuriék nemrég telefonáltak, hogy lejönnének kicsit szétnézni és vendégeskedni ­– trécselni, emlékezni a régi szép időkre, amikor még az ő lányuk is apró gyerek volt és együtt zsibongott, pancsolt és labdázott a népes gyerekcsapat.

Akkoriban még jobban ráértem, és havonta felkerestük a szép fekvésű, Vértes oldalában álló, a Balaton irányába, valamint a Bakonyra néző telken 30-éve, „betonyp ” technológiával épült örök panorámás házikót. Amit tudtam helyrehoztam az elhanyagolt épületen, és határozottan gondozásba vettem a telket. Lett is látszatja, mivel egyszerre annyi gallyat és sövényvesszőt vágtam le, hogy teherautót kellett felfogadni az elszállításhoz.
Előfordult később is, hogy a mama felreppentette a hírt: jönnek a Gyuriék a Csókakői Várnapokra és meglátogatnak bennünket! Ilyenkor gyorsan rendet vágtunk Földimmel a birtokon, és alaposan kitakarítottuk az imitt-amott rosszul illeszkedő lapokból összerakott kis házat. Sajnálatunkra azonban ezek a találkozások valamiért utólag le lettek mondva.
Szóval Nagy Gyuri és családja hiába volt vissza-visszatérő beszédtéma (a mama mindig úgy mesélte a Naggyuris  híreket, mintha régi barátomról lenne szó) és hiába találkoztam a csókai kis házban időről-időre a még Gyuriéktól kapott tárgyakkal, feliratos ajándék bögrékkel, a személyes megismerkedés elmaradt. 

Aztán mintha mégiscsak megérett volna rá az idő, a véletlen kézzelfogható közelségbe irányított bennünket. Ez a találkozás 2011. június 5-én, az Ünnepi Könyvhét budapesti eseménysorozata alatt, a Vörösmarty tér forgatagában történt.
Jómagam, mint irodalmi portál szerkesztő, önfeledten fotóztam az asztaloknál dedikáló, iszogató-diskuráló szerzőket, böngésztem az új felhozatalt és méregettem a konténerek közt kígyózó színes olvasótömeget. Egyszerre csak Földim hirtelen kézrándítására lettem figyelmes, aki ahhoz az asztalhoz húzott, ahol Nagy Gyuri dedikálta kötetét: Magyarország apróbetűs története. – A honfoglalástól napjainkig.

Földim leült Gyuri mellé és beszélgetésbe elegyedtek, én pedig készítettem néhány felvételt. Közben a tömegben váratlanul felfedeztem egyik vidéki portáltagunkat, akivel épp egy online interjú elkészítésén munkálkodtunk. Szóltam Gabinak, hogy kapás van – és megígérve Gyurinak, hogy nemsokára visszajövünk – portáltagunk és kiadójának vezetője nyomába eredtünk a tömegben. Már csak a kiadó konténere előtt értük utol őket, ahol megbeszéltünk néhány, a készülőfélben lévő interjúval kapcsolatos részletet és természetesen készítettem számos képet is illusztráció gyanánt.
Mire visszaértünk Gyuri asztalához, sajnos már elment, így csupán ennyire nyúlt személyes kapcsolatunk.

Másnap Földim hátszelében bízva bejelöltem Gyurit a Facebookon, és ő kis gondolkodás után vissza is igazolt. Lelkesedésem az irodalom és a fényképezés iránt akkoriban olyan mértékű volt, hogy azonnal elküldtem neki az általam készített képeket a Facén és felvetettem egy portálunkon megjelenő – szokás szerint 13+1 kérdésre választ adó – interjú elkészítésének lehetőségét. Úgy terveztem, hogy ezt az interjút nem én, hanem valamikori szomszédja, Földim és szerkesztőtársam, Gabi készítette volna el.
A válaszra várva lassan cammogtak a napok, és egyre fogyott a reményem, hogy a 4 Dimenzió Online portál felületén valaha is megjelenjen egy Nagy Gyuri interjú. Néha rákattintottam Gyuri Facebook oldalára és szinte választ szuggerálva bámultam. Egyszerre csak kisülésszerű felismerés csípett belém: már nem tartoztam az ismerősei közé.
Természetesen úgy véltem, ez csak valami fatális félreértés lehet és rövidesen újra bejelöltem, de az állapotunk 6 éven keresztül, és már sajnos örökre így maradt: „ISMERŐSNEK JELÖLTED.”

Névnapomon, telefonon köszöntött anyósom, és még mielőtt észlelhettük volna a neten, megosztotta velünk a lesújtó hírt: hiába tűnt felgyógyultnak a Gyuri és hiába rendezkedett be hosszú életre, László napon váratlanul elhunyt.
Sosem fogom már megtudni, hogy anno miért hagyta el olyan hirtelen a dedikáló asztalát az Ünnepi Könyvhéten, hiszen nem váltotta fel senki. Az asztal visszaérkezésünkkor ott állt üresen a tér közepén, és még csak egy cetli sem volt rajta: „Bocsi, csak egy üdítőért szaladtam el ebben a dög melegben – Gyuri”.

Sosem tudom már meg, hogy valójában miért mondta le rendre a csókakői vendégeskedést. Csupán annyit hallottam, hogy tartott a radikális jobboldali párt dominanciájától, és hogy ezzel a helyi körülménnyel ő nem kompromittáltathatja magát. De hogy konkrétan velem – politizálást kerülő irodalmárral – szemben mitől óvakodhatott, miért száműzött néhány napon belül FB ismerősei köréből, és hogy miért nem fogadott életében vissza, azt már sohasem fogom megtudni.

Nagy Gyuri elment, és végleg bennem felejtett néhány szúrós kérdőjelet. Mennyivel jobb lenne, ha legalább most hagyott volna egy cetlit: „Bocsi, csak egy üdítőért szaladtam el ebben a dög melegben – Gyuri.” .

A vonat fülkéjében idős férfi üldögélt. Beléptem, és illendően köszöntem. Maga elé pislogva viszonozta.

Percek teltek, míg azt hittem, monológot hallok. Rá se igen néztem, nehogy zavarjam, aztán rájöttem, hozzám beszél. Ügyetlenül kaptam el a fonalat, de kicsivel később szokatlan észjárásán végre kiigazodtam.

Ahogy a szükség hozta, nyílt meg. Őszinte kíváncsisággal tudakolózott, merre tartok. Tudja az ég, tán a szatyrából kikandikáló flaskájának tartalma is segíthette ebben.

Nem tett felesleges köröket, hogy megkínáljon. Elbizonytalanodtam, hogyan köszönjem meg a gesztusát. Nem szerettem volna, ha megsértődik, amiért nem húzom meg a hosszú utat nélkülöző nedűjét.

Füzesabonyban szálltam át az Intercityre, ahol anyagi szűkösséget kevéssé megélt utastársaim fesztelenül beszélgettek egymással.

Kukkot nem szóltam, inkább az ablakból lestem, mivé lett a vetés errefelé. Azzal a természetességgel beszélgettek, mint akinek nincs mitől, kitől tartania. Akartam vagy sem, részese lettem a gondolatváltásaiknak. Pillanatok múlva készségesen igazítottak útba, mit, hol és hogyan találok meg a székes fővárosban.

Eltelt pár év, hogy jártam a Keleti pályaudvar környékén. Vonaljegyet egy utazási ügyes-bajos dolgokkal foglalkozó irodában vehettem, Vérnyomásom értéke Riva Rocci műszerének skáláján nem keveset mutathatott, mire sorszámot kaptam.. Szorított az idő, hisz a vonat is késve érkezett a pályaudvarra.

Szerencsére elég rugalmasan kezelték a sokadalmat, így tíz perc múlva már a Metrón robogtam Kőbánya-Kispest felé.

A busz sofőrje nem volt épp úriember, viszket a tenyerem még most is, ha rágondolok. Nehezen viselem a lekezelő stílust. Bizonyára elege lehetett a napból, s a kevéssé jártas utasok sem dobták fel a jókedvét.

A Liszt Ferenc Reptéren szűken maradt időm pár dolgot venni. Amikor néhány ismert termék eurós árát megláttam, azt gondoltam, elhívom a forgalmazókat kapálni a szomszédos falvak egyikébe, ahol az őstermelőktől nevetséges áron veszik át az alapanyagot, és búsás árrések halmazata után ajánlják megvételre a gyanútlanabbjának.

Az egykori Ferihegyi reptér az öt évvel ezelőttihez képest gyászosan néz ki. A géphez vezető kapu inkább egy békebeli üzemi étkezdére hasonlított.

Akár az amerikai rajzfilm egyik jellegzetes figurája – Mormogi – kullogtunk egymás után, épp csak szembecsúszós sombrero és flinta nem volt nálunk.

Tudtam, a gépen "égi" árak vannak, de éreztem, muszáj ennem. Igaz, nappal volt, a szemem előtt mégis apró csillagok váltották egymást. Kisvártatva szebb lett a sok bodorfelhő az égen, amitől London Luton repteréig semmit sem láttam a tájból. A vakító kék ég alatt vízcsepp puffancsok takarták a szemem elől a sok csodát.

Elég nehézkesen cammogott le a jónép a fedélzetről. Csirizbe vagy bitumenbe mártották-e a lábukat, fogalmam nem volt.

Mert a procedúra az procedúra, várt az okmányvizslatás. Nagydarab néger alkalmazott kapott górcső alá. Nem tehetett róla, de még a szeme sem állt jól. Belegondoltam, ha ez álmomban előjönne, hétig széntablettát kéne szednem.

Kínnal mosolyogni próbáltam, hogy ösztökéljem, és elhiggye, én vagyok a fényképen, és nem egy balzsamozott múmiával cseréltem helyet. Megvillantotta hibátlan fogsorát, majd átadta az útlevelemet.

A kijáratnál gyerekem váltott lábakon állt. Mindenféle átvillant az agyán, tán a Yard bútorozott be, vagy tán önként belemerültem a reptéri fotografálásba…

• Hát, te mit csinálsz? Elfelejtetted leírni a leckét, mi?!
• Dehogy felejtettem, csak beírtam még valamit, hogy jobb legyen, és csillagos ötöst kapjak rá! – lódítottam.
• Persze, ne hazudgálj már nekem, úgyis beárullak, hogy máma írtad meg!
• Törődj a saját dolgoddal, különben olyan pofont adok, hogy leszáll a fejed! Hogy lehetsz ilyen gané? Már elfelejtetted, hogy múlt héten, amikor én voltam a padsor felelős, hallgattam, hogy nincs kész a házid, mi?!
• Kit érdekel, te osztályelső, szarok rá, hogy nem árultál be! Egyébként is, úgy örülnék már, ha végre láthatnám, ahogy a tanár egy hatalmas egyest vés be az ellenőrződbe!
• Jól van, árulj csak, én meg azért foglak beárulni, amiért randán beszéltél velem, oszt majd anyádat jól behívatják! Kapsz te még otthon olyat, hogy leég a hajad!

Álmodom, csendben. Suttogva forgolódok, neszem se zavarja a rég’ események nyújtózó kézfogását, lassú keringését ott legbelül. Nem engedem, hogy a torkom köré tekeredjen egyetlen visszavonhatatlan akarat egy óvatlan pillanatban, hogy észrevétlen-konokul záporrá formáljon minden fájót. Összeszorítom a fogam, és csak visszafogottan tisztogatom a látszólag elcsitult dallamokat Ildi körül.
 
„Tudod, én sem vagyok ám buta, annak idején jelentkeztem a Földes Gimnáziumba levelező tagozatos hallgatónak, csak munka mellett. Verseket is írtam, egyik-másikat el is küldtem egy laphoz, és képzeld, biztattak, hogy folytassam, jó, amit csinálok” – mondta. Enélkül is tudtam, ritka értékes ember.
Életünk néhány szála itt-ott hasonmásként mosolygott egymásra, cinkostársként követtük hát Ariedné fonalát.
 
Timi, Sanyi, Tomi bömbölve éledtek elő az öléből, mert minden más volt a fura, új világban. Anyjuk keze közt cseperedtek sötétbarna és tejfel-szőke torzonborzossággal, maszatos arccal, papucsból előre lógó apró lábakkal, mély kíváncsisággal.
Csak az apjuk ne lett volna olyan… Jó svádájú, de jellemben alulmaradt Ildivel szemben. Vadhajtások tolták el a családjától. Láthatatlan, csábító kezek húzták a pohár fenekére.
A fiatal nő két kézzel markolta az élet grabancát, s a neki rendeltetett gyertya mindkét végét lángolva égette.
 
Egyszerű étek, benne a megmaradni akarás, ha neki nem jut belőle, az sem baj…
Apró, nem bántó segítség, bárcsak most is tehetném, bár még mindig tehetném!
 
Gyerekei a ház előtt játszottak, noha az idő már bentmarasztalósra járt. - „Anya nagyon elfáradt, aludni akar, csendet szeretne, hát kiküldött bennünket” – csicseregték az apróságok. Betereltük őket. Uzsgyi a kád, s mert éhesek, eszünk. Ildi nyugodtan szuszogott.
 
Fájdalmas sérülés, fura mosoly a bajokon, menekülés a gondok elől, öngyilkossági kísérlet, miket mind utólag „neszeztem”, s a „csábító kezek” már nála is, a pofonok, a sűrű gyerekjaj…
 
… s ha vagy, akinek a teremtést tulajdonítják, miért nézted tétlenül?
… s ha látnom kellett, miért nem nyitottad még élesebbre a szemem?
… miért nem voltam otthon, amikor kapaszkodó lehettem volna?
Sziszegve ordítok magamban. Már csak arra jó, hogy fájjon.
 
„ - Meglátod, nem bírom sokáig, elmegyek! – mondta kétségbeesetten. „– Csak ne koporsóban temessenek el, engem ne zabáljanak fel a kukacok!” – nevetett köhögve, és elfordult tőlem, míg a könnyek eltűntek az arcáról.
 
S az a telefon, csak az ne jött volna soha!
- A szomszédasszonyod meghalt! – szólt a sógorom mobilhangja.
- Melyik, mondd már!!!
- Ildi, a kedvenced.
 
Három apró gyereke napok alatt „felnőtt”. A cseppnyi Tomi is, aki iskolatáborból hazaérkezve hiába kereste anyja menedékét.
 
Két évig szürke magányosan, fénytelenül állt a ház. Timi jött vissza, nagykorú lett, és asszony. A ház újra él, az emlékek beborítják.
 
Szokatlanul imára fordul a szám, arra, mit nagyanyám tanított, csak kicsit másként.
Mi Atyánk, mert Ő megkínlódta, mit mások sosem, most legyen végre nyugalma! Vigyázza gyerekeit, emlékét elevenen élessze éjszakai álmukban.
Ámen.

***

… és 10 év múlva, ahogy a gyerekek szárnyra kaptak, az élet keményen közbe szólt.
Annyi rendeltetett, hogy amit elmulasztott, míg a felesége élt, most bepótolja.
Tavaly, hogy orvosnál járt a panaszaival, megértette, nehéz hónapok jönnek. Lemondott a mindennapi cigarettáról, és az alkoholról…
 
Pár éve még együtt jött a fiúkkal locsolkodni. Sanyi ajkai, akár kisgyerekkorában, most is szorosra zárultak. A szeme mosolygott kicsit, tudta, ha bármi baj lenne, most is mennék, mint régen, amikor éjjel átrohant, hogy védjem meg az anyját. Nem magát féltette, pedig sokszor kúszta a bőre a padlót, ha apja a pohár fenekére nézett.
Tomi sem változott, örült, hogy ők így hárman újra itt, kicsit. Felhőtlenül csicsergett, okosan, ahogy mindig. Hamar elmentek, haza, otthonuk már a szomszédos faluban volt.
 
Kisebbik gyerekem számolatlanul vendégeskedett náluk, hiányoztak egymásnak. Míg a szomszédban laktak mindannyian, övék lehetett az egész nap.
Mindig csak egyiküket engedte át az anyjuk, hogy nálunk lebzseljen. Sanyi igen irigykedett, bármit kitalált, hogy átjöhessen. Ha másért nem, hogy nagy mérgesen haza parancsolja legidősebb tesóját. Ilyenkor arról is elfeledkezett, hogy az ajtón bejövet köszönjön. De, ki haragudott volna meg emiatt egy gyerekre! Amint kinyílt az ajtó, és meglátta a testvérét, megállt, és leszegett fejjel ennyit mondott: „Timi, gyere hazafele!”
 
Az apát megműtötték, Karácsony táján vettem a bátorságot, hogy telefonon elérjem. Alig értettem, mit mond. Meg akartuk látogatni, de szabadkozott, hogy zsúfolt így ünnepek előtt a programjuk.
 
Nemrég adták hírül, nincs többé. Pedig mindent rendben találtak az orvosok nála, és mégis… Egy ér megpattant.
Sanyi gyerekfejjel ott volt, amikor az édesanyja haldoklott, és most, amikor az édesapja nem lélegzett többé.
 
Nem is hallottam, mit prédikált a pap, tele voltam emlékekkel. A rokonok, a gyerekek, egy kivétellel ott álltak, és most lettek igazán felnőtté, amikor szüleik nélkül kell lépniük tovább.
 
Már nem bírtam imádkozni, csak az sajgott belül: Nyugodjon békében!