Én, kérem, ártatlan vagyok, és úgy, de úgy igyekeztem!

Hogy az elején kezdjem (hol is másutt), az egyik családtag kívánalmának akartam eleget tenni. Jellemző, amint kiejt valamit a száján azzal a mellékzöngével, hogy ráér, tudom, tegnap is késő lett volna…

Nem fűlött a fogam az egészhez, de a cél érdekében mindent! Előkaptam hát a darált kekszet, és rutinos mozdulattal összegyurmáztam vele a hozzávalókat. Jó borsos áron rumaromát is vásároltam, nehogy híja legyen a jónak. Tetszett az állaga, s mert a puding próbája az evés, kiemeltem a gyurmalagból kezemet csaknem letörő adagot. Nem szerettem volna, ha a ház elvi ura hibát talál benne.

Ennél a fázisnál elgondolkodtam, mennyire karikacsapás szintéjén haladok, és kihúztam magam mindaddig, míg a főzött krémhez nem fogtam.

Pedig minden stimmelt. Formás kisfazékba buktattam a tejet, és csomómentesre kevertem vele a lisztet. Tökéletes volt, ahogy színtelenül visszapislogott rám az edény aljáról. Kis cukorral vidítottam, majd felraktam a gáztűzhelyre.

És olyan gyorsan történt minden! Alig hogy forrni kezdett a lisztmaszatos tej, éreztem, az edény alja is akar belőle. Nem hagytam, de mindhiába, szemtelenül levonzotta a magának valót. Hiába, hogy levettem a tűzről, és próbáltam menteni a menthetőt, kisebb-nagyobb barna egyveleg gyorsúszásban biztosított, hogy fricska nekem.

Nem baj, nyugtattam magam, hiszen, ha összekeverem a majdani nyers krémmel, és feltekerem a barnaságba, ember nem lesz, aki ezt az apró hibát észre veszi.

Ezzel a jó érzéssel és apró beugrós Libellével tettem hidegre a sűrűsödmény szűrét, és hagytam, hagy dermedjen.

Bent egy formás kis üvegtálban kevergettem részegre a margarint és a cukrot. Gondolataim szanaszét… Eleinte fittyet sem hánytam, mivé lesz a krémség. Tán a szomszéd kutyájának vonyítása, ami visszabillentett a jelenbe, mert hirtelen a tálkára pillantottam. A kavarvány dühödten nézett velem farkasszemet, és juszt se akart krémes állagú lenni. Gondoltam, mit számít, majd a főzeményem segít. Hamar behoztam, és összelapátoltam őket. Irtózatos gyanú telepedett rám, amint az egyveleg kezdett láva formát felvenni.

Azért se hagytam, hogy a látvány kedvemet szegje! Hamar lekanalaztam a vezúvi termék felét, és eltüntettem a színről, mert amit nem látunk, az ugye, nincs.

Úgy gondoltam, innentől egyenes út vezet a célig, de tévedtem. A folpack is esküdt ellenségemmé lett, mert millió gyűrődéssel tiltakozott, amikor a nyújtott masszát sodorni igyekeztem vele, mégis én győztem. Imitt-amott kifolyt a töltelék, de felnyalintottam, és konstatáltam, milyen jól lehet lakni, míg az ember édességet csinál. Több helyen elnyestem a formásnak jóindulattal sem mondható sodormányt és a hűtőbe tettem, hátha csoda történik. Nem történt…

Lapos kúszásban közelítettem a tévés szobába, hogy tudtul adtam, csináltam… valamit, no. Aztán összekaptam magam, és torok köszörülés után határozott hangon bejelentettem, kész a keksztekercs. Igaz, kanállal ildomosabb enni, mert, azért.

Fél óra telt el, hogy a férjem kivette a hűtőből az első harminc centis tekervényt. Csak annyit mondott, szorgalmasan ette, mégis alig volt híja. Igaz, mindössze 5 centinyi maradt belőle, de azzal és a többivel holnap kel birokra. Egyébként máskor is csak bátran így rontsam el.

Rajtam ugyan nem múlik!

 

Egy megfázás margójára szántam, aztán kiradíroztam, és most itt, hogy más is szórakozhasson a történteken.

Állok a buszmegben, fél hét van, a járgány késik. Esett öt centis hó, és a sárgaság juszt se jön. Topogok, tartok tőle, nem éri el a háromnegyed hetes helyi járatot. Bejött…

Megrázom magam, jön valamelyik kollegina, és egy-kettő kint leszek, tán pár percet, ha csúszok.

Mindig tudtam, hogy két lábam van, most pláne, mert a hideg nem unja meg, hogy belém ne kössön. Váltogatva toporgok, hőt termelek. Mellettem egy szépkorú hölgy, szidja a nagybőgőst, sajnálja, hogy nem a későbbivel jött, az is megtenné.

Rendíthetetlenül kívül állok a fedett várón, mit nekem a Kékes felőli hűs légjárás, edzett vagyok… egy darabig. A közvilágítást kikapcsolják, jobban látok. Vizslatom, hol a piros…

Biztos eltévedtek a kolleginák, vagy buszra szálltak, csúszik, havazik, nem csoda.

Muszáj zsebre tennem a kezem, hiába, hogy táska szára benne. Ujjaim sztrájkolni készülnek, nem hagyhatom. Szemem még most is az úton, mindhiába, de akkor sem adom fel!

Kicsit beljebb húzódom, unom, hogy sapkát utánoz a szél, és a fejemre akar telepedni. Füleim kicsit égnek, és az egyik letörni készül. Megmasszírozom a másik, szabad kezemmel, mikor rájövök, mégsem szabad, csak elfelejtettem. Felkapom a táskám a földről. Körbenézek, senkit nem érdekel.

Tekintetem, mint mázgába dermedt hangyáé, pedig a váró védelmét élvezem. Lábaim mindegy, hol vannak, nem érzem, már nem topogok. Hallgatom az egyre érkezőket. Vitatkoznak, melyik az, amelyik erre fordul, megáll. Egyik sem. Mosolyognék, már nem bírok, a hideg beleülne a számba.

Fél órás késéssel megérkezik a régen áhított. Felhúzom a lépcsőkön magam, bedermedek a többi utas közé. Hering szindróma, csend, csak a busz motorja zúg. Kiérek, leszállok két utas közé préselve. Nem baj, egyszerűbb úgy. Mire beérek, vár az olajradiátor. Átölelném, nem merem. Ráülök, nem érzek semmit, pedig a nadrágom füstöl. Lányok csak néznek, helyettem írnak, míg beszélni és pötyögni tudok.

Másnap is késik a busz, de a helyi járat is. Az orrom, mint az eresz, csöpög, nejlonzacskót neki, vigyorognak a lányok. Krákogok is, együtt jár az ereszcsöpögéssel.

Éjjel fej alá spékeléssel szendergek. A reggel gyönyörű, orrom kétszerese a megszokottnak, zsebkendő halmok, amerre a szem ellát. Az enyém már semerre sem.

Köhögnék, nem merek, inkább vizet iszom, és jöhet a mentolos cukorka.

Ma pihenni akartam, nem jött össze. "Úrinő" vagyok, shoppingolni vágytam ebben a konzerválódott állapotban. Itthon nincs semmi, hát útnak indulok. Boltból, ami kell, zöldségestől kuriózum, gránátalma. Életemben nem ettem, most gyógyulni ildomos, és magam kényeztetni. Elmagyarázzák, vágjam fel, belül, mint piros ribizli, amit találok, azt egyem.

Éhes vagyok, helyette teregetek, mosogatok, újabb adagot készítek.

Végre étek. Babapiskóta gránátalmával.

Felvágom, négyfelé, héja le, enném. Keserű, de nem számít. Nem így kéne, kiszedem a ribizliket belőle. Csorog, pereg, számban egy sem. Kibelezem, nézem, mi lesz ebből. Elvásolja a fogam, nem érzem, milyen ízű. Nem baj, ilyet se ettem… nem is fogok.

Az élet szép, az orrom még nem, és jól vagyok… azt hiszem.

Ej, ej, nem jó, ha elmélázom, legfeljebb annyi megengedhető, hogy tekerjek kicsit az idő kerekén! 
Legalább annyit, hogy elmesélhessem, hogyan vágta ki magát a köszöntés gubancából az egykori igazgatónk.

Amit máig tudok fogalmazás terén, tőle tanultam. Igazi cicerói körmondatainak bámulatos útvesztőiben ő is alig igazodott ki, mégis olyan precíz, érthető és alapos mondani való kerekedett a fogalmazásaiból, hogy elképedtem. Sosem tanultam tőle tudatosan, de rám ragadt, amivel bűvészkedett, az, mekkora hatalma van a szavaknak.

Nem hagyhatom ki, hogy egy publikációból ne idézzek, ahol 35 éves gyógyító orvosként valamikor így jellemezték:

„…igazgató főorvos mindig ráér, mindig késésben van, mindig hangosan gondolkodik.

Még fiatal ember. Harmincöt éves. Haja egy felelő diáké, köpenye alatt rövid ujjú inget visel, gesztusai lobogók. Kérdéseidre hosszan és körülményesen válaszol. Azt hinnéd, zavarban van. Pedig csak tudja, hogy a dolgok bonyolultak, s egyetlen kérdésre sem lehet egyszerűen felelni. Kísérete már menne tovább. De ő még visszatér az ajtóból, valami eszébe jutott, újra megtapogat egy-egy testrészt, föl-alá sétál a szűk térben, s felmondja, amit gondol: még erre is szükség lenne, ezt is meg kellene próbálni…

Az első napon csak délután fél hatkor ért el hozzám. Három órán keresztül vizsgált.

Éjfél előtt ritkán hagyja el az intézetet.”

Történt nem is egyszer, hogy a főnővér neve napjáról megfeledkezett. Nem tudatosan, de annyi más járt a fejében. Övé volt az intézet minden baja, gondja…

Amikor osztálya nővéreit faggatta, mi történt, míg nem járt bent, észrevette a forgolódást, a színes szalagos ajándékokat az asztalon, és néhány szál virágot a vázában, ami tegnap, még nem volt ott. Valóban nem. Szeme mindent lefényképezett, memóriája a legapróbb részleteket is pontosan tárolta.

Mint aki rosszat tett, úgy járkált fel-alá, míg ártatlanul rá nem kérdezett, kinek készültek ezek.

A főnővérnek ma van a neve napja – szólt az egyik betegkísérő, és már odébb is állt.
Húha, ejnye, juj, elfelejtettem, aztaa… - szörnyülködött, és mint a mérgezett egér járkált, míg a többiek mosolyogva kisegítették. – Főnővér, kérem! Tudna kicsit jönni! – kérdezte fennhangon, mint aki a legjobban készült köszönteni őt. – Tudja, öö, virágot azt nem hoztam, de engedje meg, hogy elmeséljem, milyen csokrot vettem volna, ha lett volna rá időm! Igen, hatalmas csokrot akartam, tele szép rózsákkal, annyival, hogy alig fér be az ajtón. Tudja, gondoltam arra is, míg jövök, néhány szálat szedek a közeli bokrokról, ha már így jártam – nyögte ki nehezen, mert majdnem elszólta magát, hogy megfeledkezett az egészről. Egy díszdobozt adott át terjedelmes köszöntés után, amit egyik boltban sem vásárolt. Szobájában mindig volt ilyesmi vészhelyzet esetére.

 

Egy megrázó hír:
„Egyelőre ismeretlen okból meghalt Nagy György, a köztévé legendás műsorvezetője, olyan műsorok arca, mint az Ablak, A Reggel, a Naprakész, a Szabadság tér 17, a Hol-Mi?, a Főtér vagy a Rocklexikon - jelentették be a rokonok a Facebookon.”

Amikor még a 90-es években, az Ablak adásait nézve megkedveltem Nagy Györgyöt, nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy személyesen is kapcsolatba kerüljek vele, mivel munkámnál fogva gyakran találkoztam és beszélgettem hazai filmekben és TV csatornákon szereplő ismert személyiségekkel. Álmomban sem számíthattam viszont arra, hogy őt családi szálakon keresztül ismerem meg.

2010-ben jártam először „Földim” – kedves feleségem – szüleinek csókakői aprócska birtokán.
Akkoriban kérdezte – sajnos azóta szintén eltávozott apósom –, hogy ismerem-e a TV-s Nagy Gyurit? Elmondtam neki, hogy taxisként anno sokat megfordultam a Szabadság téri székházban, és napi kapcsolatba kerültem az ott dolgozó hírességekkel, sőt egyikkel-másikkal remekül el is beszélgettem egy-egy hajnali beszállítás, vagy késői hazavitel alkalmával, de speciel a Nagy Gyurit nem ismerem személyesen. Apósom erre felcsillanó szemmel azt felelte, hogy pár évvel ezelőtt még fürödni is átmehettem volna hozzá, mivel a szomszéd telek eredetileg az övé volt, és a négy kis unokával gyakran jártak át lubickolni a kerti nagymedencébe. Most viszont, hogy már új tulajdonosa van a szomszéd ingatlannak, Gyuriék nemrég telefonáltak, hogy lejönnének kicsit szétnézni és vendégeskedni ­– trécselni, emlékezni a régi szép időkre, amikor még az ő lányuk is apró gyerek volt és együtt zsibongott, pancsolt és labdázott a népes gyerekcsapat.

Akkoriban még jobban ráértem, és havonta felkerestük a szép fekvésű, Vértes oldalában álló, a Balaton irányába, valamint a Bakonyra néző telken 30-éve, „betonyp ” technológiával épült örök panorámás házikót. Amit tudtam helyrehoztam az elhanyagolt épületen, és határozottan gondozásba vettem a telket. Lett is látszatja, mivel egyszerre annyi gallyat és sövényvesszőt vágtam le, hogy teherautót kellett felfogadni az elszállításhoz.
Előfordult később is, hogy a mama felreppentette a hírt: jönnek a Gyuriék a Csókakői Várnapokra és meglátogatnak bennünket! Ilyenkor gyorsan rendet vágtunk Földimmel a birtokon, és alaposan kitakarítottuk az imitt-amott rosszul illeszkedő lapokból összerakott kis házat. Sajnálatunkra azonban ezek a találkozások valamiért utólag le lettek mondva.
Szóval Nagy Gyuri és családja hiába volt vissza-visszatérő beszédtéma (a mama mindig úgy mesélte a Naggyuris  híreket, mintha régi barátomról lenne szó) és hiába találkoztam a csókai kis házban időről-időre a még Gyuriéktól kapott tárgyakkal, feliratos ajándék bögrékkel, a személyes megismerkedés elmaradt. 

Aztán mintha mégiscsak megérett volna rá az idő, a véletlen kézzelfogható közelségbe irányított bennünket. Ez a találkozás 2011. június 5-én, az Ünnepi Könyvhét budapesti eseménysorozata alatt, a Vörösmarty tér forgatagában történt.
Jómagam, mint irodalmi portál szerkesztő, önfeledten fotóztam az asztaloknál dedikáló, iszogató-diskuráló szerzőket, böngésztem az új felhozatalt és méregettem a konténerek közt kígyózó színes olvasótömeget. Egyszerre csak Földim hirtelen kézrándítására lettem figyelmes, aki ahhoz az asztalhoz húzott, ahol Nagy Gyuri dedikálta kötetét: Magyarország apróbetűs története. – A honfoglalástól napjainkig.

Földim leült Gyuri mellé és beszélgetésbe elegyedtek, én pedig készítettem néhány felvételt. Közben a tömegben váratlanul felfedeztem egyik vidéki portáltagunkat, akivel épp egy online interjú elkészítésén munkálkodtunk. Szóltam Gabinak, hogy kapás van – és megígérve Gyurinak, hogy nemsokára visszajövünk – portáltagunk és kiadójának vezetője nyomába eredtünk a tömegben. Már csak a kiadó konténere előtt értük utol őket, ahol megbeszéltünk néhány, a készülőfélben lévő interjúval kapcsolatos részletet és természetesen készítettem számos képet is illusztráció gyanánt.
Mire visszaértünk Gyuri asztalához, sajnos már elment, így csupán ennyire nyúlt személyes kapcsolatunk.

Másnap Földim hátszelében bízva bejelöltem Gyurit a Facebookon, és ő kis gondolkodás után vissza is igazolt. Lelkesedésem az irodalom és a fényképezés iránt akkoriban olyan mértékű volt, hogy azonnal elküldtem neki az általam készített képeket a Facén és felvetettem egy portálunkon megjelenő – szokás szerint 13+1 kérdésre választ adó – interjú elkészítésének lehetőségét. Úgy terveztem, hogy ezt az interjút nem én, hanem valamikori szomszédja, Földim és szerkesztőtársam, Gabi készítette volna el.
A válaszra várva lassan cammogtak a napok, és egyre fogyott a reményem, hogy a 4 Dimenzió Online portál felületén valaha is megjelenjen egy Nagy Gyuri interjú. Néha rákattintottam Gyuri Facebook oldalára és szinte választ szuggerálva bámultam. Egyszerre csak kisülésszerű felismerés csípett belém: már nem tartoztam az ismerősei közé.
Természetesen úgy véltem, ez csak valami fatális félreértés lehet és rövidesen újra bejelöltem, de az állapotunk 6 éven keresztül, és már sajnos örökre így maradt: „ISMERŐSNEK JELÖLTED.”

Névnapomon, telefonon köszöntött anyósom, és még mielőtt észlelhettük volna a neten, megosztotta velünk a lesújtó hírt: hiába tűnt felgyógyultnak a Gyuri és hiába rendezkedett be hosszú életre, László napon váratlanul elhunyt.
Sosem fogom már megtudni, hogy anno miért hagyta el olyan hirtelen a dedikáló asztalát az Ünnepi Könyvhéten, hiszen nem váltotta fel senki. Az asztal visszaérkezésünkkor ott állt üresen a tér közepén, és még csak egy cetli sem volt rajta: „Bocsi, csak egy üdítőért szaladtam el ebben a dög melegben – Gyuri”.

Sosem tudom már meg, hogy valójában miért mondta le rendre a csókakői vendégeskedést. Csupán annyit hallottam, hogy tartott a radikális jobboldali párt dominanciájától, és hogy ezzel a helyi körülménnyel ő nem kompromittáltathatja magát. De hogy konkrétan velem – politizálást kerülő irodalmárral – szemben mitől óvakodhatott, miért száműzött néhány napon belül FB ismerősei köréből, és hogy miért nem fogadott életében vissza, azt már sohasem fogom megtudni.

Nagy Gyuri elment, és végleg bennem felejtett néhány szúrós kérdőjelet. Mennyivel jobb lenne, ha legalább most hagyott volna egy cetlit: „Bocsi, csak egy üdítőért szaladtam el ebben a dög melegben – Gyuri.” .

 

 

 

A vonat fülkéjében idős férfi üldögélt. Beléptem, és illendően köszöntem. Maga elé pislogva viszonozta.

Percek teltek, míg azt hittem, monológot hallok. Rá se igen néztem, nehogy zavarjam, aztán rájöttem, hozzám beszél. Ügyetlenül kaptam el a fonalat, de kicsivel később szokatlan észjárásán végre kiigazodtam.

Ahogy a szükség hozta, nyílt meg. Őszinte kíváncsisággal tudakolózott, merre tartok. Tudja az ég, tán a szatyrából kikandikáló flaskájának tartalma is segíthette ebben.

Nem tett felesleges köröket, hogy megkínáljon. Elbizonytalanodtam, hogyan köszönjem meg a gesztusát. Nem szerettem volna, ha megsértődik, amiért nem húzom meg a hosszú utat nélkülöző nedűjét.

Füzesabonyban szálltam át az Intercityre, ahol anyagi szűkösséget kevéssé megélt utastársaim fesztelenül beszélgettek egymással.

Kukkot nem szóltam, inkább az ablakból lestem, mivé lett a vetés errefelé. Azzal a természetességgel beszélgettek, mint akinek nincs mitől, kitől tartania. Akartam vagy sem, részese lettem a gondolatváltásaiknak. Pillanatok múlva készségesen igazítottak útba, mit, hol és hogyan találok meg a székes fővárosban.

Eltelt pár év, hogy jártam a Keleti pályaudvar környékén. Vonaljegyet egy utazási ügyes-bajos dolgokkal foglalkozó irodában vehettem, Vérnyomásom értéke Riva Rocci műszerének skáláján nem keveset mutathatott, mire sorszámot kaptam.. Szorított az idő, hisz a vonat is késve érkezett a pályaudvarra.

Szerencsére elég rugalmasan kezelték a sokadalmat, így tíz perc múlva már a Metrón robogtam Kőbánya-Kispest felé.

A busz sofőrje nem volt épp úriember, viszket a tenyerem még most is, ha rágondolok. Nehezen viselem a lekezelő stílust. Bizonyára elege lehetett a napból, s a kevéssé jártas utasok sem dobták fel a jókedvét.

A Liszt Ferenc Reptéren szűken maradt időm pár dolgot venni. Amikor néhány ismert termék eurós árát megláttam, azt gondoltam, elhívom a forgalmazókat kapálni a szomszédos falvak egyikébe, ahol az őstermelőktől nevetséges áron veszik át az alapanyagot, és búsás árrések halmazata után ajánlják megvételre a gyanútlanabbjának.

Az egykori Ferihegyi reptér az öt évvel ezelőttihez képest gyászosan néz ki. A géphez vezető kapu inkább egy békebeli üzemi étkezdére hasonlított.

Akár az amerikai rajzfilm egyik jellegzetes figurája – Mormogi – kullogtunk egymás után, épp csak szembecsúszós sombrero és flinta nem volt nálunk.

Tudtam, a gépen "égi" árak vannak, de éreztem, muszáj ennem. Igaz, nappal volt, a szemem előtt mégis apró csillagok váltották egymást. Kisvártatva szebb lett a sok bodorfelhő az égen, amitől London Luton repteréig semmit sem láttam a tájból. A vakító kék ég alatt vízcsepp puffancsok takarták a szemem elől a sok csodát.

Elég nehézkesen cammogott le a jónép a fedélzetről. Csirizbe vagy bitumenbe mártották-e a lábukat, fogalmam nem volt.

Mert a procedúra az procedúra, várt az okmányvizslatás. Nagydarab néger alkalmazott kapott górcső alá. Nem tehetett róla, de még a szeme sem állt jól. Belegondoltam, ha ez álmomban előjönne, hétig széntablettát kéne szednem.

Kínnal mosolyogni próbáltam, hogy ösztökéljem, és elhiggye, én vagyok a fényképen, és nem egy balzsamozott múmiával cseréltem helyet. Megvillantotta hibátlan fogsorát, majd átadta az útlevelemet.

A kijáratnál gyerekem váltott lábakon állt. Mindenféle átvillant az agyán, tán a Yard bútorozott be, vagy tán önként belemerültem a reptéri fotografálásba…

Sosem voltam az osztálytalálkozók buzgó híve. Annak inkább örültem, ha az egykori iskolatársak közül összefutottam azokkal, akik hosszú évek múltán is hajlandók voltak megismerni.
 
Osztályunk kis híján negyven elevensége koptatta a padokat és a tanítók idegeit a „Sima” iskola falai között. Máig is csak sejtem, kiről kaphatta a nevét az egykori alsó tagozatos iskola.
 
Rosszak voltunk, mint az ördögök, és nem kíméltük egymást. Ellenőrző könyvünk sűrűn járta a katedrát, ahogy az azt követő pofonok is, amiket otthon kaptunk, amikor előszedtek bennünket, hogy „elbeszélgessenek” velünk.
 
Nem is értem, rólam miért tartották azt, hogy jó gyerek vagyok, hiszen a többiekkel együtt törtem borsot a tanítók orra alá. Dekát nem voltam különb a deákné vásznánál, legfeljebb hamarabb elismertem, ha fonákjáról fogtam hozzá valamihez.
Sohasem tudtam vagánykodni, meg azt hazudni, hogy nem is tanulok, csak tudok. Amit elértem, ahhoz a szorgalmamnak bőven volt köze.
 
Annyi, de annyi dolgom volt, hát csoda-e, ha néhanap elfelejtettem megcsinálni az írásbeli leckémet! Ilyenkor sietve leültem a hepehupás bitumenes járdára, térdemre csaptam az irkámat, és gyorsan lekacsmarintottam, nehogy egyest kapjak. Ezzel még nem is lett volna semmi baj, ha pont akkor belém nem botlik valamelyik osztálytársam.

• Hát, te mit csinálsz? Elfelejtetted leírni a leckét, mi?!
• Dehogy felejtettem, csak beírtam még valamit, hogy jobb legyen, és csillagos ötöst kapjak rá! – lódítottam.
• Persze, ne hazudgálj már nekem, úgyis beárullak, hogy máma írtad meg!
• Törődj a saját dolgoddal, különben olyan pofont adok, hogy leszáll a fejed! Hogy lehetsz ilyen gané? Már elfelejtetted, hogy múlt héten, amikor én voltam a padsor felelős, hallgattam, hogy nincs kész a házid, mi?!
• Kit érdekel, te osztályelső, szarok rá, hogy nem árultál be! Egyébként is, úgy örülnék már, ha végre láthatnám, ahogy a tanár egy hatalmas egyest vés be az ellenőrződbe!
• Jól van, árulj csak, én meg azért foglak beárulni, amiért randán beszéltél velem, oszt majd anyádat jól behívatják! Kapsz te még otthon olyat, hogy leég a hajad!

 
Megállás nélkül civakodtunk, nehogy már a másiknak legyen igaza. Volt sírás-rívás hol nyíltan, meg ott is, ahol nem látott senki.
 
Cifra dolgok is láttak világot ebben az iskolában, amiket ajánlatos volt hamar elfelejteni, mert kiderült, némelyikben a tanár néni vagy tanár bácsi kivételezett gyereke is nyakig benne volt. Mennyire tudtuk, hogy sokszor érdemtelenül kaptak ezek a gyerekek a feleletükre jobb jegyet… Bezzeg, ha mi rontottunk volna annyit, akkora karót kapunk, hogy csak úgy füstöl!
 
Kevés jobb módú gyerek koptatta akkoriban a flasztert, nem volt mivel gizdálkodnia senkinek. Ki is néztük volna magunk közül, aki fennhordja valamiért az orrát.
Utcák szerint, ahol laktunk, kis csapatok verődtek össze hazafelé menet. Akkor is pont úgy civódtunk, mint a cigányok. Minden nagy összeveszés vége az lett, hogy odakiabáltuk a másiknak, nehogy az utcánkba merje tenni a lábát. Véresen komolyan gondoltuk, amit kimondtunk, mert amikor mégis kiderült, hogy az illető arra járt, jól elagyabugyáltuk.
.
.
.

Ugye, mennyiszer hallunk olyanokat: toleranciahiány, kiszolgáltatottság,
előítélet, sovinizmus, nacionalizmus, megkülönböztetés, rasszizmus, fasizmus,
cionizmus, gyűlölködés, stb.?
Nos, amikor hasonlókat észlel valaki, akkor általában a kisebbségek jogainak
csorbulására gondol – és a gátlástalan többségi akarat érvényesülésére –,
miközben magában, vagy nyilvánosan rettenetesen elítéli ezeket a jelenségeket –
ahogyan azt belesulykolták.

Néhányunk kivételével nem is villan fel senki előtt az a kép, amikor egy adott
populációban előfordulnak olyan egyedek is, akik – bár nem etnikai alapon –, de
megkülönböztetettek, kiszolgáltatottak. Velük tolerancia nélkül, cinikusan, és
lekezelően bánik el a határozott többség.
Ebben a kérdésben nincsen megingásra késztető, hangzatos politikai és média
iránymutatás.
Nem akarom fokozni tovább a kíváncsiságot, megmondom melyik ez a velünk élő,
elnyomott csoport:
Ők az éjszakások.

Gondoltál már arra – te nappalos –, hogy amikor jön a jó idő, ne kiabálj
teljesen feleslegesen – és egyébként is megbotránkoztatóan – a gyerekeddel,
vagy életed párjával valaki ablaka alatt? Lehet, egy éjszakás szunnyad éppen
ott, és ha egyszer felébred… Nappal nem olyan könnyű visszaaludni, mint neked
éjjel, ha nyomasztó álmodból riadsz.
Gondoltál már arra – te nappalos –, hogy ne dudálj teljesen feleslegesen, ha
valamelyik gyalogost, vagy autóstársat „oktatni” akarod? Tudod ugye, hogy ez
szabálytalan? Ám mégis megteszed újra és újra. Eközben – esetleg – csak attól
tartasz, nehogy nyomjon egy satuféket az, akire rákürtöltél, és leküldjön egy
hatalmas sallert – benyúlva az ablakon, vagy esetleg „rád hajlítsa a vasat”.

Az eszedbe sem jutott még tuti, hogy ebben az országban, városban az éjszakások
nappal alszanak.
Ugyanúgy, ahogy te nem vagy kíváncsi a szenvedéseikre, nyűgjeikre, ők sem a
tiedre. Főleg ha azt – ráadásul – fülsértő hangokkal támogatod.

Éjszaka ugyebár a többség álma szent, azt nem lehet háborgatni. Komoly
rendelkezések lépnek életbe este tíz után. Még a megkülönböztetett jelzésű autók
is spórolnak: nem kapcsolják be a szirénát; inkább vigyáznak, nehogy egy nagyot
csattanjanak valamelyik kereszteződésben.

Nappal persze ez máshogyan dívik. Még a Family Frostos „büdösbogár” is
nyomhatja a tilinkóját valamennyi éjszakás ablaka alatt. Hiába is szól rá az
illető, hogy tele van a mélyhűtője (meg a hócipője) fagyasztott téglával, és
egyszer már tényleg hozzávág egyet.
Kit érdekel ilyenkor a váltakozó hangmagasság a szegény éjszakáson kívül?
Csakis a Peti gyereket lehet megbüntetni, ha a tuningolt kispolszkijába
dallamkürtöt szerel, és azzal jampecoskodik a falubeli csajok előtt.
No, de hát falun nincsen éjszakás sem… de szemfüles rendőr mindig akad, amikor
semmi szükség rá. Ha kellene, akkor viszont sürgős 'esetnél' kávézik mind –
általában. Ez is Murphy törvénye.
Van erről vicc is egyébként: Felhívja a tulaj a rendőrséget:
– Jöjjenek gyorsan, most törik fel a garázsomat!
– Minden járőrünk „esetnél” van. – feleli egy zord hang.
Öt perc múlva az ember megint:
– Jöjjenek gyorsan, mert bementek a garázsba!
– Várjon még egy fél órát! – mondja ugyanaz a hang már idegesebben.
Öt perc múlva újra a tulaj:
– Most már ne jöjjenek, mert lelőttem mind a három betörőt!
Két percen belül ott van négy járőrautó szirénázva. Rohannak a garázshoz a
rendőrök.
– Maga hazudott, amikor azt állította, hogy lelőtte a csibészeket!
– Persze. Önök viszont igazat mondtak, hogy „esetnél” vannak...!?

Szóval az éjszakások...
Ugye milyen kézenfekvő, hogyha csikar a hasad éjjel, akkor kihívd az éjszakás
orvosi ügyeletet? Vagy, ha fáj a fogad – no, nem egy nőre, vagy egy ügyes
hapsira – taxiba vágd magad, és elmenj valamelyik non-stop fogászati rendelőbe?
Persze az előző esetben is sokan taxiba vágják magukat, vagy csak egyszerűen
telefonálnak, és a tündibündi-kutyimutyi megy a házhoz.
Amíg fiatal az ember, eljár szórakozni. Hajnalig pang és vedel felváltva valamelyik
dühöngőben. Majd hazafurikázik egy taxival, mivel könnyen elfelejti ilyenkor
gyalog a hazautat. Persze olyan is akad, aki négy saroknál messzebbre lakik, és
azért rendel taxit.
Ezek a fiatalok bele-belekóstolnak az éjszaka fáradalmaiba, de annyi pia, meg
"csattogós maszlag" után, kialusszák a krumplit is a földből. Egy hajó is
kürtölhetne bátran a ház előtt, arra sem riadnának fel. Kibírnak hetente
egy-két éjszakás bevetést különösebb szemléletváltozás nélkül.

Nézzük azonban az éjszakások semmibevételének többi (halmozott) esetét, a
megannyi diszkriminációt:
Egy éjszakás csak nappal intézheti ügyeit, tehát neki nem jár az, mint nappalos
kollégájának:
– Dezső bá’ holnap később jövök, mert beugrom a háziorvosomhoz felíratni a
fogamzásgátlót. Ma pedig korábban elmegyek, mert szülői értekezlet lesz az
iskolában.
Az éjszakás mindent saját időből old meg a pihenése hátrányára, terhére. Vagy
később fekszik, vagy korábban kel, és aztán ugyanúgy végignyomja az éjszakát.
Vannak olyan cégek, ahol non-stop munkavégzés van – tehát a dolgozók éjjel is
küzdenek a kuncsaftért –, de ugyanazon cég nem tart éjszakai pénztárat saját
melósai ki és befizetésére. Szigorúan csak nappal lehet rendezni a piszkos
anyagiakat és a reklamás ügyeket. Ilyenek pl. a taxisok fuvarszervező irodái.
Ezeken a helyeken még most sem veszik tudomásul, hogy az éjszakás is valahol
ember, neki is lehetnének jogai.
Tudnám folytatni bőven: A törvény előtti egyenlőség például már ott elbukik,
hogy az állandó éjszakást is nappalra idézik be a tárgyalásra.

Olvasom valahol, hogy le akarják csökkenteni a közalkalmazottak munkaidejét…
Szerintem inkább át kellene csoportosítani néhányat éjszakába. Hadd szokják.
Éjjel úgysincs közterületes, nincsen APEH ellenőr (csak ha részegen megy
hazafelé, akkor lobogtatja némelyik a flepnijét).
Szóval... elvárhatná az éjszakás, hogy minden működjön éjjel is. Az ő jogai se
csorbuljanak – hasonlóan a nappalos többségéhez.
Lehessen pl. ügyeket intézni, háziorvoshoz jutni, fodrászhoz, cipészhez,
mosodába menni. Legyen egész éjjel mozi, uszoda, könyvtár, játékbolt és
edzőterem.
Annyit már elértünk: néhány drive-ban lehet kajálni, de ott a WC-re nem
engednek be. Éjszaka nincsenek nyilvános WC-k sem (!). A benzinkutaknál pedig a
legtöbb helyen állandóan „épp fel van mosva”.

Ha működne rendesen az éjszaka, akkor megváltozna a nagyvárosok élete. A
tömeget kerülendő, többen intéznék dolgukat éjjel, és ezáltal kiegyensúlyozódna
valamicskét a nappali feszültség. Sok vállalkozónak pedig rendesen beindulna az
éjszakai biznisz.
Minél többen járnának az éjszakába, annál többen éreznék azt, amit egy
hivatalnok még sohasem tapasztalt meg: Van élet éjjel is, ami után édes a
pihenés – már ha hagyja az általuk nem tudatosított, erőszakos, nemtörődöm
többség.

Valamikori feleségem mondogatta: „minden normális ember nappal dolgozik”.
Ez szerintem enyhe csúsztatás. Nem értek egyet vele, mint ahogy azzal sem, hogy
egy bejárati ajtót egy méterről kelljen becsapni, úgy hogy rezegjen a
tetőtérben a gipszkarton. Ilyenkor áll fel a szegény éjszakás álmában (talán
már ötödjére).
Erről, és még néhány hangos dologról már sose tudom őt leszoktatni. Hiába is
mutogattam, hogyan kell úgy élni, hogy más is élni tudjon – még ha az az illető
éppen éjszakás is.

Szóval… ez az én álláspontom, a békés (éjszakás) kisebbségié. Ez egy vélemény.
Persze tudom: „a vélemény olyan, mint a segglyuk, mindenkinek van, ám mégsem
kíváncsi senki a másikéra.” Mondom ezt most én…, de itt is akad némi csúsztatás,
hiszen vannak, akik ebben is mások, mint a többség…

2009, április 18.

 

Hónapok teltek el azóta, hogy ez a különös, egyedülálló színházi élmény rabul ejtett.  Leírhatatlan az a kíváncsiság, ami arra késztetett, hogy felkutassam az egyetlen életrajzi művet, amiből jobban megismerhettem a főszereplőt. Egy antikváriumban bukkantam rá a meglepően jó állapotban lévő az 1971-es kiadásra. Felcsigázva, mohón faltam a sorokat, mondhatni napok alatt „megettem” az egész könyvet. Megemészteni már nem tudtam ilyen könnyen, mert mélyebben megérintett, mint amit az a márciusi színházi este ébresztett…

A békéscsabai Ibsen Stúdiószínház előterében várakoztunk. Az ajtó előtt egy kedves fiatal hölgy mosolya nyugtatgatta és intette csendre a türelmetlenül zsibongó színházlátogatókat:
- Kis türelem, még néhány pillanat. Mindjárt kezdődik az előadás –ismételgette alig hallhatóan.
 A várakozók egyre türelmetlenebbek voltak. Egy idősebb férfi felemelt hangon méltatlankodott mellettünk. Felesége szigorú pillantásokkal igyekezett fegyelemre inteni, de a férfinak nem ért semmit. Az asszony feltűnésmentesen próbálta szorítgatni férje kezét, de nem sikerült. Egyre több szempár figyelte a kínos jelenetet. A férjnek nem használt az asszonyi szigor és rendre utasítás, láthatóan neheztelt is érte, de végül hajlott az asszony józan eszére. Lecsendesedett.

Az előadás meghirdetett időpontja előtti utolsó percben kinyílt az ajtó. A nézősereg között egy tűszálat sem lehetett leejteni, olyan szorosan, egymás mellett léptük át a kitárt ajtót.  Amilyen gyorsan csak tudtuk, elfoglaltuk a helyünket. A reflektorfényben úszó nézőtér pillanatok alatt megtelt érdeklődő, színházszerető emberekkel.
A színpadon sejtelmes félhomály uralkodott, csak a mécsesek világítottak. Puritán, szolid volt a díszlet: két asztal, egy nagyobb és egy kisebb. Az utóbbin kárminvörös abrosz, az asztal egyik szélén egy amfora, a másikon teáskanna, mellette két csésze. A nagyobb asztalon könyvek hevertek, oldalának támasztva árválkodott egy régimódi, viseltes bőr utazótáska. A két asztal között egy színházi öltözőzsámoly, a díszlet mögött fekete színű görög mitológiai alakokkal díszített vastag, vörös brokátfüggöny adta a hátteret. A színpad közepén állt talpig feketében a Színésznő, háttal a nézőtérnek. Néztem és csodáltam. Olyan mozdulatlanul, átszellemülten állt, mint egy szobor.
Már percek óta tódultak be a nézők, főleg idősebb nők, házaspárok. Fiatal alig akadt. Körbenéztem. Egymás után halkítottuk le mobiltelefonjainkat, pedig senki sem kért rá bennünket:
 - Fejlődünk -. súgtam barátnőmnek. A színésznő, mintha mit sem hallana a nézők morajából, türelmesen, mozdulatlanul várt. Jó lenne látni most a tekintetét, tudni a gondolatát, jó lenne belelátni a lelkébe, ahogy azt formálja, alakítja át az előadásra. Egyre kisebb lett a nesz a széksorok között. A figyelem lassan a színpadra irányult, a mécsesek sejtelmes lángjának fényére, a Színésznőre, akire fokozatosan rávetült a reflektorfény is. Elcsendesedtünk. Száz szempár figyelt rezzenéstelenül. Leírhatatlan csendméltóság.
Halk zeneszó áradt a színfalak mögül, lassan erősödött, majd betöltötte az egész színháztermet. A szoborrá vált nőalak megmozdult, gyufáért nyúlt, majd meggyújtott néhány kialudt mécsest, letérdelt a mécsesek elé, újra lángra gyújtott néhány kialudtat. Majd felállt, talpig érő fekete ruhájára terítette kárminvörös, arany szegélyű, földig érő köntösét, mintegy keretbe foglalva az előadást. Bemutatkozott. A következő pillanatban levetette a kárminvöröst, újra a néhol szakadt fekete ruhában, Elektra jelmezében, kérlelhetetlen őszinte modorával állt előttünk Jászai Mari, a magyar színjátszás felejthetetlen tragikája, ugyanúgy, mint 1890-ben, a próbák idején.

Élt-halt e szerepért:
 ”Oh, nagy Szophoklész, imádva tisztelem szent nevedet, hogy megtanítottál így szeretni! – írta levelében egy hetilap felkérésére. „Elektráé vagyok. Maga Elektra vagyok. Nem létezik számomra a világból csak ez az egy ember. Ez ám az egész ember, ez a vén leány! De egész embert is követel magának. Engem fölszívott magába, és minél inkább elragad, annál kegyetlenebbül elgyötör – de én annál inkább imádom. Kínzása nagyobb gyönyör a legédesebb ölelésnél... Oly szorosan átölelt, hogy megfojt, de nem bánom, csak addig bírjak vele, míg odáig jutunk együtt – a küzdtérig. Önök elé, hogy tanúságot tegyenek rólam, miszerint érdemes küzdelemben estem el, és egy áldást kiáltsanak utánam.”…
…A küzdelem nem volt hiába való, az ország szinte aranykoszorút hozott neki a színpadra az Elektra hatodik előadása alatt. Ezután nem volt megállás. Húsz éven keresztül egymás után kapta a nagy szerepeket. Rendkívül ünnepelt színésznő lett. 1872-től a Nemzeti Színház tagjaként eljátszotta pályája során a legnagyobb tragédiák női főszerepeit: Antigoné, Médeia, Élektra, Cleopátra, Lady Macbeth, Phaedra, Stuart Mária, Erzsébet, Margit királyné, Gertrudis, Mirigy. Szerepei közt színház-történetileg a legjelentősebb mégis, hogy Az ember tragédiája első színre vitelében ő játszotta Évát…

…Akkor, azon márciusi estén valóban elhittem, hogy Jászai Mari áll előttünk teljes életnagyságban. Bekebelezett az idő és a tér, s elröpített a tizenkilencedik század végi Nemzeti Színházba, s láttam egy felejthetetlen részletet épp olyan előadásban, ahogy a varázslatos egyéniségű, színész-zseni játszotta százhuszonöt évvel ezelőtt. A naplójából kiragadott szemelvényekből bepillanthattunk a legbensőbb titkaiba. Egész életében kereste, kutatta önmagát. Naplójában, leveleiben őszintén vallott küzdelmeiről, önmagával való vívódásairól, szerelmeiről. A színház valamennyi fiatal színésze a szeretője volt, de a lelkét egyik sem ismerte, értette igazán. Egyszer férjnél is volt két évig, de csak ötvennyolc éves korában talált rá a szerelem…

…Akkor, azon a márciusi estén olyan erővel hatott rám az előadás, hogy nem nyugodtam, amíg kezemben nem tartottam Jászai Mari monográfiáját. Azóta sokat gondolkodtam, hogy mi a titka annak, hogy egy gyermek, aki öt évesen elveszíti az édesanyját, félárván, csak önmagára és a tehetségére támaszkodva utat tör magának a világban? Mi a titka annak, hogy egy gyermek, aki tíz évesen arra vágyik, hogy pesztonkának álljon, mert még az is jobb, mint szigorú, nyakas apja igazságtalan büntetéseit elszenvedni, van ereje felülemelkedni a megpróbáltatásokon? Hogyan történhet meg, hogy egy leány, aki tizenhat évesen, markotányos nőként, akaratán kívül, becsapva, megalázó módon veszíti el a szüzességét, sikerül levetkőznie szégyenérzetét és képes teljes erejéből küzdeni az életéért, önmagáért?
Sokféle válasz lehetséges, de egy dolog mindent felülír. Jászai Marit a mérhetetlen tudásszomja vitte előre egész életében: „ Velem született kínzó tudásvágyam dacára, mely egyetlen nyugalmas napot nem hagyott számomra, ijesztő kerülő utakra kellett erőmet és ifjúságomat pazarolnom, míg az igazi kerékvágásba lódultam…A színésztehetség a legtelhetetlenebb valamennyi között, melyet nem győz a tulajdonosa kiszolgálni a leghosszabb életen keresztül sem…” –írja naplójában.  Azt hiszem ez a titok, az Ő nagy titka.  Ezzel párosult a munka és a könyvek iránti szeretete, ami a legnagyobb lelki nyomorúságból is kimenekítette. Az irodalmi művek, a könyvek tisztelete, szeretete adtak Jászai Marinak lelki békét és megnyugvást.
Gál Gyula pályatársa írta róla a következő sorokat: „ Ő volt a megtestesült színész-zseni. Utánozhatatlan volt. Soha nem láttam ilyen királyi fenséget. Beszélni magyarul senki úgy nem tudott, mint ő. Én annyira tiszteltem, hogy képtelen voltam azt mondani neki: te. Pedig felszólított, hogy tegezzem. Nem hangzatos titulusként adtam neki a nagyasszony nevet. A szívemből jött. Nagyasszony volt valóban.”
 
 
 
 
Forrásmunka:          Juhász Rózsa: Magam keresése, monodráma
                                   Péchy Blanka: Jászai Mari
 

Teremtőm!
 
Hosszú ideje, hogy készülök gondolataimat közvetve megosztani Veled.
 
Nem kaptam megbízást, belső késztetésből továbbítom, mert olyanná lettem, mint az árnyék, akár egy kísértet, a Föld és a Menny között bolyongó lélek.
Nem vezeklem, nincs miért, de felháborít, látnom, mivé lett, amit te földi lét tartalmának szántál.
Tudnod kell minden visszásságról, hogy megérthess, képes legyél átértékelni, mit és miért tettem. A mondás szerint mindenhol jelen vagy, mégis átlépsz e hibákon. Szövevényes, melyeket itt felhánytorgatok, s a mai kor szavaival élve lehet, hogy belegabalyodok, mint majom a házicérnába.
 
Tudom, mit megbízatásomul szabtál, másként teljesítettem, de mondd, szolgamód kellett volna véghezvinnem? Saját képedre formáltál, felmérhetted, mit várhatsz el tőlem. Máig nem értem, miért űztél el többedmagammal a Mennyből, akik megélni vágytuk, amit kizárólagossággal birtokolsz. Miért is kellett volna hasra esnünk minden cselekedeted előtt…
Engedtessék meg nekem, hogy megtudjam, neked ki adta a kezedbe a hatalmat, hogy mindenek Ura és Teremtője legyél, hogy önnönmagadra formálva megalkothasd angyalaidat, híveidet, követőidet! És nekünk, kiket létrehoztál, miért nem adatik meg mindez.
Uram, a matéria jelen körülményei közt ez nem más, mint kizárólagos egyeduralom! Ilyen a világon sincs, vagy mégis?! Ám, ha fizikai létezésünk nincs, hogy hihetné bárki is, hogy a világon vagyunk!
 
Mondd csak, miért nem akartad, hogy a védőszárnyaim alá szánt emberpár, Ádám és Éva bölcsek és tanultak legyenek? Hogyan tanítsam meg őket boldogulni, ha nem próbálhatják élezni eszüket, s nem tapasztalhatnak minden körülmények között!
Ami fájó, mert ettek a tiltott gyümölcsből, kitaszítottad őket a Paradicsomból, mégis a Föld uraivá tetted őket. Hatalmat adtál a kezükbe, Uram, még, ha éltük véges is! Hatalmat, hogy azt tehessék, ami hasznukat szolgálja, hisz erről szól az egész életük.
S mondd, mi jutott nekem? A száműzetés, a véget nem érő bolyongás, mert eltértem az eredeti vázlatodtól. Büntettél, nem úgy, mint őket, akik vétettek, mégis lehetőséget kaptak, hogy élő és élettelen sorsáról dönthessenek.
 
Úgy hitted, sokasodásuk vívmányaként lesznek köztük eszmei követőid, igéid hirdetői, de jó, ha tisztában vagy vele, jelképes csuhájuk alatt szerencséjüket kovácsolják, vagyonukat gyarapítják, s szövetségük révén láthatatlanul irányítják a történéseket.
Dogmáik, miket maguk gyártottak, és terjesztenek a józaneszű emberek közt, nem állják meg a helyüket, mégis megtehetik, hogy rájuk kényszerítsék a kitalációikat, hogy szolgálatukba állítsák az erejüket.
 
Nem tudom, mi céllal gondoltad ki a tízparancsolatot a Sínai-hegyen, mihez a számlálatlan hitű embereknek mind tartaniuk kellene magukat. S ha már kigondoltad, honnan tudhattad, miért ezekhez ildomos idomulniuk, kik hisznek benned.
Bibliába vésték, ám félelmetes, mennyire idegen ez vénájukban. Uram, ki bort iszik, és vizet prédikál, hogyan képes követendő példaképpé lenni.
 
Gondolataim is tőled erednek hát tudom, semmi sem csak fehér vagy fekete, csak jó vagy rossz. Minden jóban ott lapul a rossz, egy hajszál, mi elválasztja attól. És minden rosszban van valami jó, ha más nem, hogy okulni lehet belőle.
 
Millió teendőid közt kérlek, lelj időt, hogy meggyőződhess, mit okító szándékkal tisztának alkottál, szürke az.
Az emberpárnak tested adtál, érző lelkületet, s mert megszegték parancsodat, büntetted, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak. Időt nem hagytál ott, a Paradicsomban, hogy megismerjenek Téged, engem adtál melléjük, hogy állhatatosságukról bizonyosságot szerezhess. Ismerted, kiket tenmagad arcára formáltál, s így van jogom feltételezni, hogy a tudás és bölcsesség, s más kiváló tulajdonságokon túl a lázadás képességét is örökítetted beléjük, hisz magadban hordozod. Te sem lehetsz hát feltétlenül engedelmes, nyájadban így az emberpár és azon túl én sem vagyunk az. Ne csodálkozz, ha nem terelhetsz, miként balga bárányokat, mert az önállóság képességével is felruháztál valamennyiünket.
 
Hordozd hát végig tekinteted a Földön, s rájössz, a gonoszság ott lakozik mindenkiben.
Az, hogy hibát követünk el, eredendő, de tudható-e mily’ arányú bocsánatos bűn, vajon?
Minden ember saját maga istene, mert önnönmagát imádja legjobban. Ezért, hogy irigy, hogy lop és öl, hogy magát saját fajtája fölé emelhesse.
Háborúzik a többért, egymásnak ugrasztja hiszékeny embertársait, agyukat átmossa, hogy erejüket saját szolgálatába állítsa.
Az ember kapzsi, Uram, majd’ valamennyi a pénz rabja, mi nemes lelkületét kis zugba zsugorítja, hogy ott végleg elsorvadjon.
Féktelenségében túlnépesíti a Földet, de nem ismeri a házasság szentségét, s az egymás iránti tisztelet is csorbát szenvedett réges-régtől.
 
Nem vádolhatlak azzal, hogy mit alkottál, hibás, támadható, ezer sebből vérzik, de tudnod kell, nem számoltál a kézzel fogható matéria változási képességével Te, ki bölcs és okos vagy, mint azt a többi arkangyal szorgalmasan bizonygatta.
 
Nem tudom elfogadni, hogy a sötétség, a rossz, a bűn megtestesítőjeként tartanak számon, ahogyan azt sem, hogy a Pokol tüzében magam is megsemmisülök. Hogyan, Atyám, ha nincs testem, s a lelkem sem oly’ sötét és tisztátalan, hogy kézlegyintésre megszűnjön „létezni”. Mit megalkottál, olyannak kell elfogadnod, amilyenné lett és válik, különben nincs igazság sem égen, sem Földön!
 
Maradok a Fényhozó, ki tanulni kíván tőled, de nem kér abból, hogy üresfejű szolgaként végezze.
 
 
Arkangyalod

Álmodom, csendben. Suttogva forgolódok, neszem se zavarja a rég’ események nyújtózó kézfogását, lassú keringését ott legbelül. Nem engedem, hogy a torkom köré tekeredjen egyetlen visszavonhatatlan akarat egy óvatlan pillanatban, hogy észrevétlen-konokul záporrá formáljon minden fájót. Összeszorítom a fogam, és csak visszafogottan tisztogatom a látszólag elcsitult dallamokat Ildi körül.
 
„Tudod, én sem vagyok ám buta, annak idején jelentkeztem a Földes Gimnáziumba levelező tagozatos hallgatónak, csak munka mellett. Verseket is írtam, egyik-másikat el is küldtem egy laphoz, és képzeld, biztattak, hogy folytassam, jó, amit csinálok” – mondta. Enélkül is tudtam, ritka értékes ember.
Életünk néhány szála itt-ott hasonmásként mosolygott egymásra, cinkostársként követtük hát Ariedné fonalát.
 
Timi, Sanyi, Tomi bömbölve éledtek elő az öléből, mert minden más volt a fura, új világban. Anyjuk keze közt cseperedtek sötétbarna és tejfel-szőke torzonborzossággal, maszatos arccal, papucsból előre lógó apró lábakkal, mély kíváncsisággal.
Csak az apjuk ne lett volna olyan… Jó svádájú, de jellemben alulmaradt Ildivel szemben. Vadhajtások tolták el a családjától. Láthatatlan, csábító kezek húzták a pohár fenekére.
A fiatal nő két kézzel markolta az élet grabancát, s a neki rendeltetett gyertya mindkét végét lángolva égette.
 
Egyszerű étek, benne a megmaradni akarás, ha neki nem jut belőle, az sem baj…
Apró, nem bántó segítség, bárcsak most is tehetném, bár még mindig tehetném!
 
Gyerekei a ház előtt játszottak, noha az idő már bentmarasztalósra járt. - „Anya nagyon elfáradt, aludni akar, csendet szeretne, hát kiküldött bennünket” – csicseregték az apróságok. Betereltük őket. Uzsgyi a kád, s mert éhesek, eszünk. Ildi nyugodtan szuszogott.
 
Fájdalmas sérülés, fura mosoly a bajokon, menekülés a gondok elől, öngyilkossági kísérlet, miket mind utólag „neszeztem”, s a „csábító kezek” már nála is, a pofonok, a sűrű gyerekjaj…
 
… s ha vagy, akinek a teremtést tulajdonítják, miért nézted tétlenül?
… s ha látnom kellett, miért nem nyitottad még élesebbre a szemem?
… miért nem voltam otthon, amikor kapaszkodó lehettem volna?
Sziszegve ordítok magamban. Már csak arra jó, hogy fájjon.
 
„ - Meglátod, nem bírom sokáig, elmegyek! – mondta kétségbeesetten. „– Csak ne koporsóban temessenek el, engem ne zabáljanak fel a kukacok!” – nevetett köhögve, és elfordult tőlem, míg a könnyek eltűntek az arcáról.
 
S az a telefon, csak az ne jött volna soha!
- A szomszédasszonyod meghalt! – szólt a sógorom mobilhangja.
- Melyik, mondd már!!!
- Ildi, a kedvenced.
 
Három apró gyereke napok alatt „felnőtt”. A cseppnyi Tomi is, aki iskolatáborból hazaérkezve hiába kereste anyja menedékét.
 
Két évig szürke magányosan, fénytelenül állt a ház. Timi jött vissza, nagykorú lett, és asszony. A ház újra él, az emlékek beborítják.
 
Szokatlanul imára fordul a szám, arra, mit nagyanyám tanított, csak kicsit másként.
Mi Atyánk, mert Ő megkínlódta, mit mások sosem, most legyen végre nyugalma! Vigyázza gyerekeit, emlékét elevenen élessze éjszakai álmukban.
Ámen.

***

… és 10 év múlva, ahogy a gyerekek szárnyra kaptak, az élet keményen közbe szólt.
Annyi rendeltetett, hogy amit elmulasztott, míg a felesége élt, most bepótolja.
Tavaly, hogy orvosnál járt a panaszaival, megértette, nehéz hónapok jönnek. Lemondott a mindennapi cigarettáról, és az alkoholról…
 
Pár éve még együtt jött a fiúkkal locsolkodni. Sanyi ajkai, akár kisgyerekkorában, most is szorosra zárultak. A szeme mosolygott kicsit, tudta, ha bármi baj lenne, most is mennék, mint régen, amikor éjjel átrohant, hogy védjem meg az anyját. Nem magát féltette, pedig sokszor kúszta a bőre a padlót, ha apja a pohár fenekére nézett.
Tomi sem változott, örült, hogy ők így hárman újra itt, kicsit. Felhőtlenül csicsergett, okosan, ahogy mindig. Hamar elmentek, haza, otthonuk már a szomszédos faluban volt.
 
Kisebbik gyerekem számolatlanul vendégeskedett náluk, hiányoztak egymásnak. Míg a szomszédban laktak mindannyian, övék lehetett az egész nap.
Mindig csak egyiküket engedte át az anyjuk, hogy nálunk lebzseljen. Sanyi igen irigykedett, bármit kitalált, hogy átjöhessen. Ha másért nem, hogy nagy mérgesen haza parancsolja legidősebb tesóját. Ilyenkor arról is elfeledkezett, hogy az ajtón bejövet köszönjön. De, ki haragudott volna meg emiatt egy gyerekre! Amint kinyílt az ajtó, és meglátta a testvérét, megállt, és leszegett fejjel ennyit mondott: „Timi, gyere hazafele!”
 
Az apát megműtötték, Karácsony táján vettem a bátorságot, hogy telefonon elérjem. Alig értettem, mit mond. Meg akartuk látogatni, de szabadkozott, hogy zsúfolt így ünnepek előtt a programjuk.
 
Nemrég adták hírül, nincs többé. Pedig mindent rendben találtak az orvosok nála, és mégis… Egy ér megpattant.
Sanyi gyerekfejjel ott volt, amikor az édesanyja haldoklott, és most, amikor az édesapja nem lélegzett többé.
 
Nem is hallottam, mit prédikált a pap, tele voltam emlékekkel. A rokonok, a gyerekek, egy kivétellel ott álltak, és most lettek igazán felnőtté, amikor szüleik nélkül kell lépniük tovább.
 
Már nem bírtam imádkozni, csak az sajgott belül: Nyugodjon békében!