- Első rész
Arthur C. Clarke emlèkère

1.
Az alábbi novella, vagy iromány ki mennyi művészi értéket tulajdonít az ilyesminek, divatos angol nevén Short Story érdekes hasonlóságot mutat több hasonló, mindössze egyetlen első résszel rendelkezező novellával, melyet a Galaktika gyűlölök társaságának tagjai írtak.

- Nem állíthatjuk biztosan, hogy egy párhuzamos univerzumot fedeztünk fel. Az eltérések könnyen lehet, hogy végső soron, és ez most egy merész kijelentés lesz, az optika törvényeire vezethetőek vissza. Hiszen annak az esélye, hogy a távolság áthidalásával egy másik a miénkhez teljesen hasonló vagy azzal megegyező világegyetembe jutunk, igen csekély. Különösképpen, hogy jelenlegi ismereteink szerint a távolság áthidalhatatlan. Sokkal valószínűbb, hogy az, ami az ismert világegyetem határain túl terül el, valamiféle tükör.
Az a feltételezésest, hogy a tudomány ezzel valamiféle falba ütközött, sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, hiszen ennek a tükörnek a kiterjedéséről nincsenek pontos adataink, annyi bizonyos, hogy valószínűbbnek tűnik, hogy egy hihetetlen nagy kiterjedésű felületről van szó, és nem egy lényegében minimális teret foglaló jeladó állomásról. A legvalószínűbb feltételezés, és itt vetődnek fel a párhuzamos világokkal kapcsolatos kutatások, hogy univerzumunkat valamiféle buborékra emlékeztető felszín veszi körbe, és a most bevetett technológia segítségével ezt sikerült elérnünk. Különös paradoxon ez, hiszen az idegen civilizációkat és életet kutató intézet, ezzel ismét újra és vélhetőleg végérvényesen felfedezte fajunk korlátait, ám nem akadt ismeretlen élet nyomára.
Nem lehetett több 14-nél. Talán 15. És most fejezte be az iskolai dolgozatának felolvasását. Az egész osztály előtt. Még mindig rémesen izgatott. Mindenki némán és csöndben ült a teremben. A várva várt taps elmaradt.
Az óra után az egyik osztálytársnője odasietett hozzá a folyosón, gyorsan köszönetet mondott az előadásért, és elárulta, hogy tetszett neki. Megbeszélték, hogy pár nap múlva találkoznak tanítás után, és beszélgetnek egy keveset.
A többi óra, xenobiológia, asztrofizika, és alkalmazott kvantummechanika teljesen lefárasztotta. Az utolsó szünetben azon kapta magát, hogy egy hosszúra nyúlt pillanatig a felsősökre mered, akik ilyenkor az aulában múlatták az időt. Az egyik csoporttársukon nevettek, aki saját maga által szerkesztett cerebrum gyorsítót használt a dolgozatához.
Egyedül ment haza. Útközben a tananyag helyet, az írását tanulmányozta. Biztos van benne valami hiba. Nem akart klasszikus mesét írni, az egész digitális világ és azt kritizáló művek, már mindenkinek a könyökén jöttek ki. A mai napig elégedett volt vele, de most mégis úgy gondolta, hogy van benne hiba, amit meg kell keresnie és ki kell köszörülnie. A megfejtéshez, még otthon sem jutott közelebb.
A szülei még mindig nem voltak otthon. Egész nap a tintahal mechanikus testén dolgoztak. Ha végeztek jöhet a polip. Azt mondják az még egyszer ekkora munka lesz.
Bekapcsolta a tévét, valami zombis fim ment, nem kötötte le, és nem akart a hangolóhoz nyúlni. Igaz ma már szabad volt, mert nem kellet írnia, de akkor sem akart. Maga akart rájönni mit is gondol ezekről a dolgokról. Pont, ahogyan a feladat mondta.
Rendelt magának egy holografikus konzolt, és mert a hibát nem találta folytatta:
A 160 éves ember még mindig ott ült a kamera mögött, a hatalmas íróasztal mögött, amin egy apró akvárium foglalt helyet. Folytatta a mondanivalóját.
- És meglehetősen szokatlan. Felfedezünk egy vélhetőleg teljesen önálló autonóm valóságot, megérintjük a határait, de nem találunk benne magunkon kívül senkit, és semmit. Ez olyan mértékű függetlenség, ami talán kevés fajnak adatik meg. Az is lehet, már amennyiben valóban léteznek még hasonló buborékok, az olyan kihívást jelent a számunkra ami rajtunk kívül semmilyen más intelligens létformának nem adatott meg.
A kutató intézet feladata nagymértékben módosul, hiszen most már csak két lehetőség van: Az idegen létformák vagy a rejtőzködésre rendezkedtek be, vagy a buborék határain túl élnek. Akárhogy is a jelenlegi legmodernebb technológia segítségével, sem akadtunk a nyomukra.

- De ha ez egy tükörszerű dolog, ami innen nézve félbe vágva valami domború lencse, akkor felhasználhatnánk a kutatáshoz.
A 160 éves ember rá se hederített, folytatta.
- Az üzenet tehát egyértelmű: Vélhetőleg, ha élnek is ilyenek, egy másik valóságból figyelnek minket, és üzenetük is egyértelmű: Még egy ekkora területen sem fér meg két intelligens faj egymás mellett. Persze nem zárhatjuk ki, hogy az általunk ismert galaxisok valamelyikében, de más időben már létezett vagy létezni fog intelligens élet. Hiszen ahhoz elsősorban vízre van szükség.

Üzenete érkezett. A betűk pár napja már zölden jelentek meg a szeme előtt. Az előadás kedvéért állította át a retinakijelzőjét. Úgy gondolta, most sok minden meg fog változni.

- Nem találkozhattok. Az osztálytársnőd eredete nem igazolható. Az sem kizárt, hogy a DNS-e nem földi eredetű. Sajnálom kicsim. Tudom, hogy ez borzasztó, de nincs a városban másik ilyen jó nevű iskola, és most nem tudunk elköltözni. Próbálj meg a fajtád béliekkel barátkozni.
- De ha nem itt született nem kellene neki is olyan védőöltözetet hordani, mint nektek?
- Kicsim, ha sikerül olyan DNS frekvenciát azonosítanunk, ami kompatibilis lesz bármi mással az emberen kívül, és bizonyíthatóan az űrből származik, akkor beszélünk róla. De addig nem. Sushi a hűtőben.
- Hogy haladtok a tintahallal?
- Ha tudnád, mennyi idegpálya van egy ilyen állat testében. Majd mesélek, ha hazaértem.

A fiú töltött magának egy bögre kakaót, kiment a kertbe és a veteményesből a hatalmas áttetsző kupolát figyelte, ami mögött az atlanti óceán hömpölygött, Atlantika városa fölött.

2.

Miután véget ért a tanítás, a holoprogram is leállt. Elköszönni sem volt ideje barátnőjétől. Áttetszővé vált megremegett, akárcsak az ő szemszögéből a világ, és eltűnt.
Szemei fáradtak voltak, nyolc végtagjából már csak hatot érzékelt, és a tapadókorongjai java része is mozdulatlanul tűrte az első izom összehúzódásokat. Hatalmas teste lassan emelkedett fel az akváriumban, mely Atlantika városának kicsinyített mása volt. A fején csatlakozók voltak, melyeknek a kiépítése a tapadókorongjaihoz hasonlított, ez az egyetlen típus felelt meg neki. Színe lassan fakulni kezdett, és két bénult csápja élettelenül lógott alatta. Fiatal korához képest feltűnően rossz állapotban volt. Az akvárium keringető rendszere felgyorsult, és a gép friss oxigént kevert a vízhez, és újabb adag tengeri sót.
A kutatók, akik mindig fehér köpenyt viseltek ott sürögtek-forogtak körülötte, és a boncasztal most el volt takarva. Egy hosszú vékony kifehéredett csáp lógott le róla, hosszan és ernyedten nyúlt el a csempe padlón.
Lassan jött az ebéd. Egy jókora rákokból és kagylókból álló szárított gombóc landolt az akváriumban. Menza. Minden nap ugyanaz az ízetlen vacak. Lassan ereszkedett alá, és egyik karjával a csőréhez tuszkolta az élelmet. Meg kell ennie, és meg kel mozgatnia a tapadó korongját.
A szeme még jó volt, a mozgásra azonnal reagált: Amikor a fakó élettelennek tűnő csáp megmozdult, ő is így tett, hirtelen valami ösztöntől vezérelten. Mikor a kar elveszett a függöny mögött, fekete tintát lövellt a medence vízébe, ami elszínezte azt, és láthatatlanná tette. Nem akart szem előtt lenni.

Hatalmas pusztaság feküdt ott akkoriban, amibe mi néha csak úgy belehajtottunk gépjárműveinkkel. Kivételes alkalom volt, csupán egy autóval mentünk, és azt hiszem úgy három rekesz sört pakolhattunk be a hátsó ülésre. Kinyitottam egyet, és mélyet húztam az üveg tartalmából.
- Nem kétpatkányos, de azért megjárja. Szerintem az emberek szörnyülködnének, ha tudnák, mit iszunk, mármint a klubokban meg ilyesmi. Mondjuk, időnként mindenki eléggé el van gatyásodva, mint mi régen, furcsa, hogy ez a márka rajtunk maradt.
- Odanézz. - A kietlen kiszáradt fatönkökkel, és hatalmas egymástól méterekre növő fűcsomók között egy autó roncs bontakozott ki a reflektorok fényében. A rozsda beette, és a szélvédőn is jókora repedés húzódott. Leállítottuk a motort.
- Mennyit érhet ez? Mármint a fémkereskedőnél?
- Sokat. Kurva sok ilyen sört. Én inkább attól félek, hogy valakinek azt mondták szívjá gázt, aztán még mindig ott van. Benne. Újabb nagy nehéz korty csúszott le a torkomon. Nem véletlen jöttünk ide beszélgetni: A hely kisebb méretű nukleáris katasztrófa sújtotta térség, ezt bármelyik geiger Müller számláló bizonyítja, csak jelentéktelen, kisebb, mint mondjuk Csernobil, és elhallgatott, és kuss, van róla, de ha tetszik – ha nem van ilyen. Mi meg nem szeretünk füvezni, nem áll jól a szánkban az a drága cigaretta, úgyhogy néha kijövünk ide, és akkor, nos, ilyenek vagyunk. Még mindig visszhangzott a fejemben: Azt mondták szívja gázt, azt még mindig ott van.
- Mit gondolsz mióta? Már tuti megették a férgek, és az ami volt, szóval aszott bőr, és csontok, holttetem.
- Ezek a dolgok nem olyanok, mint te meg a csirke, aminek még mindig nem eszed meg a bőrét. lerágják azt is. Talán egy táskányi csont a hátsó ülésen, vagy a csomagtartóban. - Elképesztő, hogy mennyire biztos volt benne, hogy mi van ott.
- És akkor mit lehet csinálni? Pár fotót? El lehet tenni valamit szuvenírbe? Eltenni két lábszárcsontot, a garázsba a régi dobszerkóba rejteni, és ha megtalálják, visszavágni, hogy a gimis rock zenekar kicsit menőbb volt, mint, ahogy hiszik, menőbb, mint bármi más, amit csak pipáltak?
Haverom kussolt, méghozzá jó nagyot. Nem tudom, hogy beindult a fantáziája, vagy tényleg csak nyomasztotta valami, de kb. olyan képet vágott, mint aki, nem is tudom csalódott valamiben.
A huszadik születésnapja óta nem tűnt ilyennek. Akkor nagyon fenéken rúgta vaklaki, és hát nem voltunk sokan. Mondhatni alig-alig. Persze ebben a korban ez már nem jelent problémát, ha jól akarod érezni magad (ha van pénzed – ez a mondat, mint valami örült rock szám szövege dúrúszól), de szóval mérföldkő is volt ez a nap, elágazás, hogy kurva népszerű lesz vagy sem, és hát akkoriban nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz az. Volt is valami csaja akkoriban, de szemmel láthatóan nem egyezett a véleményünk, hiszen ő se jött el.
- Ha nincs ott egy hulla vagy valami, akkor nem tudom. Perelek vagy teszek oda egyet. – Halálosan komolyan mondta. Majd folytatta: Tényleg uncsi volt.
- Mármint? – Kiszállt a kocsiból, visszanyúlt a leengedett ablakon, magához vette az a jókora bornyitót, jól bevágta az ajtót, és elindult, a másik felé. A jármű még mindig ott állt, valamiféle domboldalban, alig észrevehetően.

- Egész ügyes rajzok. – jegyezte meg higgadtan. – Maga készítette?
- Nem a bátyám volt. Ő kezdett el ilyeneket készíteni, miután odalett a legjobb barátja. Ennek már vagy két éve.
A férfi leemelte az egyik fotót, amin a lány egy fiúval van. Hosszasan nézegette. Derekán a póló alól kidomborodott, a rövid tömzsi lőfegyver. Egyetlen pillanat alatt véget vethetett bárki életének, és a vele szemben a fotelben ülő kislány tudta ezt, és, hogy az élet nem akció film, neki nincs ilyen, és nem lesz lövöldözés vagy csetepaté, ha odáig fajul a dolog, az lesz, amit a férfi akar, és az neki nem fog tetszeni.

A festék már javarészt lemállott róla, a szélvédő hosszan megrepedt, és a visszapillantó tükör darabkái úgy lógtak alá, mint valami gubózó hernyók a fenyvesekben. Csillogtak, ahogy lement a nap.
Odabent homályos sötét volt, enyhe cigaretta szag áradt kifele (allergiás rá, jó ideje nem tudja elviselni), és megesküdne, hogy volt valami az első ülésen. Odabent valami gubbaszt, azon a rothadó műbőr ülésen. Nem látta tisztán, de mármint ha egy pillanatra igaza lett volna, mármint hullaügyben, és felfordult a gyomra, csak a mentolos légfrissítő illata hiányzott hozzá, hogy kidobja, ami a gyomrában van, mert van ott valami, hiába nem evett, fészkel.
Nem mert megtámaszkodni az autóban, félt, hogy megvágja a kezét, és vérfertőzést kap, olyat, amin már nem segít a tetanusz, mert van olyan. Talán lassan visszasétál a saját kocsijához, és kussol egy darabig. Végül erőt vett rajta a kíváncsiság és elkezdte felfeszíteni az első ülés melletti ajtót. Kicsit olyan bolt, mintha egy beragadt zárral bajlódna, pedig a bornyitóval próbálta beszakítani a kocsi burkolatát, jókora darab volt, azt hihetné az ember, hogy ilyen vásári kellék, de annál jóval strapabíróbb. Az ajtó alig fél perc múlva hatalmasat reccsent. Régi hűtőszekrényeknek van ilyen hangja, amikor leolvasztják őket, és felengednek.

Bent egészen más volt a világ, a naplemente vöröses fénye szűrődött be, a barnás-szürkés, kormánnyal, sebváltóval, és kilógó rugókkal telezsúfolt sírkamrájába, amit a pókok (apró kaszások, és a rájuk vadászó keresztesek), teljesen beszőttek már, az első ülésre szíjazott, aszott macskára emlékeztető majomtetemmel együtt.

Az ajtó bevágódott és olyan arcot vágott, mint aki belerúgott valamibe, vagy szögbe lépett, amit vassulyomszerűen helyeznek el néha a fűben, a kertvárosban. A másik autóból vicces benyomást is kelthetett volna, ha lett volna bármi humora az életnek, de nem volt ezt is ők ültették belé, ahogy a fogyatkozó sörrel visszabotorkált, és kifeküdt a kocsi motorháztetőjén, mint valami rock sztár.
- Mi a szar van ebben? – kérdezte fennhangon, majd a sörösüveget párméterrel odébb hajította. Barátja már ott állt felette, és az egész látkép hullámzott, mint valami délibáb. – Mi történt? Mi a faszt csinálsz ember?

- Csak egyetlen dolgot nem értek.
- És pedig?
- Hogyan volt képes egyedül egyáltalán megmozdítani azt a szobrot?
Egy pisztoly dörrent a sötétben.
- És a nő? – Kérdezte a harmadik fél.
- Majd azt mondjuk neki, megcsúszott és beverte a fejét egy kőbe.

A ház egy dombon állt, magányosan, üresen, ahogy a régi időkben volt szokás hagyni a lakók halála után, itt vidéken. A levegőben még érződött az első kora tavaszi záporok illata, és ily éji órán a szél is feltámadt egy kicsit, finoman rázta a fák ágait. Egy autó közeledett a lenti földúton, ami nem ért teljesen véget, de nem is vezetett el a régi Gordon lakig; ahogy haladtak rajta, a lámpák fényében lassan fűvé változott.
Mikor a gépjármű megállt, az utasok még hagyták egy kicsit járni a motort és égni a lámpákat, majd kiszálltak és úgy néztek fel a dombtetőre, ahogy a vadon idegen népek szoktak a mezők és erdők feletti sötétségre, mely feketébb, mint bármely nagyvárosi éjszaka. Minél kevesebb az ember valahol, annál fényesebbek a csillagok és itt a fényük már-már földöntúlinak hatott, mely, mint valami eszement tündöklő lidérc ölelte körbe a házat, és a környék füzeit.
Máté tiszteletes szólalt meg először, halkan, tisztán, és bár elől állt, arcát nem láthatták, mosolya mégis érezhető volt:
- Talán most már állítsuk le a motort. – Kabátja rejtekéből előhúzott egy régi ütött kopott olajlámpást és egy doboz gyufát.
- Segítene nekem Mrs. Godvig? Eléggé fúj a szél.
A nő odalépett, a retikülből pillanatok alatt előhúzott egy öngyújtót és meggyújtotta a lámpást. A tiszteletes arcán a megszámlálhatatlan ráncok és redők hosszú árnyékokat vetettek, olyan volt akár a frissen szántott anyaföld.
- Kérem, szólítson csak Gingernek. – A nő kedvesen mosolygott, a rúzs vöröse a pipacsokat idézte.
Máté tiszteletes tett egy lépést hátra, és megbotlott egy távoli fa hosszúra nyúlt gyökerében, amit a gyakori esők és záporok moshattak ki a földből.
Egy gyors mozdulat a zuhanó viharlámpás táncoló fényében, egy erős szorítás a pap testén.
- Jól van, atyám? – Egy mély férfihang volt, amit csak néha lehetett hallani.
- Remekül fiam, köszönöm, csak ritkán szoktam autóval utazni, azt hiszem, megszédültem egy kicsit.
A férfi, amint a tiszteletes visszanyerte az egyensúlyát, elengedte. Olyan apró volt az az ember.
- Ön is régen járt erre, igaz atyám? – Kérdezte azon a kedves tisztelet teljes hangján, amit a templomban is szokott használni.
Újra feltámadt a szél, jeges szellő követte a szavakat. Máté tiszteletes nem válaszolt, elindult felfelé. A férfi és a nő követte.
A domb tövében egy kicsit megnyugodott a lég, érintése nem vágott, csak olyan volt, mint egy távoli ordítás. A férfi oldalról átkarolta Mrs. Godvigot, megfogta a kezét, azt, amelyiken a hatalmas vérvörös kővel díszített gyűrűjét hordta.
Az út felfelé járhatatlan volt, és az atya olyannyira begörnyedt, hogy dülöngélő testével a magasra tartott lámpás alatt olyannak hatott, akár egy mesebeli manó, ami most mászott elő titokzatos barlangjából.
Mire elérték a dombtetőt, szinte teljesen átfagytak, és itt a ház tövében még-egyszer a csontjukig hatolt az ősz utolsó lehelete. A fák ágainak recsegése és a rosszkedvű fellegek még az ajtó betörésének zaját is elnyomták, a kalapács ütése és a betörő üveg hangja olyan volt, akár egy dőlő fáé a sötét, közös múlt erdejében.
A pap, a sírásó és a felesége beléptek az elhagyatott Gordon ház ajtaján, és nem néztek vissza.
A kései, olcsó temetéseknek volt olyan szaga, mint a dombtetőn árválkodó laknak, a doh rágta berendezés, a sarkokban és az asztalok alatt megbúvó különös pöffetegek, amik, mintha maguk is lélegeznének, rossz, keserű levegőt fújván ki, mint a hűvös sírok közti szellő, mely felkavarja az ezerévesnek ható port. A falak és berendezés olyannyira átázott a szűnni nem akaró eső alatt, hogy a betévelyedetteknek mind eszébe jutott egy beteg tüdő.
Mostanában mégis olyan különös szelek jártak feléjük, amik után egy különös megváltásnak vélték a házat, egyfajta sötét otthonként tekintettek reá, egy utolsó menedékként, egy komfortos siralomházként az elkerülhetetlen akasztás előtt. Menekültek, és bár üldözőiket messze maguk mögött hagyták, mégis, már a lámpás fényében táncoló árnyékaik is az őket utolérő, és dolgukat bevégzett kutyák gazdáinak diadalittas ünnepét idézte. Tekintetük és képzeletük rendre veszélyt keresve elkalandozott, majd meg- megakadt a sárgás, sápadt arcaikon, amikben a szemek a szemüregek sötét mélyébe bújtak.
A pap gyertyákat pakolt elő és egy üveg whiskey színű ital került az asztalra egy nagykabát mélyéből. Két finom női kéz poharakkal benyúlt az asztal félkörébe, és egy hang nélkül letette azokat, teste és arca a sötétség mögött maradt.
- Milyen otthonosan mozog itt, Mrs. God…
- Kérem, szólítson csak Gingernek. – Vágott közbe az asszony.
- Igen, általában kiismerem magam a konyhában.– Tette hozzá finoman, majd töltött az üvegből.
- Igyanak csak uraim, igyanak csak amennyi jólesik.
A két férfi csöndesen üldögélt, a pap mélyen előre dőlve, két kezét az arca előtt összecsukva. Csak hosszas idő után szólalt meg újra.
- Az a régi óra, ott a nappaliban, az vajon még… - Ezúttal a sírásó szakította félbe.
- Kötve hiszem, hogy az még mindig járna. De az enyémen nyugodtan megnézheti. – Kabátzsebéből előhúzott egy régi, ódivatú, ám igen fényes órát, ami láncon függött és elfért a tenyerében.
A pap szeme egy pillanatra felragyogott, ahogy közelebb hajolt a lámpáshoz; arcán kirajzolódtak azok a ráncok, azok a tébolyult vonalak, melyek a maguk kegyetlenségével Goyát idézték.
Ginger azzal a kezével, amin az ékes vörös gyűrűt viselte, egy pisztolyt, egy 45-ös revolvert húzott elő a táskájából, majd pakolt le az asztalra. Mindhárman tudták, még a pap is, akinek nem mondták el, hogy nincs megtöltve. Rájött, mint ahogy arra is, hogy az óra nem pontosan jár. Csak mosolygott, míg a többiek csöndesen üldögéltek, míg az ital fogyatkozni nem kezdett.

Bár reggel mind azt mondták, hogy álmuk békés és megérdemelt volt a hosszú út után, és ha néha-néha fel is ébredtek, csupán a villámok vakító fénye, a mennydörgés és a falakon kaparászó fa ágak hangja fogadta őket; azt mind érezték, hogy az éjjel több dolog megváltozott a házban. A sötétség leple alatt szekrény ajtók nyíltak és csukódtak, olyanoké, amikről kevesen sejtették, hogy mit rejtenek.
A reggel első teendői zavartan teltek, mint amikor az ember egy idegen házban ébred. A dolgok kissé megváltoztak azóta, hogy különböző okokból itt jártak. Az ápoló kezek hiánya egy idő után meglátszik mindenen, a rozsda és korhadás szétfutott mindenfelé.
- Bizarr egy menedék ez a magamfajta öregembernek. – Szólt Máté atya, majd odalépett a függönyhöz, elhúzta azt és kitekintett a mezőkre, ahol a fű és a gaz között egy autó árválkodott. - Vajon azt is beeszi majd a rozsda? Vagy magunk mögött hagyjuk ezt a helyet is? Bizonyára, hiszen élelmünk kevés. – Efféleképpen gondolkodott és közben motyogott is, de a többiek még álmodtak félig, vagy csak úgy hitték, imádkozik.
Sokáig időzött az ablaknál, tekintetét mélyen beleszúrva a semmibe.
- Atyám, kér levest? Hideg, mint a keresztelő víz.
- Az szenteltvíz, fiam. Szenteltvíz.
- Azt hittem, önnek semmi se szent.- Gúnyolódott a sírásó.
- Ha hasogatnál egy kis fát a domboldalban, talán meg is melegíthetnénk. – Szállt be a beszélgetésbe Ginger.
A férfi egyik kezével végigsimította zsíros haját, majd megdörzsölte borostás állát, végül megrántotta a vállát és felemelte az ajtó mellett fekvő baltát.
- Mindjárt jövök. – Súgta inkább maga elé, mintsem a többieknek, majd kilépett az ajtón mely hosszas nyikorgással bezárult mögötte.
A lány szinte azonnal odarohant Máté atyához, átölelte és magához szorította, mielőtt arcáról leperegtek volna első könnyei.
- Annyira félek, Atyám! Annyira félek.
- Lányom… - Kezdett bele Máté, de a nő ismételten félbeszakította, miközben elhúzódott.
- Mondtam már, hogy szólítson Gingernek! Az istenért! Olyan nehéz ezt megjegyezni? – Duzzogva elfordult, arcát a kezeibe temette.
- Ginger! – Szólalt meg az atya kedves, vigasztaló hangján.
- Igen?
- Ha gondolja, van nálam még altató. Beletehetjük a reggelijébe, és amíg ő alszik, addig ön elmehet. Vagy ha gondolja, odaadom magának, és ön bevehet annyit, hogy soha többé nem kell felkelnie.
- Hát ez nagyon kedves. – Mondta a lány, majd kitört rajta a sírás.
- De ha javasolhatom, csak egyet vegyen be, és dőljön le ott azon a kanapén. Nagyon nehéz éjszakánk volt.
A nő szipogott még egy darabig, majd elkezdte igazítgatni az elkenődött sminkjét.
- És addig maga?
- Felmegyek és megnézem, hagytak valamit a padláson.
- Úgy gondolja?
- Úgy gondolom, hogy egy-két lopott műtárggyal több vagy kevesebb a mi esetünkben igazán nem számít. Meghát, legutóbb úgyse tudtunk mindent elvinni. – Miközben ezeket a szavakat mondta, az öreg pap ajkán megjelent egy kaján mosoly. A nő is elnevette magát.
- Tovább kell mennünk? – Kérdezte Ginger korántsem olyan hűvösen, mint szokta.
- Tovább. De azt hiszem, hogy még mielőtt szednénk a sátor fánkat, eltölthetnék itt pár napot a régi szép idők emlékére.
- Vigyázzon az öreg csontjaira, atyám. – Mondta kedvesen Ginger, miközben játékosan meglengette a karját. Máté odalépett, kinyitotta a nő tenyerét, és beleejtett két ampullát.
- Aludjon békésen. – Mondta, majd elindult felfelé a lépcsőn. Egy pillanatra megállt, de nem nézett vissza. Aztán még egyszer megszólalt:
- Először csak egyet vegyen be!


Kint a lankán, a moha és a dudva a csizma tetejéig ért, a fák mélyen magukba itták ... Tovább »

Kabátját az ülőke hátára dobta, és sietve kipakolt a bevásárló táskájából. Igyekeznie kellett, várta a szerelőt, hogy kicseréltesse a kiszolgált számítógép monitort.

Mérgelődött már eleget a veterán képernyő miatt, mert az egyszer csak önálló életre kelt. Mikor kedve tartotta, a „képén” mindent láthatóvá tett, amikor begorombult és valamennyi porcikája áthevült, egyszerűen elsötétült hosszú időre.

Joker köszönt rá a konyhaajtóból, és rögtön a lényegre tért. Ezt az arcát jól ismerte: emberi hang, jópofaság a célért. Majdnem kívülről tudta, mi következik.

-Egy felest nem öntenél? – kérdezte álszent képpel.

-Nem jár az neked, különben is, amit disznóvágásra hoztam, beléd párolgott, ugye!? – kérdezte éllel Tilla.

-Milyen pálinka…? Joker hirtelen elhallgatott, nem jött be a kísérlet. Tilla tudta, a mindennapi betevőjét akkor sem fogja hagyni, próbálkozik kitartóan.

               - Akkor a fél liter bor árát add ide! – hidegedett el a férfi hangja, és a tekintete szúróssá lett.

Az asszony legszívesebben ledobta volna a földre a pénzt, hogy megalázza, amiért le kell hajolnia érte, mégsem így tett. A férfi sietve eltűnt, csak kedélyes dúdorászása hallatszott a sikertől.

Megcsörrent a mobilja, a szerelő volt az, és útba igazítást kért.

Tilla a kapuhoz sietett, hogy betessékelje a műszerészt. Joker a másik szobában tévézett, ki sem nézett, ki érkezik. Egyébként is, az asszony szeret intézkedni.

-Mit kezdhetek most már ezekkel? – kérdezte Tilla az egykori számítógép házra és a leszerepelt képernyőre pillantva.

-Csókolom, semmit! Elvinném, de ezek már műemlékek, talán a MÉH még átveszi, mint veszélyes hulladékot.

Mérgelődött; még ez is, viheti, hogy ne legyenek útban…

-Ez meg mit akart itt? – toppant elő a szobából Joker.

-Tönkre ment a monitor, hívtam hát, javítsa meg, vagy cserélje ki másikra.

-Na, hogy az Isten…, akkor megint éjjel-nappal rajta játszol! Ezért ment tönkre az is, mert folyton előtte ültél! Akkor voltam hülye, amikor én erősködtem, hogy az internetet be kell köttetni!

-Nem csak akkor voltál…! – csattant ki a méreg durván az asszonyból.

Ideje sincs előtte ülni, legfeljebb késő este les fel, amikor Joker már nem látja. Bekapcsolja kis időre ezért-azért. Nagyot nyelt, és úgy gondolta, nem szól tovább egy szót sem, majd csak elhallgat az ura. Amúgy is hirtelenebb a stroke óta... A férfi tovább cukkolta magát. Tilla reszketett az idegességtől, és a sokadik piszkálódására kifakadt.

-Már elmagyaráztam, nem játszom, az nem érdekel engem! Mit vétek azzal, ha rákeresek arra, ami érdekel? Téged ez miért zavar? Mondd csak, az nem számít, hogy elittad az eszed, elcigarettáztad két ház meg kocsi árát??? Fel sem tűnik, hogy olyanok miatt ordítasz, amiért más normális ember nem is szólna!?

-Az nem számít, mennyit iszok és bagózok! Az jár nekem! Fogd be a pofádat, mert belelépek!

Tilla reszketett a dühtől. Hová alacsonyodott le, ez borzasztó… Joker nem hagyta abba a vádaskodást, szidalmazást.

-Összegyűjtögettél egy csomó kacatot, de holnap kivágom az egészet, mire haza jössz!

-Azt próbáld meg! Nem hogy azokat, Téged foglak kihajítani, ha hozzájuk nyúlsz! – hördült fel a feleség.

-Hamarabb jövök én ki a börtönből, mint te a kórházból! – ordított önkívületben a férfi, és bevágta a szoba ajtaját.

-Úgy merj egy ujjal is hozzám érni, nagyon megbánod! – kiáltotta az asszony.

Egész belsejében visszahangzottak saját szavai, úgy kiabált. Ostobának érezte magát, amiért vitába szállt. Ennyi gyűlölettel szemben értelmetlen fegyver bármilyen érv.

Majd… ezt is túl fogja vészelni.

Reggel fél hatkor a bakter beordított a határőr őrs klubszobájába, ahol a sűrű füstben néhány katona kártyázott. Huszonegyest játszottak.
Az asztalon maréknyi aprópénz, cigisdobozok, hamutartók – félig elnyomott csikkekkel –, kávéspoharak, kólásüvegek. A nagy összevisszaságban nehéz lehetett eldönteni, melyik kihez tartozik.

– Két ász! – vágta lapjait az asztalra Korpa, és most már tényleg én vagyok a bankos.
Fáradt, unott mozdulattal húzta maga elé a marék aprót.

– Mondom, a hatórás váltásnak eligazításhoz sorakozó! – ordította újra a bakter, miközben visszahúzta a fejét az ajtónyílásból, mert csípte a kitóduló füst a szemét.
– Takarodj már buzi kopasz! – kiáltott vissza a tizedes – majd megyünk hatkor, azt annyi.

Az asztalnál Korpán és a tizedesen kívül még Talpi – a gépkocsivezető, Vili – a szakács és három járőr ült, akik a hatórás váltásba készültek.
Korpa is hatra volt behúzva szoliba, az egyik magasfigyelőbe, bár egész éjszaka fenn volt. Este csak a filmet akarta megnézni a jugó adón, de utána megivott egy lónyálat, meg egy kávét a nagydumás Zorróval, aminek az lett a vége, hogy fél tizenkettőkor beültek a kártyázók közé.

– Tessék, már meg elmúlt fél hat – mondta félhangosan. Lenyomunk még két partit, aztán megyünk.

Hideg, szeles tavaszi reggel volt. Korpa mikádót vett magára, bement a fegyverszobába, s a nyitott fegyvertámlából kivette AK-47-es géppisztolyát. A hatvan skulót csak beleöntötte tártáskájába.
– Majd betárazom kinn a pikében – morogta magának.

Elindultak. Az UAZ fürgén kanyarodott ki az őrs kapuján. Talpi a sofőr – rossz szokásához híven – az oldalra csavart spriccereivel még búcsúzóul a kapuban álló baktert végigverette szemet csípő ablakmosó folyadékkal, amitől az úgy ugrott a bokrok közé, mint egy zerge. Persze akkor már cseszhette.
– Ez megint bejött – csapkodta óriási kezeivel a fényes műanyagkormányt Talpi, s közben hatalmas, göndör kacagás rázta, ami fuldokló köhögésbe csapott át, míg végül annyira hullott a könnye, hogy alig látta az utat.

Hatóra öt perc volt. Már csak az eligazítás hiányzott volna, így is késésben voltak.
Talpi odalépett a jobbosra negyvenhetes lábával, s a kis ponyvás autó szinte repült a bogárhátú úton. Megtörölte szemét, szája még mindig füléig ért.
– Ez a nap is jól kezdődik – ugye tökösök?

Korpa volt az első, rögtön a falu szélén, aki kiszállt. Álmosan intett a többieknek. Hátára vette a géppityut, és erőtlenül felmászott a magasfigyelőbe (pikébe).
A korlátra támaszkodva jódarabig csak kapkodta a levegőt, miközben szétnézett. A hatalmas síkságon tíz kilométerre is ellátott. Bedugta a TBK. készüléket a csatlakozóba, felakasztotta egy szögre a fegyverét, majd elkezdte pöcögtetni a tárakba a skulókat, akár a cseresznyemagokat.

Mikor végzett, két tárat visszatett a tártáskába, egyet pedig belepattintott a fegyverbe. Kíváncsian figyelni kezdte a gyülekező munkásokat, akik a határon átvezető gázvezeték fogadóállomását építették már hetek óta, éppen a piké alatt.
Ma reggel is a szokásos arcok, két traktorral érkeztek. A tűzpiros, egészen új MTZ-50-esekről vidáman integettek fel Korpának, aki eltolva az ablakot kilógatta kezét.
– Helló fiúkák! – kiáltotta.

Közeledett a hó vége, március 22-e volt. 27-28-29-ét behúzták eltávnak a vezénylésen. Még pár nap, és mehet haza. Azon gondolkodott, ugyan mit fog sütni-főzni anyja, hiszen már negyvenhat napja nem volt otthon. Ha majd jól telekajálta magát, kitalál valami új dolgot, ami tetszeni fog barátnőjének, Icának is.
Elhatározta, elkéri az öreg Wartburgot apjától, és elmennek, kirándulnak egy nagyot, vagy talán hajóval Esztergomba, és majd délután…

Hirtelen riadt fel álmából. Nem is tudta azonnal, hogy mi történt. A sarokban csücsült összegörnyedve, mint egy krumpliszsák. Amikor rájött, hogy elaludt, és valami felriasztotta, rátekintett órájára; 9 óra 20 perc volt, tehát több mint három órát kummantott.

Lassan tudott felállni, lába elzsibbadt, mintha ezer tűvel szurkálták volna. Körbenézett, de nem látott semmi különöset. A nap vigasztalóan sütött, a gázosok sehol, ellenőrző járőr sehol, TBK. a helyén bedugva.

– Lehet, hogy megúsztam? Ekkor azonban felerősödött a hang, amitől felébredt.– Hol zúg ez a traktor? – kérdezte magától, és kidugta a fejét a piké ablakán. Ekkor látta meg a tűzpiros MTZ-50-est, ami épp megugrott a jugó oldal felé. – Átlógnak a gázosok – villant át az agyán – mégsem úszom meg? Akkor pedig nem lesz három nap eltáv, hanem megsuhintanak, és kapok hat hónap helybetopit.

Nem emlékszik, hogyan történt valójában. Annyi bizonyos azonban, hogy kinyitotta a piké ajtaját, kezében ott volt a fegyver. Ordított? Adott figyelmeztető lövést? Vagy tényleg úgy volt, ahogy megállapították:

EGY RÖVID SOROZATOT BELEENGEDETT A PIROS MTZ-BE, AMIKOR FELRIADT.

A traktorban két határőr ült. Ugyanolyan fiatalok, mint ő. Feladatukat végezték, a tavaszi nyomsávművelést. Amikor a piké alá értek megakadt a borona a gázcsőcsonkban, és felbőgött a motor. Hátratolattak, jobbra szedve a kormányt a jugó határ felé, úgy akarták kiszabadítani a boronát.
Ekkor néhány ütést éreztek, mintha forró cseresznyemagokat pöcköltek volna bőrükre. Csakhogy ezek a magok átmentek a bőrön, a húson, a csonton – csípőn, koponyán.

MEGHALTAK AZONNAL MINDKETTEN.

A traktor ablakán, műszerfalán, ülésén tízforintosnyi lyukak tátongtak.

Az a hír járta, hogy amikor elvitték Korpát, csak vigyorgott, göndöröket kacarászott, és azt dadogta:

– CSA-CSAK VÉ-VÉ-VÉGIG VE-VE-VERETTEM RA- RA-RAJTUK, MI-MINT TA-TA-TALPI A BA-BA-BAKTERON.

A nyomsávművelésről szóló távmondat már egy hete ott volt az őrsön, ám az eligazítás… Az bizony elmaradt.

A történet tanulságaként a tűzpiros határőr traktorok tetejére festettek ezután egy fehér csíkot.
Csak egyet, nem kettőt.


2008. március 04.

– Április 17-e, kedd van. Derűs napnak nézünk elébe, friss, déli-délkeleti, mérsékelt széllel. Csapadék nagy valószínűséggel nem várható. A hőmérséklet a koradélutáni órákban előreláthatólag meghaladja a húsz fokot. Kellemes, sárkányreptető idő lesz, a hölgyek kössék a kendőjüket görcsre. Mi férfiak is öltözzünk fel azonban vastagabban, mivel hőérzetünket negatívan befolyásolhatja az, hogy időnként, váratlanul mégis beborulhat. Ugyanakkor a fokozott légmozgás intenzívvé válhat a felhősödés környezetében és időtartama alatt – mondta a rádióban a jópofa meteorológus, aki magát – egyben – valami különleges adottságú showman-nek is tarthatta, mert mondatataiba legalább annyi fordulatot, szuggesztív erőt és sajátos humort vegyített.

Hortobágyi Béla elmélázva váltott át egy másik adófrekvenciára. Már az unalomig hallgatta a hajnali híradásokat, időjóslásokat, és a korábban felvett stúdióbeszélgetést – az egyik pénzintézet elemzőjével – a magyar gazdaság alakulásáról, a befektetések, a tőkemozgások irányáról, a pénzügyi, gazdasági lehetőségekről.
Hortobágyit ez csak általánosságban – mint annyi minden más – érdekelte, mivel a brifkójában lévő váltópénzen kívül, semmi egyéb pénzügyi lehetősége nem volt azután, hogy hajnalban tankolt negyven liter gázolajat a Kálvin térhez közeli kúton.

A másik rádiócsatornán – régi kedvence – a Kraftwerk együttes ismételgette géphangon, hogy „We are the Robots”. A német zenekar nem csak a techno, hanem a hip hop, a rock és a legtöbb könnyűzenei műfaj fejlődésére is nagy hatást gyakorolt legénykorában.
Béla visszagondolt fiatal éveire, amikor még a régi barátokkal közösen borzongott koncertjükön az elektronikus zene keltette hullámoktól.

Igen, azok voltak az igazán szép idők. Volt élet, izgalom, változatos szórakozás, ment a munka. Volt miből aprítani a tejbe…
Ma már csak inkább a várakozás jellemzi az átlagtaxis mindennapjait, mint ezt a mait is.
Még éjfél előtt ment is valamicskét a bolt, de aztán éjfél után… Szinte alig volt mozdítás (pecás nyelven szólva).
Gurulni sincs semmi értelme, egyetlen lengőkart sem látni a „világvárosban”.
Le van itt osztva, le van már nyúlva minden. A mezei taxis csak várja a csodát. Hiába fizet valamelyik fuvarszervező cégnek, ott is csak az éhesebbje érvényesül.
Persze egyeseknek – a nagyobb étvágyúaknak – mindent lehet, és ez így van a társadalom legtöbb területén; őrájuk (vastagbőrűekre) nem ugyanazok a törvények vonatkoznak.

Béla nem szerette, ha a nap már erősen süt a szemébe, hiszen tizennyolcadik éve éjszakázott, és előtte is rendesen belenyúltak délutánjai az estekbe. Teljesen lehangolódva elindult a Kálvin tér irányába.
A napszemüveg még jobban szorította a fejét ilyenkor, amint rezsibe hazafelé autózott a belvárosból.

Az Üllői úton elnézte, ahogy szaggatott ütemben utassal erőlködnek kifelé a reptér irányába a szerencsés többiek, akiknek valahogy akadt egy finom reggeli falat a betonra.
Nevetséges az Üllői út reggeli lámpabeállítása. Épphogy elhagytak egy zöldet, előttük a következő lámpa már váltott is pirosra. Ez főleg a Klinikák környékén szembetűnő és már teljesen dühítő. Ám évek óta ez van, biztos valakinek az a perverzitása: hadd fékezzenek jó nagyokat, és induljanak kövér gázzal az autók, hadd ébredjenek durva hangokra a pipogya nappalosok, és hadd hulljon a fékpor, korom, hadd tornyosuljon az oxidált szénszármazék, hadd peregjen sűrűn a gumikból leváló sok-sok nehézfém részecske. Nem kell szedni legalább a drága nyomelem tablettát.

Béla már-már furcsának találta, hogy neki alig jut hajnaltájt fuvar, mások meg reptérrel kezdenek vagy azzal végeznek.
Főleg azt nem értette, hogy kezdésnek miként kaphat valaki egyből reptetőt, hiszen ő hiába tutizott hajnal kettő óta a belvárosban, sehogy sem jött össze, mindig leverték. Erre kijön valami komálósféle, és egyből suhan repcsire, épphogy csak beköszön.

Hortobágyinak azért is jó lett volna a reptéri transzfer – ha már végigácsorogta üresen a hajnalt –, mert Pestlőrincen lakott, és legalább a hazaútja termelt volna némi hasznot, mivel kezdéskor általában üresen ment be a belbe. Rágondolva sajnálta is a kifelé igyekvő kollégákat, mivel tudta, legtöbbjük rohanhat vissza üresen a városba, ha nem akar három-négy órát valamelyik puffer parkolóban napozni a pörgő reptéri taxikat bámulva.

Míg ezeken morfondírozgatott, haza is ért. Kutyája – szokás szerint – várta a kapuban, és mohón dugdosta a fejét a nyílásba – jelezve, hogy kimenne az utcára szimatkörútra. Egy labradornak az mindenképp fontos. Szagmintát kell venni az arra járó ebek hagyatékáról. Bony persze szagfüggő is rendesen. Talán internetezik ő is, és náluk - ebeknél - ez lehet a hálózat.

Béla beállt a garázsba. Nagy nehezen beterelte a kutyát „netező” körútjáról, amit az eb úgy hálált meg, hogy nagyot vizelt oda, ahol legszebben nőtt a fű. Nem ám a foltokra, amit már kiégetett a vizeletével… Nem.

Egykedvű volt a taxis, szinte apatikus állapotban leledzett. Elmélázva kinyitott egy üveg sört, és leült egy magas székre a kocsi mellett.
Szerette pedig a reggeli hangulatot, ilyenkor úgy érezte – ő az éjszakás –, előnyben van azokkal szemben, akik rohannak munkába, és semmit sem látnak a kora reggel szépségeiből, ezáltal nem érzik a különleges atmoszférát.

Elővette noteszát. Ceruzával jegyzett fel néhány gondolatot, amiből végül is egy vers bontakozott ki. Béla gyakran írt verseket, és másét is szívesen olvasgatta. Lassan már két éve, hogy ez lett a szenvedélye.
Most is izgatottan gondolt rá, hogy gyorsan beviszi a géphez irományát, és felteszi az irodalmi portálra, amelyiken több ismerőse, barátja is publikál. Kíváncsi volt, miként reagálnak majd a többiek, milyen lesz a fogadtatás, mennyi hozzászólás érkezik. Ez mindig jóleső feszültséget gerjesztett benne Inspirálta, és újabbnál újabb gondolatok felvetésére ösztökélte.
A hozzászólások mennyisége ugyan nem mérvadó, inkább az a lényeges, hogy ki szól hozzá.
Vannak ugyanis szép számmal olyanok, akik mindig ugyanazt a sablon szöveget teszik az írás alá: „Nagyon gyönyörű verset írtál, gratula!” Az ilyen kommentelők művei is hasonló értéket mutatnak persze, de hát itt is – mint a taxiban – elfogadják a silány munkát is, ha jó az „útfekvése” a szerzőnek. Nem illik a szemébe mondani az igazságot senkinek, csak dicsérni. Sőt, ha valaki eldobja a sulykot, és negatív véleményt közöl, akkor lenagyképűzik, és attól fogva kerülni kezdi a nyálzós, szirupos, közhelyes, kartellé tömörült alakulat – a romantikus baráti kör.

Amikor felbontotta a második sört, újabb gondolatok villantak át agyán, és belekezdett egy következő versbe.
– Ez aztán az igazi lendület! – dörzsölte tarkóját lelkesen, mintha csak a csodalámpát csiholná, ahonnan előbújik a szellem.

Béla bezárta a garázst, és szétnézett a kertben. Megállapította, le kellene már nyírni a füvet.
– Na, majd bepöntyögöm a két verset a gépen, és írok néhány háeszt, aztán kijövök füvet vágni.

Hobo (ez volt Béla nickje) bejelentkezett az amatőr művészeti portálra, és néhány perc múlva már hátradőlve szemlélte a monitoron új műveit. Ide-oda kattintgatott a két alkotás között, izgalma csak lassan csillapodott.
Amíg jöttek a hozzászólások, addig mások írásait olvasgatta, és írt is néhány reagálást.

Felesége alig ébredt, de máris megbántott, morcos hangon vonta el figyelmét a sajátos környezet révületéből:
– Nem tudom, mit akarsz ma csinálni, de le kell már vágni a füvet, és elfogyott a kutya kajája is, hozni kell a piacról!
– Jól van, rendben, én is látom a füvet. Hozok farhátat a kutyának.
– Postára is menjél el, a csekkeket befizetni, mert a legtöbb fizetési határidő már elmúlt! Lehet, megint késedelmi pótlékot kérnek.
– Majd holnap talán lesz pénzem, ma tankolnom kellett.

Ennyi volt a reggeli üdvözlés.
– Ha ő nem tud köszönni, amikor felkel, és lejön, akkor én sem ajnározom – füstölgött magában Béla, de aztán gyorsan visszazökkent az irodalom világába.

Jött egy SMS. Az ismerőse – egy másik amatőr irodalmár – érdeklődött, hogy mi újság a honlapon, és úgy általában, mert neki nincsen ideje be sem nézni, mivel van egy komoly munkája, amit sürgősen meg kell csinálnia.
Elbeszélgettek elég hosszan, közben az építész-rímfaragó Budára vezetett, a reggeli csúcsforgalomban.

Béla meglepetten vette észre felesége fejét az ajtónyílásban, amikor az ráförmedt:
– Kutyakaja, posta, fűnyírás!
Nem is hallotta, amikor visszajött az asszony, miután elvitte a gyereket az iskolába.
– Kivel beszélgetsz? – kérdezte, mert ki volt hangosítva a telefon.
– Az egyik szerzőtárs érdeklődik, hogy mi van a portálon. Neki sürgős munkája van most, és nem tudott benézni napok óta.
– Hallom valami nő! – csattant fel az asszony.
– Igen az. Ő Napvirág, akitől már olvastál is, és hallgattad a hangos verseit.
– Jó, csak ez a Napvirág nehogy idejöjjön, amíg én dolgozom!
– Normális vagy? Mi bajod lett? Megy éppen dolgozni, Budán van egy nagyobb melója.
– Csak mondom…! – láttam én már karón varjút.
– Fejezd már be a hülyeséged!
– Én vagyok hülye? Te vagy az, aki amióta rákattantál erre a versírásra, semmi értelmeset sem csinálsz, csak a gép előtt ülsz, és mindenféle emberekkel ismerkedsz, me ... Tovább »

Béla visszahívta Napvirágot, amikor felesége végül nagy dérrel-dúrral munkába ment, és beszélgettek még egy jó darabig, mielőtt kiment volna a kertet rendbeszedni.
Elővette a fűnyírót a kutricából (az udvari tárolót nevezte így), és letekerte a hosszabbító kábelt.
Ekkor jutott eszébe, Micimackónak nem írt hozzászólást, aki ezt könnyen zokon veheti.
Bement a házba, visszakapcsolta a gépet, és gyorsan beküldte az udvaron eszébe ötlött gondolatokat. Rákattintott egy új versre, ami addig nem volt fenn. Ezt a teljesen jónak látszó művet egy Tűzimádó nicknevű tag írta, és az ő írásai Bélának kifejezetten tetszettek .
Elolvasta volna még néhányszor, de mint egy tűzfojtó lepel, úgy terült rá az álom. Feje lebukott, álla a klaviatúrán koppant, jobb keze lelógott, bal keze pedig a telefonján pihent meg.
Előző nap akadt tennivalója bőven, reggel nyolckor kelt. Ennek ellenére az éjszakát végigdolgozta.
Tíz óra tíz perc volt. Huszonhat órája nem aludt.

Tizenegy óra körül ébredt valami furcsa zajra. Nem szokta meg, hogy elalvás után néhány perccel verjék az ablakot. Már csak azért sem, mert a tetőtéri hálószobájuk ablakáig nem ért volna fel egykönnyen senki.

Oldalt fektében, fél szemmel nézett az ablakra, ahol két rendőr állt hátat fordítva. A feleségével beszélgettek.
Béla sok mindenre gondolt – egyszerűen nem értette mit keresnek a rendőrök benn az udvaron –, ám hiába erőltette az agyát, semmi értelmes sem jutott eszébe. Elég kába volt a mély álomból hirtelen felriadva. A két üveg sör is megnyomhatta éhgyomorra, hiszen csak előző nap délben evett valamicskét.
Arra a következtetésre jutott: biztos a verséért háborgatják, amiben egy képzeletbeli képviselőt hasonlít – humoros szatíráján keresztül – egy hiúzhoz, akinek védence a nyúl.

– Magára vette volna valaki a versem? – kérdezte magától a döbbent csendben.
Mert hiszen volt már olyan, amikor – a nemrég elköltözött szomszéd és a fia – a fáikat tördelték a kerítés közelében egy vasrúddal, és a bokrokat taposták szét a ház előtt. Ám amikor a fák védelmére egy csasztuskaszerű verset írt a kert közepén álló táblára, akkor a kiérkező rendőrök még őt akarták igazoltatni minden ok nélkül, kocsimosás közben.

– Lehet, hogy a régi szomszéd megint vandálkodott?

Majdnem visszaaludt, amíg a két-hároméves emlékek jártak a fejében, de az egyik rendőr újra megütögette az ablaküveget.
Ekkor már felébredt nagyjából, és kinyitotta a konyhából nyíló teraszajtót.

A két rendőr köszönés nélkül rátámadt:
– Mit képzel maga, kizárja a feleségét!? – ez magánlaksértés.
– Urak, álljunk meg egy ásónyomra! – próbálta humorosra fogni Béla. Én nem zártam ki senkit, elaludtam a gépnél láthatták.
– Persze, a felesége is csak viccből hívott rendőrt!
– Én nem tudom, mit csinált a feleségem. Elaludtam, miután bejöttem az udvarról. Eszembe jutott néhány dolog a fűnyírás közben, azt akartam gépre tenni, és nem zártam be az ajtót
Egyébként is a feleségem munkaideje délutánig van, neki addig benn kellene lenni az iskolában.
A kitekintő ablak kilincsét pedig el lehet fordítani egy csavarhúzóval kívülről (ezt a feleségem tudja), így ha bezárja valaki belülről az ajtót, akkor be lehet nyúlni a kulcsért.
Szerintem azonban, ha valaki végképp nem tud bemenni a saját lakásába, akkor általában lakatost szokott hívni nem rendőrt.

– Minket az ügyeletes tiszt küldött ki a felesége bejelentésre.
– Jó, rendben uraim. Kijöttek, megállapították, hogy semmilyen szabálysértés, bűncselekmény nem történt, a feleségem láthatóan bent van a házban, így megkérem önöket, hogy hagyják el az udvart!
A két rendőr válasz helyett azonban benyomult az ajtón, amin néhány pillanattal előbb Hortobágyiné belépett.
– Igazolja magát! – ordította a kopasz.
– Uram én itthon vagyok. Az én házamban ne használjon ilyen emelt hangot! Ráadásul az apja lehetnék mindkettőjüknek, annyi a korkülönbség köztünk.
– Maga nem engedte be a feleségét, garázda magatartást tanúsított benn az épületben!
– Milyen garázdaságra gondolnak? – álmomban kiabáltam talán? Verekedtem magamban?
Elaludtam egyszerűen. Telefonon sem keresett az asszony. Ott volt az asztalon, a fülem mellett a mobilom.
– Ne erről beszéljen, hanem igazolja magát!
– Urak, kinn van a garázsban, a kocsiban az igazolványom, de én ki nem megyek, amíg önök itt benn vannak a házban. Fáradjanak ki a tulajdonomból, és akkor szabadon eldöntöm a következő lépéseket!
Nem követtem, el semmilyen intézkedésre feljogosító cselekményt, önök sértik meg a magántulajdont, amikor nem távoznak a házamból. Tudomásom szerint a rendőr magánlakásba csak bebocsátással, vagy hatósági határozat birtokában léphet be. Esetleg segélyhívás esetén, vagy amikor a felszólítás ellenére nem hagy abba valamilyen szabálysértést valaki. Netán valamiféle bűncselekmény történt, bűnözőt üldöznek?
A rendőr ilyenkor is csak a feladat elvégzéséhez szükséges ideig tartózkodhat a magántulajdonban.
Önöknek nincsen semmiféle határozatuk, és egyik – a behatolásra okot adó – feltétel sem áll fenn.
Tehát megköszönöm a látogatásukat, segítségüket, és ismételten kérem: távozzanak!

A kisebb darab rendőr ekkor halkan beszélgetésbe elegyedett Hortobágyinéval, aki a csevej után diktálni kezdte Béla adatait.

A taxis felpaprikázva ment be a nappaliba. Leült a számítógép elé, ahol néhány perce még aludt.
Egy darabig nyúlkált az iratrendezőben, és keresett valami flepnit.
– Nehogy már a két rendőrnek legyen igaza… – dünnyögött.
Végül azonban lehanyatlott a keze. Álmos volt, azt sem tudta idegességében mit is keres. Erre azonban csak hónapok múlva emlékezett vissza, amikor az útlevélkérelmek megemelt illetékéről hallott a rádióban. Keresni kezdte az útlevelét. Kíváncsi lett, hogy meddig érvényes még.
Naná, hogy ott volt a szeme előtt az iratrendező középső fakkjában.

Hortobágyi kezében szorongatta mobilját, és a helyi kapitányság telefonszámát nézte a neten, amikor bejött a kopasz, nagydarab rendőr.
– Na, mi lesz? Ideadja a személyijét, vagy bevigyem a fogdába!? – kiabált durván.
– Maga nem visz engem sehová! – nem követtem el semmit. Sőt maguk követnek el magánlaksértést, amiért még mindig nem távoznak a házból. Mindjárt megtalálom a kapitányság számát, és panaszt teszek rendőri túlkapásért és jogsértésért – felelte Béla.
Ekkor jött be a kisebb termetű rendőr, aki várakozva megállt a kopasz mögött, zsebébe tette noteszét a bediktált adatokkal.

A kopasz újra a taxisra förmedt:
– Mi lesz már ember? Megbilincselem, és bevágom a fogdába!
– Uram, majd mindjárt elválik, hogy van-e ehhez joga. Rögtön felhívom az ügyeletes tisztet.
Hallottam, bediktálta feleségem az adataimat. Igazolt. Már eleve úgy kezdte az ajtóban is, amikor bejött: "igen, ő a férjem".
Miért van további zaklatásra szükség? Arról sem vagyok meggyőződve, hogy önök igazi rendőrök-e, mert azoknak tiszteletben kell tartani a törvényességet, nem pedig megsérteni azt.
Kérem, önök igazolják magukat!
A kopasz nem, de a kisebb termetű rendőr megmutatta a jelvényszámát. Béla felírta.

Már épp megtalálta a megfelelő telefonszámot, amikor a kopasz rendőr elkezdte rángatni a vállát és alatta a széket.
Olyan nagy erővel rántotta, hogy Hortobágyi székestül felborult. Hanyatt esett.
Remegés, iszonyatos félelem lett úrrá rajta, hiszen idegei már előtte is pattanásig feszültek.
Felugrott, menekülni akart a szobából.
Ezek nagyon megvernek most, villant tudatába a felismerés.

Béla csekélyszámú rokonságából kettő magas, kettő alacsonyabb rangú rendőrtiszt, egy jogász, egy katonatiszt. Csak a maradék négy unokatestvére nem védi valamiképp az állampolgárok jogait, testi épséget és a hazáját.
Mondta is a terrorelhárító unokabátyja régebben, miközben átnyújtott egy névjegykártyát:
– Ha valami gáz van a taxiban, a húzós pesti éjszakában, hívd ezt a számot! – öt perc alatt ott leszünk, és levadásszuk a rosszfiúkat.

Most viszont úgy néz ki, egy rendőrőrmester és egy törzsőrmester őt vadássza le a semmiért.
Hacsak… féltékenységében az asszony… hacsak ő nem ígért valamit a két fogdmegnek.
– Mindenesetre a szobából menekülni kell! – döntött ijedtében.

Az adrenalinszint emelkedésének köszönhetően csökkent álmossága. Menekülési ösztöne segített elmozogni a két rendőr elől, akik – főleg a kopasz – ütésekkel próbálták leteríteni.
Végül beterelték a szoba – ajtótól távolabbi – hátsó részébe, ahol a kopasz vadul tovább csépelte a gyomrát és bordáit.
Béla megfeszítette izmait. Erős olvasószemüvegén keresztül kinagyítva figyelte a rendőr eltorzult arcát. Látta a szemében: ez az ember ölni is képes lenne.

Kiszabadította magát, rohant volna az udvarra, de felbuktatták, vagy elesett valamiben.
A két fogdmeg ráugrott, leteperték, fejét a keményfa parkettába verték. Minden leütésnél szitkokat zúdítottak rá:
– Nem engedelmeskedünk a rendőrnek? Ellenszegülünk? Visszapofázunk! Majd megmutatom én! A fogdában fogsz rohadni te mocsok!

Miután a fejét – a rajtalévő szemüveggel együtt – véresre verték, kezét hátrabilincselték, és a hátát kezdték megdolgozni.
Könyökkel verték a bordáit, lapockáját, derekát, vesetájékát. Gerincét is érte néhány ütés.

Bélának ez végtelen hosszú kínszenvedésnek tűnt. Gyakorlatilag azonban lezajlott öt-hat perc alatt.

Hortobágyi nem is ment be a lakásba, hanem leült a garázsban az ablak elé a magas székre.
Kinézett a kertre. A fűnyíró ugyanúgy ott árválkodott letekert kábellel az udvar közepén, ahogy tíz órája hagyta.
Semmi jobbat nem tudott kitalálni – elhatározta, felhívja Napvirágot és elmeséli, milyen meglepő fordulatot vett sorsa, miután délelőtt befejezték a telefonbeszélgetést.

Napvirág még mindig a rózsadombi üzlet belsőépítészeti munkálataival volt elfoglalva. Az elég rossz térerő ellenére belehallatszott a telefonba, ahogy az asztalos kalapált és hangoskodott.

– Itt nem tudok beszélni, visszahívlak – mondta, és le is tette a telefont.

– Nem alkalmas neki gondolta Béla. Igaza is van, mindjárt tíz óra. Miért is zavarom én ilyenkor?

Hortobágyi megborzongott a sötét csendben. A gondolatok, mint gyorsított felvételen az áprilisi felhők, úgy rohangáltak a fejében.
Anyja jutott eszébe. Nemsokára névnapja lenne. Ki kell mennie a temetőbe, ha majd jobban érzi magát.
Nagymamája és kishúga közös síremléke vidéken… Elhatározta, azt is rendbe fogja tenni. Megdőlt rajta a kereszt, megsüllyedt a keret is.
Megsimogatta a műanyag urnát a satupadon.
– Apám… apám, gondoltad volna ezt még reggel? – megvert, becsukott a két kakastollas gyerek. Engem, akinek semmiféle dolga sem lehetett volna a rendőrséggel.

Hirtelen megrándult, a telefon fülsértő hangja megijesztette. Napvirág hívta vissza.

– Na, most kijöttem az üzlet elé, itt van térerő rendesen.
Béla részletesen elmesélte a napközben történt, veréssel és bezárással végződött affért. Napvirág alig akart hinni a fülének, de aztán lehiggadva megbeszélték a másnapi teendőket. Hortobágyi úgy érezte, mintha az asszonyt más dolog is aggasztaná.

Benn a házban senki sem köszönt rá, nem is várta. A gyereket sem érdekelte mi lett vele. Leült csendben a számítógép elé. Megnyitotta a szokásos irodalmi oldalt, és nézte a betűket. Nem értett semmit, nem találta jelentőségét a szavaknak, összekuszálódtak a mondatok.

Így ült ott éjfélig. Ekkor elhatározta megpróbál aludni, lefekszik. A fürdőszobában jó ideig eltartott, amíg levetkőzött, ám a kádba nagy igyekezete ellenére sem tudott bemászni. Tartott tőle, hogy elesik, és utána nem lesz ereje felkelni. Megmosdott, fogat mosott, és fel akart menni a lépcsőn a tetőtérbe.
Harmadik nekirugaszkodásra sem sikerült. Ekkor megnézte, miként tudna aludni a dolgozószobában.

A kis dolgozóban lévő heverőn, volt mindenféle csetresz, még talán háromnapos uzsonnamaradvány is. A felesége azt használta lomtárnak. Az asszony és a gyerek, ha láttak valamiféle szabad, vízszintes felületet, akkor azt egy nap alatt telepakolták. Gondolt már arra régebben is, hogy az Archimédeszi mondás: "Adjatok egy pontot, ahol megálljak, és a Földet kimozdítom", rájuk valahogy úgy értelmezhető: „Adjatok egy vízszintes felületet, és mi azt rögtön telepakoljuk lommal”.

Visszament a lépcsőhöz, mert a heverő rendbetétele reménytelen küzdelemnek látszott ilyen állapotban. Így inkább újra a mászást választotta.
Négykézláb, felváltva oldalt és hasmánt kúszott egy erős negyedóráig, mire felért. Felesége hallotta az erőlködését, de nem segített neki, ki se nézett a szobából.

A lefekvés sem sikerült egyszerűen. Közérzete az ágyban sem lett sokkal jobb. Testsúlya nyomta a bordáit, de a megfordulás olyan fájdalmakat okozott, hogy nem sűrűn próbálkozott.
Valószínűleg aludt azért két-három órát rövid részletekben.

Másnap Napvirág elvitte a rendőrségre, ahová délre megidézték tanúnak. Nem volt öröm beszállni a kocsiba utasként sem. Egyre erősebb fájdalmakat érzett a felsőtestében. Bedagadtak a bordaközi porcok, megduzzadtak a sérült izmok, kezdtek jelentősen elszíneződni a vérömlenyek, és égtek a beszorult idegek.

A rendőrségen azzal fogadták:
– A tanúmeghallgatás okafogyottá vált. – hazamehet.
– Okafogyottá? – dünnyögte. Ezt mondták a mentősök is tegnap: „Majd a kopasz rendőr elsikálja a dolgot.”
Mivel okafogyottá vált a tanúkénti meghallgatásom, úgy szeretnék panaszt tenni bántalmazás, és jogtalan fogvatartás miatt – ha már beszenvedtem magam ilyen állapotban –, felelte halkan Béla.

Az ügyeletes tiszthelyettes felvette a jegyzőkönyvet. Egyáltalán nem csodálkozott, nem volt meglepve a hallottaktól.

Szerdán Napvirág elvitte egy olyan rendelőintézetbe, ahol volt álló röntgen, és rendesen, fájdalommentesen megvizsgálták. Bordatörést nem diagnosztizáltak, csak az orrcsont törése volt egyértelműen kivehető.
Napvirág segített Bélának mindenben. Háziorvosához is ő fuvarozta.

Betegállományba került május 14-ig, tehát majd egy hónapra vették fel összesen.
A teljes gyógyulás mégis hat hetet vett igénybe, annak ellenére, hogy Napvirág kenőcsökkel kente, tapaszokkal ragasztotta, és gyakran meggyúrta, masszírozta a hátát.

Béla alighogy fizikailag helyrejött, megkapta az első idézést május 24-re, a Nyomozó Ügyészség Belgrád rakparti épületébe.
Éjszakás taxisként régóta állt az épülettel szemben. Onnan dolgozott ugyanis már nyolc éve, mert aránylag jó volt azon a helyen a rádióadás. Ismerős volt a környezet, amikor 10:30-kor megállt a Fővám téri parkolóban.

Elég sokat kellett várni az ügyészre, de végre elmondhatta a történteket. A vizsgáló meglepődött, amikor mesélt neki hobbijáról, az írásról, verselésről, és hogy épp eközben érte az álom, ami a bonyodalmakat elindította.
Az ügyész – aki külsőre ügyvédbarátjára emlékeztette – megemlítette, a rendőrök állítása szerint, részeg volt, és trágárul beszélt. Béla elmondta, amíg a két verset írta a garázsban, tényleg megivott két üveg sört. A trágár beszéd viszont nem az ő műfaja. Valószínűleg össze akarják mosni más esetekkel, amikor bűncselekmények, komolyabb balhék helyszínén jártak el térfigyelőszolgálatban. Nem is érti, miért ezt a két ifjonc járőrt küldték ki felesége rafinált, családi problémát sejtető – ám könnyedén kreálhatott – bejelentésére.
Az ügyész megjegyezte: Nem mintha lenne jelentősége annak, hogy otthonában valaki megiszik néhány italt. Ilyenkor sem lehet a rendőrnek az illetőt bántalmazni, személyes szabadságában indokolatlanul korlátozni.

Még közvetlen az eset után, amikor Kunnak elmesélte hogyan járt, az ügyvéd felajánlotta: átnyergel büntetőügyekre, feljár majd Pestre, és képviseli a hatóságok előtt.
– Nem győz majd fizetni végül a rendőrség. – bizonygatta.
Béla úgy gondolta jobb, ha ő képviseli sértettként magát, mert nem bízott barátja "természetfeletti" képességeiben, ráadásul az ilyen hirtelen szakterületváltásokban, átnyergelésben sem hitt.
– Egy ász eldobva. – mondta csak úgy magában – a költő-ügyvédzseni passz. Ekkor mosolyodott el az eset óta először.
Később sem kapott használható tanácsot cimborájától, valahogy mindig másra terelődött a szó.
A második ász (a "tábornok" rokon) szóba sem került az ügyészségen, a vizsgálat folyamán.
Maradt az egyetlen meghúzható nyerőlap: az igazság.

A nyár úgy telt el, hogy néha-néha behívták az ügyészségre pontosítások, kiegészítések jegyzőkönyvbevétele végett. Ilyen alkalmakkor – általában – találkozott a két rendőrrel, akik méregették, de már korántsem látszottak fenyegetőnek és gúnyosnak.

Hortobágyiné tanúkénti meghallgatásakor is felolvasták azt a jogszabályt, miszerint senki sem köteles vallani maga, valamint közeli hozzátartozója ellen. Az asszony ezt olyan sajátosan értelmezte, hogy nem is tett semmiféle vallomást.
Ebből a helyzetből pottyant váratlanul, akár derült égből súlyos bikacsök: Bélát mikulásnapi
meglepetésként beidézték az ügyészségre – mint gyanúsítottat, „a hatóság félrevezetésének vétsége” miatt.


(folyt. köv.)