- Csak egyetlen dolgot nem értek.
- És pedig?
- Hogyan volt képes egyedül egyáltalán megmozdítani azt a szobrot?
Egy pisztoly dörrent a sötétben.
- És a nő? – Kérdezte a harmadik fél.
- Majd azt mondjuk neki, megcsúszott és beverte a fejét egy kőbe.

A ház egy dombon állt, magányosan, üresen, ahogy a régi időkben volt szokás hagyni a lakók halála után, itt vidéken. A levegőben még érződött az első kora tavaszi záporok illata, és ily éji órán a szél is feltámadt egy kicsit, finoman rázta a fák ágait. Egy autó közeledett a lenti földúton, ami nem ért teljesen véget, de nem is vezetett el a régi Gordon lakig; ahogy haladtak rajta, a lámpák fényében lassan fűvé változott.
Mikor a gépjármű megállt, az utasok még hagyták egy kicsit járni a motort és égni a lámpákat, majd kiszálltak és úgy néztek fel a dombtetőre, ahogy a vadon idegen népek szoktak a mezők és erdők feletti sötétségre, mely feketébb, mint bármely nagyvárosi éjszaka. Minél kevesebb az ember valahol, annál fényesebbek a csillagok és itt a fényük már-már földöntúlinak hatott, mely, mint valami eszement tündöklő lidérc ölelte körbe a házat, és a környék füzeit.
Máté tiszteletes szólalt meg először, halkan, tisztán, és bár elől állt, arcát nem láthatták, mosolya mégis érezhető volt:
- Talán most már állítsuk le a motort. – Kabátja rejtekéből előhúzott egy régi ütött kopott olajlámpást és egy doboz gyufát.
- Segítene nekem Mrs. Godvig? Eléggé fúj a szél.
A nő odalépett, a retikülből pillanatok alatt előhúzott egy öngyújtót és meggyújtotta a lámpást. A tiszteletes arcán a megszámlálhatatlan ráncok és redők hosszú árnyékokat vetettek, olyan volt akár a frissen szántott anyaföld.
- Kérem, szólítson csak Gingernek. – A nő kedvesen mosolygott, a rúzs vöröse a pipacsokat idézte.
Máté tiszteletes tett egy lépést hátra, és megbotlott egy távoli fa hosszúra nyúlt gyökerében, amit a gyakori esők és záporok moshattak ki a földből.
Egy gyors mozdulat a zuhanó viharlámpás táncoló fényében, egy erős szorítás a pap testén.
- Jól van, atyám? – Egy mély férfihang volt, amit csak néha lehetett hallani.
- Remekül fiam, köszönöm, csak ritkán szoktam autóval utazni, azt hiszem, megszédültem egy kicsit.
A férfi, amint a tiszteletes visszanyerte az egyensúlyát, elengedte. Olyan apró volt az az ember.
- Ön is régen járt erre, igaz atyám? – Kérdezte azon a kedves tisztelet teljes hangján, amit a templomban is szokott használni.
Újra feltámadt a szél, jeges szellő követte a szavakat. Máté tiszteletes nem válaszolt, elindult felfelé. A férfi és a nő követte.
A domb tövében egy kicsit megnyugodott a lég, érintése nem vágott, csak olyan volt, mint egy távoli ordítás. A férfi oldalról átkarolta Mrs. Godvigot, megfogta a kezét, azt, amelyiken a hatalmas vérvörös kővel díszített gyűrűjét hordta.
Az út felfelé járhatatlan volt, és az atya olyannyira begörnyedt, hogy dülöngélő testével a magasra tartott lámpás alatt olyannak hatott, akár egy mesebeli manó, ami most mászott elő titokzatos barlangjából.
Mire elérték a dombtetőt, szinte teljesen átfagytak, és itt a ház tövében még-egyszer a csontjukig hatolt az ősz utolsó lehelete. A fák ágainak recsegése és a rosszkedvű fellegek még az ajtó betörésének zaját is elnyomták, a kalapács ütése és a betörő üveg hangja olyan volt, akár egy dőlő fáé a sötét, közös múlt erdejében.
A pap, a sírásó és a felesége beléptek az elhagyatott Gordon ház ajtaján, és nem néztek vissza.
A kései, olcsó temetéseknek volt olyan szaga, mint a dombtetőn árválkodó laknak, a doh rágta berendezés, a sarkokban és az asztalok alatt megbúvó különös pöffetegek, amik, mintha maguk is lélegeznének, rossz, keserű levegőt fújván ki, mint a hűvös sírok közti szellő, mely felkavarja az ezerévesnek ható port. A falak és berendezés olyannyira átázott a szűnni nem akaró eső alatt, hogy a betévelyedetteknek mind eszébe jutott egy beteg tüdő.
Mostanában mégis olyan különös szelek jártak feléjük, amik után egy különös megváltásnak vélték a házat, egyfajta sötét otthonként tekintettek reá, egy utolsó menedékként, egy komfortos siralomházként az elkerülhetetlen akasztás előtt. Menekültek, és bár üldözőiket messze maguk mögött hagyták, mégis, már a lámpás fényében táncoló árnyékaik is az őket utolérő, és dolgukat bevégzett kutyák gazdáinak diadalittas ünnepét idézte. Tekintetük és képzeletük rendre veszélyt keresve elkalandozott, majd meg- megakadt a sárgás, sápadt arcaikon, amikben a szemek a szemüregek sötét mélyébe bújtak.
A pap gyertyákat pakolt elő és egy üveg whiskey színű ital került az asztalra egy nagykabát mélyéből. Két finom női kéz poharakkal benyúlt az asztal félkörébe, és egy hang nélkül letette azokat, teste és arca a sötétség mögött maradt.
- Milyen otthonosan mozog itt, Mrs. God…
- Kérem, szólítson csak Gingernek. – Vágott közbe az asszony.
- Igen, általában kiismerem magam a konyhában.– Tette hozzá finoman, majd töltött az üvegből.
- Igyanak csak uraim, igyanak csak amennyi jólesik.
A két férfi csöndesen üldögélt, a pap mélyen előre dőlve, két kezét az arca előtt összecsukva. Csak hosszas idő után szólalt meg újra.
- Az a régi óra, ott a nappaliban, az vajon még… - Ezúttal a sírásó szakította félbe.
- Kötve hiszem, hogy az még mindig járna. De az enyémen nyugodtan megnézheti. – Kabátzsebéből előhúzott egy régi, ódivatú, ám igen fényes órát, ami láncon függött és elfért a tenyerében.
A pap szeme egy pillanatra felragyogott, ahogy közelebb hajolt a lámpáshoz; arcán kirajzolódtak azok a ráncok, azok a tébolyult vonalak, melyek a maguk kegyetlenségével Goyát idézték.
Ginger azzal a kezével, amin az ékes vörös gyűrűt viselte, egy pisztolyt, egy 45-ös revolvert húzott elő a táskájából, majd pakolt le az asztalra. Mindhárman tudták, még a pap is, akinek nem mondták el, hogy nincs megtöltve. Rájött, mint ahogy arra is, hogy az óra nem pontosan jár. Csak mosolygott, míg a többiek csöndesen üldögéltek, míg az ital fogyatkozni nem kezdett.

Bár reggel mind azt mondták, hogy álmuk békés és megérdemelt volt a hosszú út után, és ha néha-néha fel is ébredtek, csupán a villámok vakító fénye, a mennydörgés és a falakon kaparászó fa ágak hangja fogadta őket; azt mind érezték, hogy az éjjel több dolog megváltozott a házban. A sötétség leple alatt szekrény ajtók nyíltak és csukódtak, olyanoké, amikről kevesen sejtették, hogy mit rejtenek.
A reggel első teendői zavartan teltek, mint amikor az ember egy idegen házban ébred. A dolgok kissé megváltoztak azóta, hogy különböző okokból itt jártak. Az ápoló kezek hiánya egy idő után meglátszik mindenen, a rozsda és korhadás szétfutott mindenfelé.
- Bizarr egy menedék ez a magamfajta öregembernek. – Szólt Máté atya, majd odalépett a függönyhöz, elhúzta azt és kitekintett a mezőkre, ahol a fű és a gaz között egy autó árválkodott. - Vajon azt is beeszi majd a rozsda? Vagy magunk mögött hagyjuk ezt a helyet is? Bizonyára, hiszen élelmünk kevés. – Efféleképpen gondolkodott és közben motyogott is, de a többiek még álmodtak félig, vagy csak úgy hitték, imádkozik.
Sokáig időzött az ablaknál, tekintetét mélyen beleszúrva a semmibe.
- Atyám, kér levest? Hideg, mint a keresztelő víz.
- Az szenteltvíz, fiam. Szenteltvíz.
- Azt hittem, önnek semmi se szent.- Gúnyolódott a sírásó.
- Ha hasogatnál egy kis fát a domboldalban, talán meg is melegíthetnénk. – Szállt be a beszélgetésbe Ginger.
A férfi egyik kezével végigsimította zsíros haját, majd megdörzsölte borostás állát, végül megrántotta a vállát és felemelte az ajtó mellett fekvő baltát.
- Mindjárt jövök. – Súgta inkább maga elé, mintsem a többieknek, majd kilépett az ajtón mely hosszas nyikorgással bezárult mögötte.
A lány szinte azonnal odarohant Máté atyához, átölelte és magához szorította, mielőtt arcáról leperegtek volna első könnyei.
- Annyira félek, Atyám! Annyira félek.
- Lányom… - Kezdett bele Máté, de a nő ismételten félbeszakította, miközben elhúzódott.
- Mondtam már, hogy szólítson Gingernek! Az istenért! Olyan nehéz ezt megjegyezni? – Duzzogva elfordult, arcát a kezeibe temette.
- Ginger! – Szólalt meg az atya kedves, vigasztaló hangján.
- Igen?
- Ha gondolja, van nálam még altató. Beletehetjük a reggelijébe, és amíg ő alszik, addig ön elmehet. Vagy ha gondolja, odaadom magának, és ön bevehet annyit, hogy soha többé nem kell felkelnie.
- Hát ez nagyon kedves. – Mondta a lány, majd kitört rajta a sírás.
- De ha javasolhatom, csak egyet vegyen be, és dőljön le ott azon a kanapén. Nagyon nehéz éjszakánk volt.
A nő szipogott még egy darabig, majd elkezdte igazítgatni az elkenődött sminkjét.
- És addig maga?
- Felmegyek és megnézem, hagytak valamit a padláson.
- Úgy gondolja?
- Úgy gondolom, hogy egy-két lopott műtárggyal több vagy kevesebb a mi esetünkben igazán nem számít. Meghát, legutóbb úgyse tudtunk mindent elvinni. – Miközben ezeket a szavakat mondta, az öreg pap ajkán megjelent egy kaján mosoly. A nő is elnevette magát.
- Tovább kell mennünk? – Kérdezte Ginger korántsem olyan hűvösen, mint szokta.
- Tovább. De azt hiszem, hogy még mielőtt szednénk a sátor fánkat, eltölthetnék itt pár napot a régi szép idők emlékére.
- Vigyázzon az öreg csontjaira, atyám. – Mondta kedvesen Ginger, miközben játékosan meglengette a karját. Máté odalépett, kinyitotta a nő tenyerét, és beleejtett két ampullát.
- Aludjon békésen. – Mondta, majd elindult felfelé a lépcsőn. Egy pillanatra megállt, de nem nézett vissza. Aztán még egyszer megszólalt:
- Először csak egyet vegyen be!


Kint a lankán, a moha és a dudva a csizma tetejéig ért, a fák mélyen magukba itták a nedvességet, és a fejsze se volt már a régi, mégis a hosszú csöndes autóút, és mindaz, ami mögöttük állt, valahogy erőt adott a karjának, annyit, hogy akár köveket is hasogathatott volna. Éppen egy kar vastag fűzfa ágat készült elválasztani a törzstől, mikor akkora lendületet vett, hogy az iszapos gaz kicsúszott a lába alól, és ő csak csúszott lefelé. Ágak és tövisek sértették fel az arcát és a kezeit, miközben próbált megkapaszkodni. Végül egy akkora kőbe ütötte a fejét, hogy a világ is elsötétült. Utólag, mikor felébredt, úgy gondolta, csak egy pillanatra.
Nehézkesen tápászkodott fel, a térdeit mintha satuba szorították volna, a feje majd kettéhasadt, és a baltáját sem lelte sehol, amin meg tápászkodhatott volna.
Még kicsit forgott a homályos világ, majd egy fűzfaágról, ami kis-híján érintette az arcát, lecsöppent egy csepp vér, pont a két szeme közé.
Nyögdécselt kicsit, majd két lábra görnyedt, és megérintette a fejét. Hiba volt. Hihetetlenül fájt, és ő mélyen kapkodta a levegőt. Mintha minden egyes lélegzet vételnél egy ütést mértek volna a fejére. Kisvártatva enyhült csak a fájdalom, és az első lépések bizonytalanok voltak, tétovák, és még mindig csúszott a sár. Megkapaszkodott egy fába, a kéreg nyálkás volt, és hűsít-ette a felhorzsolt tenyerét. Mikor felemelte a fejét, megpillantotta a vésetett: egy szív, benne két kezdőbetűvel: G&G. Újra megszédült. Le kellett ülnie. Kezével a növények között puhatolózva kitapogatott egy követ, azt a követ, amibe a fejét is verte. Csak hosszas ücsörgés után vette észre, hogy a kő, amin ül, James Gordon sírköve.

Ginger már az álom határán járt, amikor az ajtó kivágódott, és egy baltás férfi sziluettjét vélte felfedezni a küszöbön. Ahogy közelebb lépett, a szoba sötétjében kirajzolódtak rajta a véres foltok, majd mikor leguggolt mellé a kavargó homályban, felfedezte férje arcvonásait. A férfi szúrós, erős tekintete volt az utolsó, amit látott, mielőtt az álom elnyelte volna. Mielőtt hátat fordított a realitásnak, még volt egy utolsó, némiképp józan, feledésre ítélt gondolata: -Hiszen csak az álmaink és a halálunk a sajátunk. –De volt ott még valami, valami más, ami halkan ezt suttogta: - Hiszen csak róla álmodunk, és a halálunk a jussunk.
A férfi még hosszasan nézte felesége arcát, majd végigsimított rajta kezével. Mikor leemelte róla a tekintetét, az egyből a baltájára tévedt és a lábai elindultak a lépcső felé. Nem volt önmaga.
Odafent Máté atya a régi velencei tükör előtt állt, mely oly tökéletes módon űzött csúfot az időből.
- Isten kegyetlen tréfája, nemde bár? – Szólt a tükör felé, majd felemelte a hegedűt. Játszani kezdett, és a több száz éves faragvány megszólalt, egyszerre minden véget ért, és elkezdődött valami más.
Kiknek fülük van, süketekké válnak, és a süketek álmodókká, képzeletüket átöleli valami, mely helyettesíti az embert, mert tökéletesebb nála. – Ez a felirat volt a tükör keretébe vésve, egy holt nyelv kevesek által ismert szavaival.
A baltás férfi, Mr. Godvig úgy állt a lépcső tetején, akár a szobrok, melyek betöltötték a padlást, mely roskadozott a sok márvány alatt.
A tükörben Máté atya ráncai elhalványodtak, haja besötétült, szeme lángolt, és alakja daliássá vált, fiatallá, és az arca… sötét angyalok viselnek csak ilyet. A keze lassan vibrálni kezdett, majd eggyé vált a hegedűvel. Már nem kellett beszélnie, a hegedű mondta el helyette:
- ÉN vagyok az ördög!

Mrs. Godvig azon kapta magát, hogy a férje szemszögéből látja az eseményeket. Kicsit megrémült, de a hegedű hangja emlékeztette, hogy nincs ebben semmi különös, házastársak között rendszeresen megesik az ilyesmi. A hegedű sok mindenről beszélt neki, a halál értelmetlenségéről, az álmok hatalmáról, és arról, hogy az igaz szerelem sosem múlik el. Miközben a hangszert hallgatta, az egyik szobor megelevenedett és lassú léptekkel átsétált előtte.
- Így megy ez mifelénk Mrs. Godvig. A szobrok néha megváltoztatják a helyüket, és ilyenkor valaki meghal. Ennél többet viszont nem árulhatok el.
Mrs. Godvig végighallgatta a hegedűt, és mint ezután minden évben, most is megfogadta, hogy hallgatni fog és némaságban éli tovább az életét.
Máté atya elpakolta a hangszert, visszarakta a vitrinbe, melyen egyetlen porszem sem éktelenkedett. A házban uralkodó rend és tisztaság a templomát idézte. Csöndesen sétált el az ajtóig, szokásához híven elmosolyodott, de nem fordult vissza, a nő már valószínűleg felment az emeletre, vagy eltűnt a ház valamelyik zugában. Máté atya lesétált a dombról, beszállt a kocsijába és elindult a horizont felé, mely úgy vette körbe a régi Gordon lakot, mint egy gyűrű, melyen most a lenyugvó Nap úgy ragyogott, akár egy tüzesen izzó rubin.
Ginger, mint minden nap, ma is hosszasan tisztogatta a hangszerekből, ékszerekből, szobrokból és egy tükörből álló pokoli kollekciót. Különösen egy szobornál időzött sokat, azt mindegyiknél jobban gyűlölte. Nem mintha a többiért különösebben lelkesedett volna. A tárgyak untatták; ő a zenét szerette. Még mielőtt teljesen lement volna a Nap, sétált egyet a dombon. Az egészet egykori férje sírjának tekintette, de magához a hanthoz sose ment el. Ahányszor csak a közelébe ért, eszébe jutott, hogy tiszta szívéből utálja azt a követ, és visszafordult. Mire besötétedett és némiképp feltámadt a szél, visszatért a házba, és feltette kedvenc lemezét a gramofonjára.
Mielőtt a zene felfalta volna azt, ami az egykori Mrs. Godvigból maradt, különös belső hanggal és határozottsággal megszólalt a szívében:
- Szeretkeztem az ördöggel kedvesem, és jövőre is megteszem.
Évről évre öregebb a ház a pusztán, a domboldalon, de néha éjjelenként a szél mintha azt susogná kánonban a fák ágaival:
- Ginger! Ginger! Ginger!