Irodalom Online

Czinege László: Madárfüttyös

tokio170 — Mon, 19 Jun 2023 01:40:44 GMT

Madárfüttyös kis falumban
istenadta vasárnap van.
Nem szól duda, nem jár futár,
csupán a harkály kalapál.

Rigócska a hírét cifrázza:
nyitott az utcai cukrászda!
Versenyt trillázik, fújja dalom:
pihen a flex, nem visít vason.

Nyurgul a gyom, szundít a motoros kasza,
száz csőr csetteg, nem a rotációskapa.
Nem hangszóróznak vasat, színesfémeket,
így tisztán hallok minden égi éneket.

Barátcinke kedvesen csipog:
lenyugodott az élet tudod?
Dőlj hátra már, megérted a kort!
Nem hajt munka, nincsen több raport.

Szemben fecske cikkan, élesen csivitel,
kis sárga torkokban fogy a légy dögivel,
gólya kelepel, csalogány csengőn csattog.
Megtorpant az idő, vagy csak lomhán cammog?

A húsleves csendesen pöszög,
tejjel együtt durmol a köcsög,
sütőből surrannak illatok...
Egy illúzió foglya vagyok?

Madárfüttyös kis falumban
istenadta vasárnap van.
Nem szól duda, nem jár futár,
csupán a harkály kalapál.

Dány, 2023. június 4.

Czinege László: Medvegúz és Mumóka (2. rész, a fecske)

tokio170 — Mon, 19 Jun 2023 01:36:03 GMT

Mumóka alaposan elfáradt a kertészkedés közbeni hajlongástól, emellett bal forgója újra, szinte elviselhetetlenül sajgott.
Hangos nyöszörgések közepette elterült a nappaliban a por ellen védő lepedőkkel letakart, vadonatúj kanapén és gondterhelten nézte az udvart.
– Mi lesz, ha nem javul a combízületem, és folyamatossá válik a fájdalmam? – tette fel magának a kérdést. – Ki fogja befejezni az elképzelésemet, ami menetközben spontán alakul. Ha nem én formálom a kertet, még elmagyarázni sem tudom másnak, hiszen az egyik ágyás elkészítése inspirálja bennem a másikat.
Amíg ezen gondolkodott, tekintete a nagy fedett terasz mennyezetére tévedt.
– Szerencse, hogy fecskék nem fészkeltek be, kihasználva a részleges nyugalmat – állapította meg. Még nem laknak itt ugyanis Medvegúzzal, csak nyugdíjba vonulásuk óta járnak ide gyakrabban a kertet rendbe tenni és a költözködés előtti legfontosabb teendőket elvégezni.

A garázs előtti térburkolatot és a kerítést borzasztóan elintézték a madarak. Olyan, mintha a kisvárosi utca elvadult folyópart lenne, ahol sirályok és kárókatonák falánk csapatai tojásnyi fehér foltokat csurgatva könnyítenének magukon. A fekete kovácsoltvas kerítés lehangolóan néz ki a gömbkőrisek alatt, amelyeket nemrég gallyazott fel Medvegúz, hogy az utcán elhaladó teherautóknak ne képezzenek a formás lombok akadályt.

Szóval fecskefészek a terasz alatt… Nem hiányzik Mumókának az sem, mint a látómezeje szélén elterülő fehér flekkek a kövön és kerítésen. Morfondírozásából arra eszmélt, hogy félhangosan az „Eresz alatt fecskefészek” c. nótát dúdolgatja. Meg is kérdezte Medvegúztól, aki fürdőből jövet a nagy U alakú kanapé másik oldalán öltözködésbe kezdett, és kínlódva a zokniját húzta:
– Hogy van ez a nóta tovább, te ismered?
– Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva néz le. – nyögdécselte nadrágja felvétele közben Medvegúz. – Persze miért nézne le sírva? – Biztosan elértettem gyerekként, pedig hányszor hallottam a szépemlékű vasárnapokon, amikor felmenőim felhangosították a lemezjátszót.
– Tudod mit, megnézem a telefonomon, a Google mindent tud. – élénkült fel Mumóka.
– Az a biztos. – felelte a férfi, miközben már indulásra készen a tükörben vetett néhány pillantást ábrázatára. – Nem ártott volna megborotválkoznom, de itt még egy eldobható borotvám sincs – dörzsölgette az állát. Rendesen megcsípte a tokámat egy mocsok szúnyog. – vette észre és már kaparni is akarta, amikor az asszony rászólt.
– Hagyod abba a piszkálást, majd bekenjük krémmel! – Olyan már az arcod így is, mint a foltos ruha, teljesen szétkapartad.
– Valóban, mert a köszvény tolja minden lehetőségnél a szövetekben kicsapódó mononatrium-urát kristályokat, én meg ezeket a sebeket szenvedéllyel nyomkodom és csúnyán el is tudom kaparni.
Igaza bizonyításaként az álla alatti dudoron nyomott még néhányat és körmével keményen belékapart.
Mumóka közben megtalálta a Youtube-on a keresett zeneszámot és elindította a lejátszást.

– Sírva nézlek – mosolyodott el a férfi. – Most legalább értem. – A k betűt azért rendesen lenyelik az énekesek. – Ideje is volt már persze, hogy megtanuljuk ennek nótának a szövegét:

”Eresz alatt fecskefészek, fecskemadár sírva nézlek
Te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom
Látlak-e még fecskemadár, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?
Ha én akkor már nem élek, azért nálunk rakjál fészket!
Ha én akkor már nem élek, azért nálunk rakjál fészket!”

Mumóka lejátszotta másodszor is, egy férfi énekes előadásában a nótát, és amikor Medvegúz felé fordult, észrevette, hogy férjének meglepően savanyú az ábrázatra, és mintha a könnyeivel küszködne.
– Bizony, bizony ez egy óriási kérdés Mumó – szólalt meg lehangoltan Medvegúz. – Dolgozunk itt, mint a gépek, bevállalunk hetvenéves fejjel egy újabb költözést, és „lesz-e tavasz, lesz-e még nyár?”.

A kora nyári langyos estében egyenletesen suhanva az autóval, Medvegúz még többször elismételte magában:
– „Te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom.”
A szemüveg és a jótékony sötétedés elfedte kicsorduló könnycseppjeit, a légkondicionálás pedig hamar fel is szárította azokat, így Mumóka talán semmit sem vett észre az egészből.

Másnap reggel a régi ház udvarán Medvegúz szemügyre vette a cserepes és konténeres virágokat, és úgy döntött rájuk fér egy alapos öntözés. Ahogy elindult a kerticsap felé, ahol az állott vízzel töltött kannák várakoztak sorukra, hirtelen hátrahőkölt. Egy fényes tollú, kifejlett villás farkú feküdt lehullott rózsaszirmokba burkolózva a betonjárdán, mintha csak aludna.
Medvegúz megmozdította a fecskét egy műanyag lapáttal, de már nem volt benne élet. Hátára fordult, és a szomorú, „feldobta a bakancsát” pozícióba került.
A férfi ezt a gondviselés üzenetének vélte, és megérzését meg is osztotta a többtucatnyi lépcsőfokon addigra leoldalazó Mumókával:
– Talán lesz még elég időnk, érdemes az új portán tenni-venni, hiszen a tegnap hallgatott búsuló értelme ezzel a jellel most az ellenkezőjére fordul:

…Ha te tovább már nem élhetsz, mi új helyen rakunk fészket.

2023. június 2.

Czinege László: Vibráló hajnal

tokio170 — Sat, 07 Jan 2023 03:19:20 GMT

Kertek kontúrján borzol a fésűfogú szél,
tetőcserepeken puhán tapogat a fény.
Az utcai lámpa, mint óriási sáska,
guvadó szemével a virradatot várja.

Házfalak sarkain már vibrál a hajnal,
kerítésdrótokon billeg üggyel-bajjal,
furcsán álmélkodik, szemléli a tájat,
tétova színekből állít össze nyájat.

Rád gondolok hosszan, míg erőt gyűjt az új nap:
Lesz-e elég időnk, mint sorban utolsóknak?
Összegyűjthetjük-e a szerteszórt éveket?
Mély álomfoglalatba illesztem képedet.

Czinege László: Moszkva tér

tokio170 — Fri, 23 Dec 2022 03:30:21 GMT

Rozzant buszok járnak
fuldokló motorral,
kövér füstöt nyomnak
keverve korommal.

Imbolygó oszlopok,
drótháló rengeteg -
vágány útvesztőben
villamos ténfereg.

Csiszolatlan gyémánt,
háromszög alakban
körbezárt udvar,
málló foglalatban.

Salétromos házak,
szégyenlős ablakok,
lesütött szemekkel
várják a holnapot.

Hatszögletű gombák,
forgalmi épület,
ravatalon fekvők -
leélték éltüket.

Színház itt az utca,
ámul a közönség,
gyülekezőt tart
a színész közösség:

Alkalmi munkások,
tántorgó részegek,
kolduló mű-sánták,
éjjeli nepperek.

Mintha késve lenne -
nagy sietve teszi -,
rohan körbe-körbe
vén locsoló kocsi.

Nyomja a vízágyút,
fénylik már az aszfalt,
nem látszik a kátyú -
ám lehetsz tapasztalt...

Vánszorog az éjjel -
szél húzza a kezét,
felszárad az úttest,
s ott marad a szemét.

Rozzant buszok járnak
fuldokló motorral,
kövér füstöt nyomnak
keverve korommal.

Imbolygó oszlopok,
drótháló rengeteg -
vágány útvesztőben
villamos ténfereg.

2006-10-17

Czinege László: Pútyák, ugorj neki!

tokio170 — Tue, 01 Nov 2022 14:19:45 GMT

Akkoriban új remények, változások, és a szabadság fejlődése kerültek a gondolkodás középpontjába. Ez idő tájt vált hazánk a legvidámabb barakká a szocialista országok táborában. Valamelyest emelkedtek a fizetések, ami lehetővé tette a fogyasztás minimális növekedését. Átalakulóban volt a politika, az életvitel, az öltözködés és a gyermeknevelés.

Attila szülei 1961-ben már megengedhették maguknak, hogy félévente egy-egy vasárnap ellátogassanak a 25 km-re lévő kis faluban élő rokonsághoz, és néhány órát eltölthessenek testvérek, sógorok, sógornők és unokaöccsök társaságában. Unokahúguk nem volt, mivel minden családban kizárólag fiúgyermekek születettek.
A legifjabb jövevény, a Zoltán névre keresztelt lurkó, ránézésre kifejezetten masszív gyereknek tűnt. Hét hónapos létére már könnyedén felállt a rácsos ágyban és hevesen nyúlkált a süteményestál után, amiből az ágy körül ülő felnőttek és idősebb gyerekek falatoztak.
Miközben a felnőttek a hónapok alatt alatt felgyűlt megbeszélnivalókkal traktálták egymást, Tamás, a legifjabb családtag gézengúz bátyja, a csöppséget instruálta. Az apróság akár egy jól idomított kiskutya, úgy produkálta magát. Kelt, feküdt, homorított, domborított, vagy a kezével emelgette a felsőtestét a testvéri vezényszavakra. Attila, Tamás és a többi unokatesó nagyokat kacagva, remekül szórakoztak Zolika mutatványain.
Zolika, amikor már szinte minden attrakcióját bemutatta, a süteményestál után kapott és berántotta a kiságyába a maradékot. Mielőtt azonban majszolni kezdhette volna, Attila anyukája kivette előle a tálat és az asztalra tette. Bori mama visszaült székére, a kiságy közelébe, és féloldalt fordulva folytatta Anna húgával a beszélgetést.
Tamás ránézett az öccsére és látta, hogy a kis vasgyúró be van sózva a csalódottságtól és a tenni akarástól. Ekkor felhangzott a délután azóta is emlegetett vezényszava:
– Pútyák, ugorj neki!
A kis Zolika – azaz Pútyák – felállt a kiságyban és az oldalvást ülő Bori mamát úgy arcon vágta, hogy annak az ijedtségtől és a fájdalomtól rögtön kicsordult a könnye. Nem akarta elhinni, hogy egy hét hónapos baba ekkorát üthet. Sértődötten ült arrébb a kiságytól és még mindig szipogva hagyta, hogy a húga vizes borogatást tegyen vöröslő arcára, amin jól felismerhető volt a kis vasgyúró kézjegye.

Eltelt huszonöt év, ám Pútyák és Bori mama ennyi idő alatt sem kedvelték meg egymást, sőt még Annának, az anyjának sem volt különösebb indoka, hogy fiát szeretetre méltónak találhassa. Zoli és a bátyja ugyanis az évek során kimondottan a család haramiájává váltak. Ami nem volt lelakatolva, azt mind elvitték otthonról. Eladták és elitták az árát. Szüleik egy idő után már nem tudták elviselni a folytonos kártételt –, feljelentették őket a rendőrségen. A két rossz életű, részeges fiatal letöltendő börtönbüntetést kapott.
Ahogy telt az idő azonban, a szülők jobban megbánták tettüket, mint a börtönben ülő, elfásult gyerekeik, így a kiszabott büntetés letöltése után visszafogadták őket a házhoz. Kezdődött elölről minden, a két szeszkazán lódított, fosztogatott és ivott tovább.
Az idősödő szülők kínszenvedésének a begyűrűző munkanélküliség vetett véget. Amikor a rendszerváltás után a faluban már nem akadt munka, teljesen elapadtak a pénzforrások, a rovott múltú testvérek nem tudtak a szülőktől és környékbeliektől mit ellopni.
A két haramia kényszeredetten összepakolt és elindult világot látni. Az idősebbik testvér keresett szakmát tanult, és pék lett egy felkapott bevásárlóközpontban. Zolit pedig, aki az állatokhoz kiválóan értett, egy jómódú gazdálkodó farmján megbecsült állatgondozóként alkalmazták. Gondolhatnánk, hogy ezzel a történetnek vége, egyértelmű a happy end. De, közel sem úgy alakult, mivel néhány év alatt összedőlt a cefreszagú kártyavár.

Mindketten megnősültek, ám száműzték őket az asszonyok, mivel nem bírták elviselni az újra és újra fellángoló alkoholista életmódjukat. Gyerekeik nevelésében sem lehetett rájuk számítani, napokra, hetekre felszívódtak, és egy-egy tivornyázás után lezüllött, elviseletlenül leharcolt állapotban, pénzüket elverve próbáltak visszadiffundálni a családi közegbe. Hazudtak, ígérgettek, csaltak, loptak, ahogy korábban tették.
Tamás hazudozása odáig fajult, hogy új házasságot kötött, miközben az első házasságából született gyermekei felnevelésében sem vett részt. Gyerektartási kötelezettségét nem teljesítette, inkább bujkált az országban. Ennek ellenére (az ő múltjával) valahogy elvégzett egy biztonsági őr tanfolyamot és kutyás őrnek alkalmazták. Új feleségétől szintén született két gyermeke, de rövidesen onnan is ki lett ebrudalva.
Zoli sem tudott gyökeret verni az állattenyésztő vállalkozónál, pedig amíg mérsékelte az ivást, gazdája igazán megbecsülte, nívós lakást is biztosított neki. Egy napon azonban újra beindult és minden megtakarítását egy hét alatt elmulatta. Egy idősebb csövessel állt össze és annak lepusztult kunyhójába vackolta be magát. Gyerekével ő sem foglalkozott, lányát volt felesége egyedül nevelte fel.

Anna hírt kapott Zoli fiáról, és miután a férje meghalt, visszacsalogatta az öreg csövessel közösen használt vackáról. Ismét úgy tűnt, hogy rendeződnek a dolgok, Pútyáknak stabil munkahelye lett egy újonnan indult vállalkozás kacsatelepén, de a karma megint közbelépett.
Nem világos, hogy hogyan és miért, de a hatalmas erejű Zoli, egy őt meglátogató férfit csupasz kézzel agyoncsapott a kacsatelepen. A nyomozás nem találta teljesen bizonyítottnak az emberölést (az anyja is megtett minden tőle telhetőt), így csak hat évet kapott, amit harmadoltak jó magaviselete miatt. Anna úgy várta haza fiát, mint egy messiást, hiszen férje halála után a bivalyerős Zolit tartotta az „embernek”.

Attila nem szívesen szólt bele a rokonok életvitelébe, így amikor meglátogatta nagynénjét, akkor is csak szőrmentén taglalták a kialakult helyzetet. Nem igazán tetszett neki, hogy Anna őt kérte meg, hogy látogassák meg Zolit a börtönben. Anna azonban addig-addig erősgette, hogy a fia ártatlan, nem ő csapta agyon az áldozatot (mivel egy harmadik személy DNS-ét is kimutatták a helyszínen talált cigarettacsikkeken), hogy végül meglágyult Attila szíve és elvállalta az utat.
Zoli úgy tűnt, hogy megváltozott a bezártságban letöltött évek alatt. Elmesélte, miként tervezi újra az életét. Fogadkozott, hogy soha többet nem iszik, és ezt Attila el is hitte neki. Akkor már csak három hónap volt hátra a büntetésből.
Amint kiengedték Zolit a börtönből, hazaköltözött az anyjához. Egy helyi Kft.-nél kapott állást. Az erős fizikai munkát jól bíró emberre szükség van, bármilyen az előélete. Ahogy Zoli büszkén kiemelte:
– Én annyi nádat vágok, mint amennyit hét nyeszlett melós – nem véletlenül kedvel az igazgató.
Attila minden látogatásakor vitt magával alkoholmentes sört és azzal kínálta Zolit, hogy hadd szokja. Úgy vette azonban észre, hogy unokatestvérének nem igazán ízlik a szeszmentes ital. A cigaretta elleni kampánybeszéde sem lelt nyitott fülekre. Zoli, a maga szárította dohánylevélből aprította és töltötte a koporsószegeknek becézett bűzrudakat. Amilyen átéléssel és szakszerűséggel gyártotta a paklikat, és amilyen áhítattal gyújtott rá a kapadohányra, Attila megsejtette, olyan erős a függőség nála, hogy csak idő kérdése, mikor tér vissza a cefre biztosította élményhez is.
Zoli nyár elején szabadult. Szeptemberi látogatásakor viszont Anna már elkeseredetten súgta Attilának, hogy megint iszik a fia. Pútyák eltűnt négy napra és elitta az összes, megtakarított pénzüket, 460.000 forintot.
Attila teljesen összezuhant, elvesztette minden hitét és megelőlegezett bizalmát.
– Érdemes volt ennyit foglalkoztam Pútyákkal? – Ezért mentem be hozzá a börtönbe? – Ezért próbáltam a lelkére beszélni és agitáltam a józan, káros szenvedélyektől mentes életre?

Megkeményítette szívét és többet nem ment hozzájuk, nem próbálta megheftelni Pútyák életét.

Egy év sem telt el azonban, a nagynénje kereste meg telefonon, a közeli kórházból hívta.
– Teljesen megveszett Zoli, már folyamatosan ivott, rendszeresen elherdálta a pénzünket – panaszolta. – Sokadjára vontam felelősségre, de legutóbb, annyira begerjedt, hogy kalapáccsal esett nekem. Nyolc ütéssel verte be a fejem tetejét. Élet és halál között lebegtem két hétig.
Attila csak hallgatta nagynénje szavait. Átérezte, hogy az idős asszony mennyire szenvedhetett, elképzelte súlyos sérüléseit.
– Semmit sem tudok tenni, semmin sem tudok már javítani – válaszolta meg magának. – Talán ha kisgyerekként nem lett volna betanítva, hogy „Pútyák, ugorj neki!”, akkor minden másként alakul? – Mindenesetre ez már nem az én világom. Csatározzanak egymással a beltagok, a testvérek, a szülő és az igazságszolgáltatás!

Zolit ismét börtönbe zárták, tíz évet kapott. Anna tizenegy hónapra rá meghalt, legyengült szervezete kimerült a felépülésért folytatott küzdelemben. Pútyák már nem mehetett ki a börtönből anyja temetésére. Néhány héten belül elvitte a tüdőrák.

A szülői házat Tamás örökölte, akinek alkoholtól aszott képe úgy nézett ki, mintha a jivaró indiánok zsugorították volna össze. Szókincse erősen lecsökkent, bambán vigyorogva nyakra-főre azt ismételgette:
– Pútyák, ugorj neki!

Czinege László: Piroska és a Barkas

tokio170 — Tue, 01 Nov 2022 14:16:40 GMT

Modern mese. (Vagy mégsem? Döntsön a nyájas olvasó!)

Piroska doktornőt lehetetlen volt nem becézni, hiszen őt minden páciense keresztnevén szólította. Így tette ezt a mozgásában erősen korlátozott, ötvenöt éves új betege, Barkas Józsi is, akit élettársa kellőképpen felkészített a sürgős vizitre. Első találkozásukkor az ócska autójáról elnevezett fuvarozó mégis majdnem összekapott a dokinővel, mivel az megpróbálta az uralkodó trend szerint pár perc alatt elhessegetni. Barkas viszont – rutinosan – azonnal érzékenyebbre állította receptorait. Ekkor Piroska visszainvitálta a besértődött beteget az ajtóból és átváltott a róla elhíresült, ráérős meghallgatásra, aminek során akár féltucatnyi telefont is elintézett.

Józsi akkoriban éppen a rákospalotai tüzépről fuvarozott, és az egyik napon megrökönyödve vette észre, hogy bal kezével, már a kocsiajtót sem tudja kinyitni. Érezte ugyan hetek óta, hogy a vállában és a karjában nincs meg a régi erő, sőt a hátában is folyamatos izomgörcs és szúró fájdalom jelentkezik, de megpróbálta ignorálni. Beletemetkezett a munkába és a szabadidejében folytatott történetírásba.
Barkas Józsit az új párja biztatta, hogy keresse fel végre Piroskát, mivel ő már évek óta hozzá járt hasonló bajaival, sőt néha még házhoz is hívta. Barkas így látogatta meg a doktornőt és kérte, hogy vegye fel páciensei közzé. Ezután kíváncsian várta a fejleményeket. Piroska pedig, mint minden orvoslátogató által precízen behálózott szakember, ajánlgatni kezdte a felkapott csodatévő gyógyszereket, amelyeket Barkason már többször kipróbáltak elkötelezett elődei. A próbák végül már odáig fajultak, hogy még a gumislagot is (ahogy ő nevezte) le kellett dugni és megtükrözni a gyomrát, mivel a gyomorfalat fájdalmasan kikezdték az agresszív kemikáliák. Józsi a vizsgálatot követően hatványozottan rosszabbul érezte magát. Evés után kiegyenesedni sem tudott, csak kérdőjel alakban, eltorzult képpel vánszorgott a mosdó irányába. Hiába, no a gyomorfal nem szereti, ha kitépnek belőle egy jókora darabot, még ha az csupán preventív célzatú szövetvizsgálatra kell is. A szövetmintavétel Józsi esetében ugyanis olyannyira erőteljesre sikeredett, hogy kezébe kapta a „slagot”, és úgy birkózott vele, mint biológus az anakondával. Sőt még a keze után kapkodó asszisztenst is kiképzett kommandós módjára taszította sarokba rémületében.

Barkas – ahogy Piroska két telefonhívása közben jutott rá ideje – megemlítette eme előzményeket háziorvosának, aki jelentőségteljesen bólogatott és váratlanul mérni kezdte a vérnyomását. Sajnálatára nem folytathatta a történetet, mivel a diagnoszta szigorúan rászólt, hogy ilyenkor csendben kell maradnia.
– Folyton szétszakítják az embert, sehol nem lehet egy gondolatot befejezni. – süppedt a hígfolyós csendbe, Józsi. – Legalább egyszer tudnám elmondani végre valakinek a folyamatot, úgy, ahogy az én rendszeremben tárolva van, és nem úgy, ahogy a kapkodó diagnoszták elvárják, akik silány módszereik eredményeként, eddig még egytől egyig téves következtetésekre jutottak.

Amíg pötyörésztek a semmittevés másodpercei, Barkas végre fesztelenül nézelődhetett a rendelőben. Nem volt már rajta a segítő információközlés idegesítő kényszere. Óvatosan forgatva a szemeit, megállapította, hogy megállt az idő a rendelőben is az 1978-as állapotban, akár a lakótelepen úgy általában. Ezen úgy meglepődött, mint a mesebeli királyfi Csipkerózsika várkastélyában bolyongva, amikor a toronyba ért. Annyi különbséget azonban rögtön észrevett, hogy kövezet helyett itt exkluzív linóleum borítja a padlót és rokka helyett egy vérnyomásmérő képviseli a csúcstechnikát. Egy keskeny ágy itt is van, ám nem alussza rajta senki százéves álmát.
Ahogy lezajlott a közbeiktatott, néma szertartás, Piroska annyit szólt:
– Ez elég alacsony Józsi.
– Alacsony szokott lenni. – felelte bizonytalanul Barkas. Nem tudta, hogy ez jelenthet-e valamiféle hátrányt, de a korábbi diagnoszták is általában ennyivel befejezettnek tekintették a téma taglalását.

– Szóval nem szeretne gyulladáscsökkentőket szedni? – kérdezte Piroska. – Pedig van most egy új… Ez teljesen más alapon működik.
– Mindent ismerek már – felelte Barkas. Amit meg még nem, azt megkeresem a neten, de általában egyik sem tetszik. – Igazából azonban nem is gondolom, hogy nekem artrózisom van, hanem talán valamiféle autoimmun válasz, vagy vérellátási zavar lehet a problémáim hátterében.
Nüansznyit még elkalandozott betegségének kusza szálai között és meglepve vette tudomásul, hogy Piroska már egy ideje megint telefonál, mivel a fejéhez volt a mobilja szorítva és mozgott a szája.
– Kihangosítás nélkül, a fejet akkora sugárzás éri, mintha a telefontorony antennájától egy méterrel diskurálna. – fanyalodott el Józsi. – Micsoda orvos lehet ez is…
Piroska, amikor végre visszatért a másik dimenzióból, teljesen máshol folytatta, szöges ellentétben azzal, ahol előtte abbahagyták.

– Akkor pihenjen Józsi, kiírom betegállományba. – Kéthetente kedden jöjjön felülvizsgálatra!
Megpróbálunk majd helyet szerezni a reumatológián.

Józsi havi ötvenkétezer forint táppénzt kapott, amiből akkoriban már csak a kettőjük ebédjére tellett a kajafutár szolgálatnál. Párja kisvállalkozása ráadásul ismét veszteséget termelt, így csak folyamatosan halmozódott az adósságuk.
Barkast a látszólagos pihenés sem töltötte fel energiával, hanem minden nap múltán szerencsétlenebbül kezdte érezni magát. A felülvizsgálatra érkezésekor már annyira maga alatt volt, hogy mentálisan is akadozott. A hosszú, legtöbbször három-négyórás várakozás alatt roppant fáradtságot érzett és hiába feszítette akaratát, időről időre elaludt.
Amikor a bökdösésre felriadt, és betámolygott a vizsgálóba, Piroska bemutatta a főorvosnőnek, akiben Józsi a harmadik szomszédjára ismert. A kedves Éva főorvosnő rendben találta a táppénzes állományát és vigasztalta, hogy közösen biztosan találnak célravezető megoldást, ami elhozhatja a várva várt javulást.

Barkas, hogy frusztráltságát elűzze, belevetette magát az írásba. Természetéhez hűen azonban ezt sem tudta kiegyensúlyozottan, mértékletesen folytatni. Valahogy úgy volt ezzel is, mint a salátaevéssel, vagy elfelejtette, vagy egyszerre megette az egészet, amikor még a második fogáshoz szinte hozzá sem nyúlt. Hiába próbálta irányítani Zsuzsi, a párja csak nem hallgatott rá, és akár húsz órákat is képes volt a monitor előtt gubbasztani. Néha sikerrel, néha viszont úgy, hogy azt sem tudta mivel telt el az egész éjszaka.
Egyik ilyen hosszadalmas ücsörgés után – a hirtelen jött késztetés hatására – el akart indulni a négy méterre lévő fürdőszobába, de nem járt sikerrel. Azazhogy már a felállás sem úgy sikerült, mint várta. A lába, amint megpróbált ránehezedni, érzéketlen volt és gyenge. Akár egy darab, billegő tuskó. Nem érezte a talpát, ahogy a svédfalba kapaszkodva rugdosni kezdte a padlót.
– Mi a bánat ez a béna kórság? – nézett ki a fejéből Józsi. Eddig a vállam és a kezem állt be, most meg már a lábam is kakukk?
Gyorsan hívta Zsuzsit, és a segítségével elaraszolgatott a fürdőig. A megkönnyebbülés után addig gyúrta, gyömöszölte a lábát, amíg rá nem tudott állni. Úgy érezte, hogy ennek viszont már fele sem tréfa, úgyhogy azonnal át kell sántikálnia Piroskához, aki szerencsére délelőttös volt a rendelőben.
A vizsgálat nem úgy kezdődött, amint azt Józsi elképzelte, hogy majd valamiféle konkrét módszerrel megpróbálják kizárni a trombózis lehetőségét, hanem csak mismásolás ment és a szokásos legyintgetés. Józsi, mint első alkalommal, szintén érzékenyebbre állította a receptorait, és keményebben odaszólt az orvosnőnek:
– Úgy tudom, az artériás trombózis következménye lehet például a szívroham, az agyvérzés, perifériás vagy mezentrikus érbetegség, és a vérerekben kialakult vérrögök első jeleit gyakran a végtagokban észlelhetjük.
Piroska csak pislogott (mint a miskolci kocsonyában a béka), aztán hirtelen pálfordulással, egy ócska szabócentit kapva elő, megmérte Józsi combjait. A bal combja vastagabbnak bizonyult három centivel, pedig jobb lábas. A háziorvos és asszisztense az ún. „fektetőbe” kísérték Barkast és lelkére kötötték, hogy ne is mozogjon, amíg meg nem érkezik a mentő.
Józsiért azonban csak nem akart mentő jönni. Piroska viszont nem engedte el gyalog, hanem a rendelés végén hazavitte kis autójával, és felhívta újra a mentősöket.
Barkas nem hallotta, hogy mit beszélnek, mert Piroska kiment a ház elé és úgy kommunikált a mentőszolgálat diszpécserével. Visszatérve azonban megnyugtatta, hogy csak feküdjön a nappaliban nyugodtan, mivel egy órán belül már tényleg itt lesznek érte.

Amikor a mentő megérkezett, eszébe sem jutott a személyzetnek, hogy valamiféle jelét mutassák, hogy trombózisgyanús embert szállítanak, csupán annyit közöltek:
– OK, mehetünk, menjen csak előre!
A kórházban a mentősök az 1-es belen próbálták leadni Barkast, de a papírokat vizsgálva a szakszemélyzet ezt nem helyeselte és elküldte őket a 2-es belre. A mentősök szerint a háziorvos ragaszkodott az elhelyezéshez, ezért nem sikerült fogadni az állapotának megfelelő osztályon. A 2-es bel ugyanis első benyomásra olyannak tűnt, mint egy igazi frontkórház. Második benyomásra pedig, mint egy 50-es évekbeli frontkórház.
A hatalmas teremben mindenféle rendszer nélkül voltak ágyak és asztalok, jelentős összevisszaságot produkálva. Szekrény csak a fal közelében fekvőknek jutott. Józsinak így a táskáját, a felsőruházatát egy konyhaasztalszerű alkalmatosság tetejére kellett pakolni.
Miután ledőlt az ágyra, hamarosan jött egy fiatal doki, aki kikérdezte hogyléte felől, és egy adatlapon rögzítette. Elmondta, hogy mivel már hazament az ultrahangos szakszemélyzet, így meg kell várnia a másnap reggelt, hogy kivizsgálhassák. Lényegében tehát behozták ide aludni, a frontkörülmények között elhelyezett, levágott kezű-lábú emberek közzé, akik összevissza vizelik fekhelyeiket, amitől olyan mértékű az ammónia szag, mint egy közepes műtrágya gyárban.

Lassacskán besötétedett. Józsi tartotta magát az elméleti előírásokhoz, így mozdulatlanul feküdt és nézte a plafont, vagy a látóterébe eső kórteremrészt, ahol az érszűkületes – alkoholista és dohányos – kéz-láb csonkok meredeztek. Miután besötétedett, akkor is ugyanezt a sziluettet látta, amitől az idő múlása végtelenül lelassult. Aludni nem tudott a folyamatos nyögésektől, a bűztől és a durván kérkedő farhangoktól.
Végül mégis valahogy az álom határmezsgyéjére került, amikor a nyitott ajtón át, kopogó lépések zaja szűrődött be a folyosóról.
– Akár egy horrorfilmben - képzelte – most érkezik a darabolós gyilkos.
A kopogás azonban befordult a szemközti fürdőbe és kinyitott egy vízcsapot, amelyen a kiáramló hatalmas vízmennyiség, mintha egy zománcozott vályúba zuhogott volna bele.
A kopogás visszafordult, és ahogyan érkezett, úgy szívódott fel a folyosó félhomályában.
Barkas nyitott szemmel figyelte a sötétséget és hallgatta a víz zubogását. Nem tudta, mennyi idő telt el, mivel már évek óta nem hordott órát arra való tekintettel, hogy úgyis van telefonja. A telefont viszont leggyakrabban a kocsijában hagyta. Most is az ülés alatt lapult mobilja a házuk mögött parkoló öreg autóban.

– Istenem, egyszer csak reggel lesz! – sóhajtott fel Józsi halkan.
A víz mindentől függetlenül változatlan hangerővel zuhogott, ütemesen verte a kád vagy dézsa alját. Józsi úgy döntött, hogy feltápászkodik és megnézi, hogy mi történik a vizes helyiségben. Hátha egy vértől átáztatott lepedőt veretnek…
A fürdőnek berendezett helyiségben egy ülőkádszerű szerelvénybe patakzott a karvastagságú ivóvíz.
– Nagyjából, úgy 100 liter percenként. – mérte fel Barkas. – Ez aztán a pénzpazarlást! Mégis mindig panaszkodnak, hogy szegény az egészségügy. Mire lehet ez jó ugyan? Talán megvan a norma, hogy mennyi víznek kell elfolynia műszakonként?
Nem tudott felhozni semmiféle logikus magyarázatot, így néhány csavarintással elzárta az ömlő vízsugarat. Szinte kísérteties csend lett, csak a kórteremből hallatszott néhány kis horkantás. Visszasántikált és bebújt a paplan alá. Úgy tűnt, mintha el is szundikált volna, de egy idő után újra meghallotta a jellegzetes kopogó hangot a folyosón közeledni.

– Ki zárta el a vizemet? – kérdezte egy erőteljes női hang a fürdőben. Nem volt rá válasz.
A női hang újból teljes keresztmetszeten folyatta a csapot, és a szokásos kopogós tempóban elvonult.

Józsi tartott tőle, nehogy a Fűrész valamelyik epizódja elevenedjen meg, és ha még egyszer elzárja a vizet, rabul ejtse a csap a kezét. Úgyhogy csak feküdt mozdulatlanul, nézte a folyosóról beszűrődő néhány fénymorzsát és megpróbált nem gondolni semmire.
Valahogy csak kivilágosodott, hat óra lett. Megélénkült a folyosó, jöttek-mentek emberek, a rejtélyes vízzuhogás viszont megszűnt.
– Ezek szerint valamit mégis aludhattam hajnalban. – vetődött föl a gondolat Józsiban.
A kínkeserves éjszaka után érdekes módon nem volt álmos. Felült, kikecmergett az ágyból és kibicegett WC-re. Ahogy bement a fülkébe, hallotta, hogy a folyosó nyitott öblében tanyázó, esteli orvos diktálja az adminisztrátornak:
– Hat óra két perc, a beteg vizelete egybefüggő sugár, időtartama 17, 18, 19, 20...

Barkas megérkezett az ultrahangra, ahol megvizsgálták a combját. A szakszemélyzet azonnal ki is állította a zárójelentést, amely nem tett említést semmiféle kóros elváltozásról vagy egészségügyi veszélyeztetettségről.
Az utcai készülékről felhívta a párját, aki 20 perc alatt meg is érkezett és hazavitte a frontkórházat megjárt, letört ábrázatú, igencsak megviselt férfit.

Barkas az eset után még vegyesebb érzéssel jelent meg a felülvizsgálatokon és úgy vélte, felesleges minden, hiszen Piroska továbbra is kitartóan az artózis elméletével kerülgette. Egyik alkalommal azonban váratlanul elküldte egy pajzsmirigy-izotópvizsgálatra, ki tudja milyen apropóból. A vizsgálattól nem lettek okosabbak, nem hozott semmi értékelhető eredményt.
Már közeledett az első évfordulója, hogy Józsi nem dolgozott. Állapota jelentősen nem javult, és a mozgáskorlátozottság okára sem volt megbízható diagnózis. Piroska előállt azzal, hogy főorvosi bizottság elé kell küldenie, hogy a leszázalékolásáról döntsenek. Így aztán már nem is a meggyógyítás volt a kijelölt cél, hanem az – mint valami felvételinél –, hogy felkészítsék a beteget a fontos vizsgára. Így aztán inkább a szakvélemények, vizsgálati eredmények beszerzése, rendszerezése, letisztázása lett a cél, nem pedig a munkaképesség visszaállítása, a gyógyítás.
A FOEB-hoz benyújtandó orvosi beutalót (leszázalékolás céljából) alá kellett volna írnia az ellenőrző főorvosnak is, de neki nem volt érkezése (a harmadik szomszédból). Persze Józsi hallotta, hogy Éva főorvosnő 300.000 alatt nem is igen ír alá. Neki pedig akkoriban csupán adósságai voltak.
FOEB-nál mindenesetre megpróbálta beadni az iratanyagát, de a portán belenéztek és közölték, hogy majd másnap délelőtt hozza be újra, amikor ott lesz a megbízott munkatárs. Annyit azonban előre közölt a bennfentes, hogy az ellenőrző főorvos aláírása nélkül az egész egy nagy bullshit, szinte felesleges időpocséklás.

Barkas a kijelölt napon mégis megérkezett a bizottság elé, mivel szerette befejezni, amit elkezdett, de vele együtt sokan mások is így lehettek ezzel, ezért a nemrég felújított épület folyosóján tucatszám várakoztak csendes, türelmes emberek. A szépen berendezett környezetben egy óra múltán már elég mélyen elmélázott ahhoz, hogy az egyik ajtón kiszóló vékony hangocskát nem is hallotta meg. Egyébként is azt várta, hogy az ajtók felett látható valamelyik hangszóróban fog a neve felhangzani, erre hegyezte ki a füleit.
Egyszer csak egy vézna, semmi kis öregemberre lett figyelmes, aki már ki tudja, hányadszor ismételgette a nevét a tőle balra lévő, harmadik ajtó nyílásában állva.
– Igen, én vagyok. – szólt oda meglepetten Józsi. – Ki a frász lehet ez a harmatos lepkefing? – morfondírozott.
Amikor azonban belépett a vizsgálóba, a Gandhira hasonlító, 75 év körüli öregember szigorúan suhintgatta a karmesterpálcát.
– Ezek itt a kandi kamerák, az pedig ott a fogas. – Vetkőzzön le gatyára!
Józsi meglepetten kezdett a vetkőzésbe.
– Szerencse, hogy nem a Hufu fáraó vizsgál, hogy még jobban érezzem a korkülönbséget. – morcoskodott magában.
Amikor kiállt a „bizottság” elé, az öreg Gandhi nyomban rápirított:
– Öregek vagyunk már, ugye, és a hallásunkkal is baj van!? Dolgozni sem tudunk…
Józsi nem szólt semmit, csak visszafordult a fogashoz és elkezdett öltözni. Amikor elkészült, visszakérte a dossziét, és az öreg Gandhi asztalán lévő ollóval három darabra vágta. Legjobbakat kívánt a két hüledező inspektornak, majd a kamerába is nyomott egy kétujjas tisztelgést és elballagott.

Barkas sosem ment többé Piroskához. Egy interneten megismert, gyengén látó masszőr vette gondozásába a hátát, a karját és a vállát. Két hónapra rá visszatért az ereje, az életkedve, és újra munkába állt.

Egy csütörtöki napon, amikor már éppen végzett a munkával, a FOEB épületétől kétsaroknyira meglátta Piroskát az út szélén a latyakban toporogva, amint egy sütőlapát telefont szorít a fejéhez. Mögötte megviselt Corsája állt felnyitott motorházfedéllel.
– No, ez sem változott semmit. – gondolta Józsi. Úgy nyomja a telót az agyába, mintha tudásinjekció lenne.
Automatikusan fékezett, szinte azonnal látta, hogy Piroska bajban van.
– Kézcsók, segíthetek? – köszönt rá az orvosnőre. – Látom nincs minden teljesen rendben.

– Hála istennek, hogy észrevett kedves Józsikám! – örvendezett Piroska. – Képzelje, próbálom a férjemet hívni, de nem veszi fel. Lehet elaludt megint a műtermében.
– Kipurcant az autó? – kérdezett rá Barkas.
– A motor jár, de nem lehet vele haladni, és büdös van benne nagyon.
– Leégett a kuplung sajnos. – szagolgatta a motorteret Józsi.
– Haza tudna húzni bennünket Józsikám? – kérdezte legszebb mosolyával Piroska.
– Bennünket…? – Vizsgálta a kis Opel utasterét Barkas. Alig ismerte fel a bepárásodott ablakon keresztül integető Éva főorvos asszonyt. – Persze, hogy segítek, azért vannak a jó barátok! – felelte némi iróniával a hangjában a férfi.

Józsi ráakasztotta a kötelet a Corsára és a Barkas vonóhorgára. Közben kioktatta Piroskát, hogy ne szaladjon rá, ha lassít, lehetőleg mindig tartsa feszesen a kötelet.
– Tudom, már húzott a férjem is, és rendben volt minden. – mutatta fel hüvelykujját a doktornő.
Lassan, finoman indultak el. Az Opelben járt a motor, mivel a hölgyek nagyon fáztak és a kormány-szervo működtetése miatt is szükség volt rá. A kuplungszag jótékonyan elnyomta a Barkas bűzét, így a ventillátort 3-as fokozaton járatták. Piroska az ablakra irányította a fűtést, mert kezdett homályosan látni. Igaz, hogy nem mentek gyorsan, de egyre nőtt benne a bizonytalanság, mintha szitált volna alattuk az út. Fejfájás tört rá, és a reggeli is vissza próbált köszönni. Ahogy oldalt mert tekinteni, azt látta, hogy Éva főorvosnő leszorított fejjel éppen a trepnigumira hány. Amire visszanézett, már nagy csattanással benne is voltak a Barkas vonóhorgában.
Ahogy szokták mondani: butára tört a Corsa orra. A két orvosnőből nem látszott semmi a kinyílt légzsákoktól.
A kiérkező mentők elvitték a szén-monoxid mérgezést szenvedett sérülteket, a rendőrök pedig leállították a még mindig járó motorú Opelt. Eközben vette észre egyikük a padlón szétterülő iratokat, dossziékat és a porciókra osztott papírpénzt. Tizenhárom aláírt FOEB-os orvosi beutalót és dokumentációt találtak, mellettük ugyancsak tizenhárom, 150.000 Ft-os pénzköteget.

Józsit másnap reggel a tüzépes cimborája megnyugtatta:
– Ezek is keményen rőfölték a lóvét… No, de csodálkozol? A mai világban már Piroska kapja be a farkast.
– Jut eszembe Józsibogár, a Barkas szívatóját visszatoltad? – somolygott huncut képpel a főnök.

Czinege László: Csipke Rózsika

tokio170 — Tue, 01 Nov 2022 14:11:40 GMT

Attila, a friss nyugger memóriáját sem kímélte különösebben a múló idő, mégis rögzült benne az a kép, amikor hatéves korában – 1963 november 22-én – nagybátyja rányitotta az ajtót a külső kamrában. Az első osztályos kisdiák – a korán beköszöntött fagyban – szálanként égetett el egy doboz gyufát. A villódzó lángok kihunytával felpöndörödő, kormos csonkokat a festetlen, durván megmunkált hajdani vízlóca göcse helyén tátongó mélyedésbe dobálta. Sorra gyújtogatta a gyufaszálakat és révülten figyelte a gyorsan eltűnő, kápráztató fényességet. Teljesen lefoglalták csapongó gondolatai, ezért ijedten rezzent össze, amikor Tivadar bácsikája váratlanul belépett.

Benn a házban gyertyák égtek, a gyerek innen meríthette a késztetést. Szülei a rokonokkal együtt kishúgát gyászolták, így kaparintotta meg könnyen a szeme elől mindig jól eldugott gyufát.
Nagybátyja nem szidta meg, csupán csendesen rászólt:
– Gyere be hozzánk kisfiam, ne tüzeskedj itt a hidegben!
A gyerek szótlanul követte a negyven év körüli, feketébe öltözött, búskomor embert a házba, és leült egy kemény hokedlire a konyhában. Nem akart a nagyszobában, a család többi tagja közé vegyülni. Nem szerette volna nézni a szoba közepén felravatalozott koporsót és hallani sem akarta, hogy a kishúgát mikor temetik.
A három hónapos apróság olyan volt a parányi koporsóban, mintha csak aludna. Még az arcán is ugyanaz a durcásság tükröződött, mint amit életében látott, amikor a kiságya mellé ülve beszélt hozzá.
– Lefogadom – képzelte el Attila –, a kezecskéje most is ökölbe van szorítva.
Az akaratos, makacs szorítást néhány napja még érezhette, hiszen sok időt töltött kishúga ágyánál. Fogta a pici kezét és szólongatta. Próbált vele szívélyes kontaktust felvenni, de mivel a kislánynak az utóbbi időben már állandóan fájt a hasa, nem tudott nyugodtan feküdni, így legtöbbször meghiúsult a részéről kezdeményezett, lassan már szertartásos barátkozás. Az apróságnak – az akkori orvoslás által fel nem ismert okból – krónikus lett a hasmenése, ami lerontotta az általános hangulatát. Ennélfogva a kislány folyton csak durcásan kapkodta a fejét, keményen szorította parányi öklét és rendszerint hangosan bömbölt. Bátyja vigasztaló közeledésére szertelenül és elutasítóan reagált, szinte rá sem nézett. Attila végül belátta, jobb, ha békén hagyja az apróságot és visszavonul.
– Itt hagylak, mert méregzsák vagy. – Az a neved, hogy rossz Rózka. – közölte komoly arcot vágva.

A kis testvér ma már egyszerű esetnek számító ok – tejallergia – miatt került be végül a körzeti kórházba, ahol az első napon egy lelketlen nővér peluscsere közben pucéran hagyta az asztalon és rányitotta az ablakot. Gondolta, amíg elintézi dolgát, hadd szellőzzön a szoba. Tehette ezt mindazonáltal, mivel Rózsika mamáját a jobb karjában lévő csomóval, két emelettel lentebb éppen műtötték. Amikor egy óra múltán az édesanya végre visszatérhetett a babához, megütközve tapasztalta, hogy a pici magára hagyva, rekedten sivalkodik és kapálódzik a nejlonnal leterített asztalon, a nővér pedig sehol. A novemberi hideg viszont – ki tudja már mióta – tódult be a kitárt ablakon.
A hasfájós kisbabát pár nap alatt elvitte a súlyos hipotermia. Emésztési problémája tulajdonképp szóba sem került, orvos ez ügyben ki sem vizsgálta a kórházban. Hétfőn felvették hasmenéssel, pénteken pedig szenvtelenül rávezették a kartonjára: meghalt kétoldali tüdőgyulladásban.

Akkoriban az emberek nem voltak olyan jól kikupálva, mint manapság, Attila szüleinek eszükbe sem jutott, hogy felemeljék szavukat a kórházi személyzet hanyagsága ellen. Említés sem esett olyasmiről, hogy esetleg pereljenek. Akkoriban a nagybetűs KÓRHÁZ volt az egyik, megtámadhatatlan szent tehén.

Egész más idők voltak azok, nagyon vigyázni kellett az embereknek a szájukra. Otthon is csendben kellett maradniuk, hogy lehessen érteni a kikapcsolhatatlan, vezetékes rádiót. Még a szentképeket is érdemes volt eldugni a falról, és minden délután gondosan ellenőrizni a petrót a lámpában, nehogy az esteli sötétben valami baj történjen.
Akkoriban nem volt minden utcában villany, így nem volt TV sem. Téli estéken Attiláék – a plafonról lelógó, láncos foglalatba szerelt porcelánlámpát kis lángra állítva – a zömök öntöttvas dobkályha izzását csodálták, és boldogan hallgatták a huzat keltette kályhacső-dorombolást. Amikor pedig már jól átmelegedett a szoba, a döngölt, felmázolt földre terített rongyszőnyegeken hemperegtek vígan kacarászva. Ez volt a lefekvés előtti családi öröm-boldogság tetőpontja

Attila nagy bánatát átérezve, nagymamája szorosan magához ölelte és fojtott hangon sutyorogta:
– A halott gyerekek hamarosan feltámadnak aranyom.
A gyerek gondolatai közé befészkelte magát ez a mondat, nem hagyta nyugodni, ezért ahogy egyedül találta anyukáját, kikérte a véleményét. A fiatalasszonynak rögtön kitörtek a könnyei, úgy szipogta:
– Rózsika egész biztosan feltámad kisfiam, hiszen ő egy bűn nélküli, ártatlan teremtés volt.
A hallottakat mérlegelve, hogy megóvja kishúga testi épségét, a temetésen nem volt hajlandó rögöket dobni testvére koporsójára, mint a többiek. Amikor viszont már a gyászhuszárok is elkezdték nagy lapátjaikkal szórni a földet, eltört nála a mécses. Rázta a zokogás, szerette volna azonnal leállítani a munkát. Nem tehette, hiszen kisgyerek volt még, csupán bömbölni volt joga. Dübörgött a koporsó, ömlött rá a föld. A felnőttek pedig hagyták, sőt olyanokat mondtak neki: az amerikai elnököt, Kennedyt is ma temetik, őrá is földet szórnak.

Attila leginkább alkonyat felé várta vissza a kishúgát. Minden apró neszre az ablakhoz rohant és biztosra vette, hogy egyszer csak behozhatja karjában a kislányt. Volt, amikor az utcára is kiszaladt, nehogy elmulassza a találkozást. Karácsony másnapján, egy hangos koppanás után, vergődő cinkét talált a ház előtt, ami nekirepülhetett a gangablaknak. Felvette a földről, megsimogatta és bevitte a kamrába. Letette az árpába, hadd egyen kedvére, de a cinke nem volt éhes. A kismadár másnap reggel dermedten feküdt az árpa között.
Attila ekkor tanulta meg, hogy a feltámadás sem jár mindig biztos sikerrel.
Kezébe fogta a kismadarat, és határozottan kijelentette:
– A te neved nem rossz Rózka, hanem Csipke Rózsika. Ne szorítsd annyira a markod, aludj csak nyugodtan, fel fog majd ébreszteni egy délceg királyfi!

2022. június 13.

Nagy Attila: Fidem servavi

neutron — Sun, 26 Jun 2022 13:16:32 GMT

A falusi templom hűvösében csak pár ember hallgatta a fiatal pap szavait.

˗ A mai vészterhes időben az a legfontosabb, hogy megőrizzük hitünket. Vegyünk példát Jóbról, aki minden csapás ellenére megmaradt az igaz hitben. A mai napon ezért Jób történetéből fogok felolvasni.

„Volt Husz földjén egy Jób nevű férfi. Feddhetetlen, derék ember volt, félte az Istent és kerülte a rosszat. Hét fia és három lánya született. Nagy vagyona volt: hétezer juha, háromezer tevéje, ötszáz iga marhája, ötszáz szamara és számos cseléde.”

Itt a főleg idős férfiakból és nőkből álló gyér hallgatóság nagy része, akik leginkább a nyári kánikula miatt menekültek be a templomba, már bóbiskolni kezdett. Nem úgy Eszter, aki a negyvenes éveiben járt, és sohasem mulasztotta el a vasárnapi szentmisét. Természetesen pontosan ismerte a történetet, tudta, hogy az Úrral kötött fogadása alapján a sátán egyetlen nap alatt megfosztja Jóbot minden vagyonától és gyermekeitől, de hitét mégsem tudja megtörni. „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” ˗ mondja Jób.

Eszter úgy érezte, hogy most őrá is ráfér egy kis biztatás, a hitének megerősítése. Összecsaptak feje felett a hullámok. Előző este összeveszett anyjával, aki csak most tudta meg, hogy Eszter nem engedte beoltatni a most érettségizett fiát, Alexet, és akit már tíz napja kórházban ápolnak, mert végül elkapta a koronavírust. Hiába magyarázta az anyjának, hogy ez a betegség is olyan, mint egy másik, egy influenza, és az Úr meggyógyítja majd a fiát, csak hinni kell benne. Alexszel is meg kellett vívnia a csatáját, mert fia nagyon akarta az oltást: szeretett bulikba járni. Végül megzsarolta a fiát: azt mondta, mehet a háztól, ahová akar, ha mégis felveszi az oltást. Férje két hónapja hagyta el, miután kései gyerekük, aki nem véletlenül a Benjámin nevet kapta, két éves korában kanyaróban halt meg. Eszter nem engedte beoltatni Benjámint sem, hiszen a nagyobb testvérei is felnőttek oltás nélkül. Eszter, bízva az Úr hatalmában, minden oltás ellen volt, végül ez vezetett a férjével való szakításhoz. Fanatikusan bízott a hitében, elutasított minden modern találmányt, mert azokat az ördög művének tartotta. Televízió, mikrohullámú sütő természetesen nem volt a háztartásban, mert azok „káros sugárzást bocsájtanak ki”. Mobiltelefonja is a legegyszerűbb volt, nagyon félt az 5G sugárzástól, bár az itt, a faluban szerencsére nem volt jelen, bár ki tudja, meddig tart ez az állapot. Eszter jelenleg egyetlen reménye, úgy is mondhatjuk, a biztos pont az életében, legidősebb fia, Kende. Kende Eszterhez hasonlóan a piaristáknál végezte el a középiskolát, és Budapesten, az ELTE Bölcsésztudományi Karán tanul, arab tolmácsnak készül. Mostanában ritkán jár haza, inkább a kollégiumban tölti a hétvégeket is. Ha nagy ritkán mégis hazamegy, nagyon illedelmes, figyelmes fiú. Megveti az alkoholt, sohasem jár bulikba, szemben öccsével, Alexszel. Újabban rátért a vegetáriánus étrendre, ezért Eszter neki mindig külön főzött vasárnapi ebédet, de természetesen ezt boldogan tette.

A mise után Eszter időmilliomosnak érezte magát, hiszen Kende fia most sem érkezett haza, Alexet meg nem látogathatta meg a kórházban. Ezért elment a falusi asszonyok összejövetelére, amit ők maguk között csak önképzőkörnek neveztek. Megbeszéltek itt minden érdekes témát, mostanában leginkább a járványhelyzet került szóba. Az egyik asszony beszámolt arról, hogy a Facebookon látott egy előadást (neki volt internet a lakásában), amit egy bizonyos Bardócz Zsuzsanna tartott. Bardócz Zsuzsanna akadémikus, a biológiai tudományok doktora, és arról beszélt, hogy „génterápiás emberkísérlet az oltás”, az egyetlen kivétel a kínai Sinopharm vakcina. Szerencsére Eszter anyját is ezzel oltották be, mert életkora miatt az elsők között kapta meg az oltást. Alex pedig a Pfizer vakcináját akarta beadatni magának, de hát abban az asszonyok teljesen egyetértettek, hogy az módosítja az emberi génállományt. Az asszonyok még számos példát hallottak, amikor az oltás után valaki rosszul lett, sőt olyan is előfordult, hogy meghalt. Természetesen egyikük sem oltatta be magát, és biztatták Esztert, hogy a fia biztosan meg fog gyógyulni. Szóba kerültek még az illuminátusok, meg hogy Bill Gates uralma alá akarja hajtani az egész világot, és ezért az oltóanyagba chipet helyeztek el, hogy ezzel befolyásolni tudják az emberek viselkedését.

Az asszonyok sokáig tanácskoztak, már kezdett esteledni, mire Eszter hazaért. A mindig locsogó szomszédasszony azzal fogadta, hallotta-e a robbantás hírét. Egy futballmeccsen robbant fel valami gránát, állítólag öngyilkos merénylet lehetett a dolog. Szörnyű ez a mai modern világ, mondta Eszter, és faképnél hagyta a szomszédját. Lassan lefekvéshez készülődött, már elővette a Bibliát, azt akarta olvasgatni, amikor megszólalt a telefonja. Kelletlenül vette fel, senkitől sem várt hívást. A városi kórház orvosa volt a hívó.

˗ Szomorú hírt kell közölnöm. Mindent megtettünk, ami emberileg lehetséges, de sajnos Alex fia a délután folyamán életét vesztette. A tüdeje nem tartott ki, pedig lélegeztető géppel is segítettük. Holnap ismét jelentkezünk, hogy az ilyenkor szokásos részleteket megbeszéljük, addig kérem nyugodjon meg, törődjön bele a változtathatatlanba, és próbáljon meg aludni.

Eszter szinte fel sem tudta fogni, mit hallott, amikor csengettek az ajtaján. Két rendőr állt a bejáratnál.

˗ Ugye önnek van egy Kende nevű fia? ˗ kérdezte az egyikük. Az igenlő válasz után jött a következő kérdés: mit tud róla, hol van most és mit csinál?
˗ Bizonyára Pesten, a kollégiumban, és a vizsgáira készül, arab nyelvet tanul az egyetemen.

˗ Sajnos, rossz hírt kell közölnöm, vette vissza a szót az első rendőr, a fia ma felrobbantotta magát egy sporteseményen, tucatnyi ember halálát okozva. Találtunk nála egy levelet, ami önnek szól ˗ és átadott egy lezárt borítékot Eszternek. Eszter remegő kézzel bontotta fel, és olvasta:

Drága édesanyám! Nagyon sajnálom, hogy így kell elbúcsúznom Tőled. Nagyon szerettelek, tőled tanultam meg, hogy az életben legfontosabb dolog a hit. Ezt Neked köszönhetem. Ha nem tapasztalom a Te hited erejét, sohasem jutok el idáig. Csak az a probléma, hogy Te nem az igazi istenben hiszel, félrevezettek Téged. Hidd el, Allah az igazi. Mikor ezeket a sorokat olvasod, én már a mennyországban leszek, és imádkozni fogok érted. Bízom benne, hogy Te is megtérsz az igaz hitre, és majd itt találkozunk egyszer. Szerető fiad: Kende.

Eszternek eszébe jutottak Jób szavai: „Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!”. Elővette a Bibliát, ezúttal a latin szövegűt, mert a piaristáknál megszerette ezt a nyelvet, és így eredetiben olvashatta Pál második levelét Timóteushoz: „Bonum certamen certavi, cursum consummavi, fidem servavi” (2 Tim 4,7), azaz „a jó harcot megharcoltam, pályámat végigfutottam, hitemet megtartottam.”

Megnyugodva hajtotta álomra a fejét.

Czinege László: Hazafelé

tokio170 — Wed, 15 Jun 2022 04:44:41 GMT

Elmúlt az éj, a vidám barátölelés,

feldöntöttük sörünket, lucskos a söntés.

Kezünk elengedtük, karunk elernyedett,

mondatfoszlányaink lógó lebernyegek.

A hajnal arcára ráfagyott a fátyol,

az útszéli bokor hullólevél jászol.

Roppan a lábam alatt a fűcsökevény,

mint a kocsmapadlón szétszórt sós sütemény.

Éles a levegő, frissen köszörült bárd,

jéghideg éle az idegeimbe vág.

Egy óra most a perc, még bóbiskol a nap,

jégkockából olvad a fázós pillanat.

Elvesztettem sálam, eltűnt minden barát,

zsibbadt öntudatom elvarázsolt világ.

Senki nem tart velem, egy taxit sem érek,

otthon is hideg vár, ha majd hazatérek.

2006. 12. 28.

Czinege László: Forog a film

tokio170 — Fri, 01 Apr 2022 03:31:10 GMT

Az emeleti hálószobaablakon a vastag alumíniumredőny koppanásig le volt engedve, ezáltal biztosítottnak tűnt a csend és a sötétség, Leslie ennek ellenére a szomszédban őrültködő kutyák veszett csaholásának beszűrődő hangjaira ébredt. A kretén kutyabanda sehogy sem akarta abbahagyni az agyament reggeli ugatást.
Vasárnap volt, még visszaaludhatott volna, néhány pillanat múlva mégis elhatározta magát, felkelt és betámolygott a szomszédos fürdőbe. A tükörből egy szőrös, kialvatlan aggastyán tekintett rá vissza. Úgy érezte, egy éjszaka alatt tíz évet öregedett.
Hajnalban feküdt le – ugyanis még sokáig böngészte a háborús híreket –, miután megpróbálta felturbózni weboldala szöveges tartalmait, mivel a SEO ellenőrző program néhány helyen hibát jelzett. A webáruház a fontos keresőszavakra kezdett visszacsúszni a Google találati listáján, sőt két esetben át is esett a második oldalra. A 14. helyezés pedig már nem fért bele a szakember szigorú elképzelésébe.

Elgondolkodva borotválkozni kezdett. Néha még munkaidőben is annyira el tudott merülni a gondolataiban, hogy felesége időnként szigorúan rá is szólt, amikor észrevette a tekintetén, hogy igencsak távol jár:
– Ugyan mit mozizol már megint? – látom, teljesen máshol vagy.

Másodperceken belül most is – bár ügyesen mozgott a keze, gondosan húzta a borotvát – már forgott a film…

Végignézte, ahogy koszosan, büdösen, három órás alvás után az ukrán Mariupolban ébred. Víz híján nem fürdött már legalább tíz napja, apránként a fogmosás is elmaradozott. Enni csak futólag evett valami konzervet. Most is olyan szájíze volt, mintha álmában csótányok jártak volna a szájában és behordták volna a priccs alatt hányódó lecsós babfőzelék penészes maradékát.
Szétnézett a salétromos, koszos pincehelyiségben, ismerőst keresett, de az éjjeli, számos áldozatot követelő összecsapás után csak kék karszalagot viselő idegenek néztek rá vissza a félhomályból. Benyúlt a priccs alá, megtapogatta a géppisztolyát és a páncéltörő rakéta vetőcsövét. A rakéta tömege indítócsővel együtt 28 kg, tehát azt csak úgy nem viszik el csótányok, sőt a legyek sem hordják el.
A hideg vas érzésétől valamelyest megnyugodott és visszadőlt a fekhelyére. Három kék karszalagos, ismeretlen férfi állt meg mellette és távcsöves puskájukkal megkocogtatták a bakancsát.
– Jössz velünk koma? – megyünk kaját szerezni. – Kellene néhány láda lőszert is vételezni, be kell táraznunk, fogytán van a 7,62-es skuló. Tegnap ígértek Javelin rakétákat, azokat akár három kilométerről célba tudjuk juttatni. Alighogy beérkeznek az orosz tankok a prospekt Myru-n, akár innen is rendesen beléjük trafálhatunk.
– Hallottam, hogy az amerikaiak 47 millió dollár értékben adtak el nekünk 37 indítót és 210 rakétát. – morogta Leslie. Az is egyértelmű, hogy a mai világban ingyen semmi sincs, tehát az újabb 1000 rakétát is mi fizetjük meg, ha egyszer vége ennek az őrült attaknak. – Azt is hallottam viszont, hogy az oroszok képesek leszedni a tankelhárító rakétákat, vannak nekik érzékelőik, zavaróik, valamint speciális füstgránátjaik. Minden egyes elpazarolt rakétánk legalább 200 000 dolláros kárt jelent. Ennyi pénzért pedig egy ukrán átlagembernek 40 évig kell dolgoznia.

– Körültekintően araszoltak az óvóhelynek használt mély pincéből a felszínre. A környék felismerhetetlenségig szét volt bombázva. Vigyázva kellett lépkedniük a romok között, mert a kazettás bombák apró töltetei közül több százaléknyi besül, vagyis ezek a fegyverek akár évekig komoly veszélyt jelentenek a lakosságra.
Az áruházak mind bezártak, ám néhány saroknyira a Khlibnyy Kiosk-ot találat érte, így az emberek a leomlott falon keresztül hordták ki az élelmiszert és a bevásárlókocsikkal együtt indultak útnak az omladékok között.
Leslie és az ukrán komák jól felpakoltak. Három bevásárlókocsit raktak teli poros konzervekkel, vákuumfóliás húskészítményekkel, kekszekkel, édességekkel, italokkal és aránylag sérülésmentes csomagolású tartós kenyérrel.

Visszafelé menet a komák a bombatölcséreket kerülgetve húzták-vonták a kocsikat, Leslie pedig – megfontoltan nézelődve – gépfegyverével pásztázta a terepet. Útba ejtették a közeli Military ground-ot, ahol kaptak két teljes láda lőszert. 2 db, az Amerikai Egyesült Államokban kifejlesztett hordozható, infravörös önirányítású Javelin rakétavetőt és 4 db rakétát.
Ahogy közeledtek, már tucatnyian futottak eléjük és hordták le a pincébe a beszerzett ellátmányt. A nők és gyerekek szerencsére előző nap, a korridor megnyitásakor elmehettek, így már csak azok a bátrak maradtak, akik felvállalták, hogy az orosz katonai erők célpontjaivá válnak, akárcsak a hivatásos ukrán katonák.
A pincében egy tiszthelyettes összehívta az önkéntes csapatot és eligazítást tartott. Elmondta, hogy az oroszok valószínűleg ma is este fognak támadni. Addig mindenki végezze dolgát, egyen, pihenjen, készítse elő a fegyvereket.

Leslie rendesen bereggelizett, megivott rá egy liter feketeribizli levet. A komák viszont az elfogyasztott alkoholos itókák hatására kezdtek förtelmesen viselkedni, így elvonult a pince hátsó traktusába, ahol a tábori priccse volt és ruhástól bebújt a durva pokróc alá.

Szinte azonnal elaludt. Nem volt szorongása, nem félt a jövőtől, nem félt az orosz támadástól, örült, hogy belezuhanhatott a priccs kellemes melegébe és a pokróc biztosította jótékony sötétségbe.

Álmában (hol is máshol) Bora-Borán múlatta az időt egy hatalmas homokos parton épült, képeslapra kívánkozó szépségű strandon. A finom fehér homok és a langymeleg sekély víz, olyan tiszta volt, hogy szabad szemmel is megfigyelhette a tengeri élővilágot. Víz fölé épített bungalóban lévő lakosztálya saját kerttel, medencével és jakuzzival várta vissza, hogy maradéktalanul tökéletessé tegye a pihenését.
Leslie a bungaló teraszáról a következő pillanatban már közvetlenül a türkizkék lagúnába gázolt, ahol egy bámulatba ejtő polinéz szépség várta. A férfi kitárta a karját, magához akarta ölelni a nőt, de az hátralépett és egy mobiltelefont nyújtott feléje.
– Önt keresik uram. – mondta.
A telefonban egy férfihang orosz akcentussal közölte:
– Isten bocsassa meg neked, hogy ellenunk uszitottad Rusz testvereinket es eladtad nekik a super fegyvereid.
Elvezed a sok penzed, amig csak lehet!

A hívás váratlanul megszakadt. A férfi értetlenül babrálta a kezében lévő, hirtelen elnémult okos készüléket, míg egy élesen süvöltő hangot nem hallott. Felnézett, s mielőtt emlékeibe zárhatta volna a világ egyik legszebb lagúnáját a lenyűgöző kilátással a Mount Otemanu hegyre, a telefon koordinátáira irányított lövedék derékban szétrobbantotta a testét.

Leslie felesége nagy lendülettel nyitott be a fürdőbe. A férfi szinte észre sem vette, csak ált a tükör előtt, kezében a borotvájával és tökéletes simaságú képét tapogatta.
Az asszony visszafordult és halkan annyit szólt:
– Látom, már megint mozizol, hagylak.
– A saját... a saját mocskos fegyvere végzett vele. Abiit, non obiit – motyogta Leslie.

2022. márc. 13.