Hatalmas pusztaság feküdt ott akkoriban, amibe mi néha csak úgy belehajtottunk gépjárműveinkkel. Kivételes alkalom volt, csupán egy autóval mentünk, és azt hiszem úgy három rekesz sört pakolhattunk be a hátsó ülésre. Kinyitottam egyet, és mélyet húztam az üveg tartalmából.
- Nem kétpatkányos, de azért megjárja. Szerintem az emberek szörnyülködnének, ha tudnák, mit iszunk, mármint a klubokban meg ilyesmi. Mondjuk, időnként mindenki eléggé el van gatyásodva, mint mi régen, furcsa, hogy ez a márka rajtunk maradt.
- Odanézz. - A kietlen kiszáradt fatönkökkel, és hatalmas egymástól méterekre növő fűcsomók között egy autó roncs bontakozott ki a reflektorok fényében. A rozsda beette, és a szélvédőn is jókora repedés húzódott. Leállítottuk a motort.
- Mennyit érhet ez? Mármint a fémkereskedőnél?
- Sokat. Kurva sok ilyen sört. Én inkább attól félek, hogy valakinek azt mondták szívjá gázt, aztán még mindig ott van. Benne. Újabb nagy nehéz korty csúszott le a torkomon. Nem véletlen jöttünk ide beszélgetni: A hely kisebb méretű nukleáris katasztrófa sújtotta térség, ezt bármelyik geiger Müller számláló bizonyítja, csak jelentéktelen, kisebb, mint mondjuk Csernobil, és elhallgatott, és kuss, van róla, de ha tetszik – ha nem van ilyen. Mi meg nem szeretünk füvezni, nem áll jól a szánkban az a drága cigaretta, úgyhogy néha kijövünk ide, és akkor, nos, ilyenek vagyunk. Még mindig visszhangzott a fejemben: Azt mondták szívja gázt, azt még mindig ott van.
- Mit gondolsz mióta? Már tuti megették a férgek, és az ami volt, szóval aszott bőr, és csontok, holttetem.
- Ezek a dolgok nem olyanok, mint te meg a csirke, aminek még mindig nem eszed meg a bőrét. lerágják azt is. Talán egy táskányi csont a hátsó ülésen, vagy a csomagtartóban. - Elképesztő, hogy mennyire biztos volt benne, hogy mi van ott.
- És akkor mit lehet csinálni? Pár fotót? El lehet tenni valamit szuvenírbe? Eltenni két lábszárcsontot, a garázsba a régi dobszerkóba rejteni, és ha megtalálják, visszavágni, hogy a gimis rock zenekar kicsit menőbb volt, mint, ahogy hiszik, menőbb, mint bármi más, amit csak pipáltak?
Haverom kussolt, méghozzá jó nagyot. Nem tudom, hogy beindult a fantáziája, vagy tényleg csak nyomasztotta valami, de kb. olyan képet vágott, mint aki, nem is tudom csalódott valamiben.
A huszadik születésnapja óta nem tűnt ilyennek. Akkor nagyon fenéken rúgta vaklaki, és hát nem voltunk sokan. Mondhatni alig-alig. Persze ebben a korban ez már nem jelent problémát, ha jól akarod érezni magad (ha van pénzed – ez a mondat, mint valami örült rock szám szövege dúrúszól), de szóval mérföldkő is volt ez a nap, elágazás, hogy kurva népszerű lesz vagy sem, és hát akkoriban nagyon úgy tűnt, hogy nem lesz az. Volt is valami csaja akkoriban, de szemmel láthatóan nem egyezett a véleményünk, hiszen ő se jött el.
- Ha nincs ott egy hulla vagy valami, akkor nem tudom. Perelek vagy teszek oda egyet. – Halálosan komolyan mondta. Majd folytatta: Tényleg uncsi volt.
- Mármint? – Kiszállt a kocsiból, visszanyúlt a leengedett ablakon, magához vette az a jókora bornyitót, jól bevágta az ajtót, és elindult, a másik felé. A jármű még mindig ott állt, valamiféle domboldalban, alig észrevehetően.

- Egész ügyes rajzok. – jegyezte meg higgadtan. – Maga készítette?
- Nem a bátyám volt. Ő kezdett el ilyeneket készíteni, miután odalett a legjobb barátja. Ennek már vagy két éve.
A férfi leemelte az egyik fotót, amin a lány egy fiúval van. Hosszasan nézegette. Derekán a póló alól kidomborodott, a rövid tömzsi lőfegyver. Egyetlen pillanat alatt véget vethetett bárki életének, és a vele szemben a fotelben ülő kislány tudta ezt, és, hogy az élet nem akció film, neki nincs ilyen, és nem lesz lövöldözés vagy csetepaté, ha odáig fajul a dolog, az lesz, amit a férfi akar, és az neki nem fog tetszeni.

A festék már javarészt lemállott róla, a szélvédő hosszan megrepedt, és a visszapillantó tükör darabkái úgy lógtak alá, mint valami gubózó hernyók a fenyvesekben. Csillogtak, ahogy lement a nap.
Odabent homályos sötét volt, enyhe cigaretta szag áradt kifele (allergiás rá, jó ideje nem tudja elviselni), és megesküdne, hogy volt valami az első ülésen. Odabent valami gubbaszt, azon a rothadó műbőr ülésen. Nem látta tisztán, de mármint ha egy pillanatra igaza lett volna, mármint hullaügyben, és felfordult a gyomra, csak a mentolos légfrissítő illata hiányzott hozzá, hogy kidobja, ami a gyomrában van, mert van ott valami, hiába nem evett, fészkel.
Nem mert megtámaszkodni az autóban, félt, hogy megvágja a kezét, és vérfertőzést kap, olyat, amin már nem segít a tetanusz, mert van olyan. Talán lassan visszasétál a saját kocsijához, és kussol egy darabig. Végül erőt vett rajta a kíváncsiság és elkezdte felfeszíteni az első ülés melletti ajtót. Kicsit olyan bolt, mintha egy beragadt zárral bajlódna, pedig a bornyitóval próbálta beszakítani a kocsi burkolatát, jókora darab volt, azt hihetné az ember, hogy ilyen vásári kellék, de annál jóval strapabíróbb. Az ajtó alig fél perc múlva hatalmasat reccsent. Régi hűtőszekrényeknek van ilyen hangja, amikor leolvasztják őket, és felengednek.

Bent egészen más volt a világ, a naplemente vöröses fénye szűrődött be, a barnás-szürkés, kormánnyal, sebváltóval, és kilógó rugókkal telezsúfolt sírkamrájába, amit a pókok (apró kaszások, és a rájuk vadászó keresztesek), teljesen beszőttek már, az első ülésre szíjazott, aszott macskára emlékeztető majomtetemmel együtt.

Az ajtó bevágódott és olyan arcot vágott, mint aki belerúgott valamibe, vagy szögbe lépett, amit vassulyomszerűen helyeznek el néha a fűben, a kertvárosban. A másik autóból vicces benyomást is kelthetett volna, ha lett volna bármi humora az életnek, de nem volt ezt is ők ültették belé, ahogy a fogyatkozó sörrel visszabotorkált, és kifeküdt a kocsi motorháztetőjén, mint valami rock sztár.
- Mi a szar van ebben? – kérdezte fennhangon, majd a sörösüveget párméterrel odébb hajította. Barátja már ott állt felette, és az egész látkép hullámzott, mint valami délibáb. – Mi történt? Mi a faszt csinálsz ember?