Egyszer azt mondtad: „Megihletlek!” Azt hiszem van benne ráció.
Azon a napon egy dombon ültünk. Alig volt virág. Csokrot kötöttél nekem én pedig elérzékenyültem. Ültem. Magamba szívtam a késői nyár leheletét. Felborzolta a hajam. Idilli kép volt. Csak bámultam. Gondos voltál, olyan körültekintően gyűjtötted a kis növényeket. A háttérben lila virágok lengtek, mint egy levendulamező. Pedig csak takarmányvirág volt. Előttem fehér ordavirág hajladozott. Csend vett körül, néha a nagy tölgy megreccsenő ága törte csak meg. Ritka kirándulásaink egyike volt. Csak ennyi, egy emlékszilánk maradt meg az egészből. De ez a szilánk éles. Belém hasít. Olyan távoli, mégis a húsomba mar. Azt hiszem azon kevés pillanatok egyike volt, amikor boldog voltam. De legalábbis békés.
Jó lenne lassan élni. Majd szétfolyni az esőben. Olyan idegen néha minden, az élet, a közelgő szomszéd, az eladó a sarki pékségben. Nem tudom. A minden nem mond semmit. A semmiben pedig ott rejlik minden. Az is, ami elhangzott, az is ami sosem, benne van minden sikoly és szerelmes suttogás. Mondhatnám, hogy máshol, másképp jobb lenne. Hazudnék. Nem akarok.

 

 

"A székelyek közönségesen borviznek nevezik e savanyúvizet...”
 ... mert ők rendesen borral isszák, a csak magára való élést az "uraknak" szokták hagyni, kik nyáron által ott helyben egészségi szempontból használják."(Gergely Lajos, 1870)
 
Sáros úton gyalogolunk felfelé, útépítő gépek, markolók zaja mellett haladunk el, majd megállunk az éppen most épülő hegyi út előtt. Kicsit távolabb tőlünk, egy magas lépcsőfeljáró mögött a Tulipán (Laleaua) étterem hatalmas üvegablakai csalogatják a megéhezett turistákat. Nem mi vagyunk azok. A mi gyomrunk most teljesen rendben van, hisz nemrég álltunk fel a farkasétvággyal elfogyasztott fenséges kecskesajttal, áfonyalekvárral megspékelt villásreggelink után. Az étterem meglátogatását kihagyjuk.
    Továbbmegyünk az apró zuzalék-kövekkel leöntött úton. Szemmel láthatóan újra fejlődik az üdülőközpont. A még épségben megmaradt egy-két kopott, jellegzetes homlokzatú, több mint százéves nyaralók mellett sorra nőnek ki a hegyoldalból az új panziók, villák, éttermek. Ahogy haladunk a ma is üzemelő fürdő irányába, túravezetőnk mesél a hely múltjáról:
- A környéken Borszék volt a leghangulatosabb, Tusnádfürdő a legfelkapottabb. Ez a vidék ősidők óta lakott. Erdély egyik legnagyobb, két hektár területű vaskori erődítményeinek sáncai a Vár-tetőn ma is látszanak. Középkori megfigyelő tornyának falai is. Mi most nem láthatjuk, mert zsúfolt a napi programunk. A Monarchia idején, 1852-ben Ferenc József császár is idelátogatott. A városka fölötti Sólyom-kőről álmodta meg a fürdőtelep fejlesztését. Ennek a látogatásnak köszönhető, hogy az Apor-bástya alatti részt, ezt, amit itt láttok, újjáépítették. Egészen az 1970-es évekig Herkulesfürdő után, a leglátogatottabb üdülőhely volt Erdélyben…
 ... emlékeimben feldereng előttem nagyszüleim sokszor átlapozott fényképalbuma. Az album utolsó oldalain voltak az előbb említett két fürdőhelyről küldött, szebbnél szebb képeslapok. Már nem emlékszem ki küldte azokat, csak arra emlékszem, sokszor fogtam a kezemben, nézegettem, csodáltam e különös helyeket. Most itt vagyok annyi év elteltével, s a valóságban is látom ezt. Persze nem a múlt század húszas-harmincas éveinek varázslatos szépségében, de lelki szemeimmel hozzáképzelem a sok előkelő kalapos hölgyet és fehérnadrágos urat, az úton békésen közlekedő konflisokat, az akkori idők hegyvidéki nyugalmát, a fürdőhely utánozhatatlan varázsát.
Megérkezünk a jelenleg is üzemelő gyógyfürdőhöz. A fürdő falán a „STRAND MEZOTERMAL” felirat olvasható. A bejárati ajtót zárva találjuk. A kőkerítés fölött belátunk. A téglalap alapú, nem túl széles fürdőmedence világos színű gyógyvízzel tele, körülötte fehérre meszelt, keskeny bejáratú öltözőkabinok várják a fürödni vágyókat. Mi most erről az élményről lemondunk. A szabadtéri fürdőzéshez túl friss a levegő. Tovább megyünk. A hordalékos út lassan elfogy, ismét sárban dagonyázunk. Egyik élelmesebb útitársunk az út szélén talál egy füves ösvényt, azon indulunk tovább. A kedélyünk is egyre jobb, persze nem csak a dugi pálinkától. A hegyi levegő csodát tesz. Rózsaszínű pírt lehel sápadt, városi arcunkra. Az óriási, meseszép fenyvesek közt néha már a napfény is ránk-ránk csodálkozik. Mókásak lehetünk mi, alföldi emberek, hogy ennyire tudunk örülni a hegyeknek.
Tusnádfürdő hét gyógyforrásából hármat megkóstolunk. Az első forrásvíz tűnik a legmarkánsabb ízűnek. A tájékoztató táblára így tüntetik fel: „konyhasós, szénsavas, vasas, bóros, enyhén jódos, savas-savanyú".
 — Igen savanyú — ízlelgetjük furcsa grimaszt vágva. Egyszóval, nem nyerte el a tetszésünket. Nem adjuk fel, megyünk a második forráshoz. Nekem, s útitársaimnak is ez ízlik leginkább. A helyiek a borvizet általában borral isszák. Innen lehet az elnevezés is. Mi, messziről jött emberek csak magában isszuk, gyógyvíz gyanánt. Állítólag nem ajánlatos sokat inni egyszerre, mert gyorsan jelentkezhet a hatása. Átmossa, tisztítja az emésztőrendszert. Én hiába várom, nem jelentkezik, pedig most igen nagy hasznomra válna.
Hamarosan elérünk a „Csomód-Bálványos kisrégió védett természeti területei” feliratú táblához. Válaszút előtt állunk. Túrázunk, vagy nem túrázunk?
— Gyerekek, innen lehet gyalogtúrával eljutni a Szent Anna-tóhoz, és a Mohos-tőzegláphoz – próbál arcára hihető komolyságot erőltetni túravezetőnk. Látszólag nem volt elég meggyőző. Tréfának vesszük javaslatát.
— Viccelsz velünk, Robi? — kérdezzük többen szinte egyszerre. Ő csak folytatja mondókáját.
— A Szent Anna-tóhoz kb. három órát gyalogolunk felfelé meseszép erdei ösvényen. Az 1,7 km kerületű,  könnycsepp alakú krátertó 950 m magasságban vár minket. Ikertestvére, a zöld mohapázsitban csillogó, 80 hektárnyi, néhány apró tengerszemnyi Mohos felláp. Pár ezer évvel ezelőtt olyan lehetett, mint a Szent Anna-tó.
— Legközelebb kipróbáljuk az erdei ösvényt — mondjuk többen, nagy-nagy egyetértéssel. Nem sok ellenszavazat van. Most senki sem akar hegyet mászni.
A friss hegyi levegő elbágyaszt, jóleső fáradtságot ad a társaságnak. Autóbuszra szállunk, s a tervezettnél két órával hamarabb érünk napi programunk következő helyszínére, a Szent Anna-tóhoz, Székelyföld talán leglátogatottabb természeti ritkaságához.
 

Lóci folyton agyonszervezett mindent. Csak pár kilométerre, a gyógyfürdőbe készültünk, erre ő megint számolt, osztott-szorzott, szóval az agyamra ment. Nem mondom, hogy mindent sipp-supp el lehet intézni, de túlbonyolítani se érdemes. Míg inaszakadtáig tervezgetett, biciklire ültem, és úgy otthagytam őket, mint szent Pál az oláhokat. Rég lubickoltam a vízben, és a hányingerig kisürgőztem magam a játszótéren, mire kiértek. Láttam rajta, haragszik, míg Arcsi meg néném csak nevettek az egészen. - Nesze, Lóci, Tillus már rég itt van, míg te kiokoskodtad, hogy jöjjünk! - Mert ez folyton kapkod, meg sem hallgat, csak megy a saját feje után! – dohogott. Azért se szóltam, inkább gondosan takargattam a varas térdemet, mert útközben akkorát estem, mint a gyalogbéka. Nem mertem bőgni, csak felitattam a térdemről a vért, és vártam. Nem kellett volna, mégis fürödtem a kénes vízben, az meg jól elbánt vele. Úgy csípte, azt hittem, menten elájulok. Tűrtem, egy idő után meg már mindegy volt. Míg Lócival ki nem békültem, olyan voltam, mint a kerge birka. Reméltem, hogy hamar abbahagyja a pukkaszkodást, de melléfogtam. Nem tudom, mivel taposhattam erősen a lelkébe, mert hiába mondtam neki, hogy bocs, meg, hogy most mi van, hogy hozzám se szól, egy árva kukkot ki nem húztam belőle. Na, jól van, ha te így, akkor várjál csak, eztán nem igen láttok! – gondoltam magamban, és azért is Arcsival játszottam egész délután. Igaz, az még makacsabb volt, mint én, de most az sem számított. Napokig néném felé sem néztem. Jól elvoltam én egyedül, bántottak már meg sokszor, és olyankor mindenfélét kitaláltam. Csibirkáztam, anyám pamutdarabjaiból babákat csináltam, meg gémeskutat eszkábáltam. Igaz, a kút vízét folyton elnyelte a föld, de aztán a gödröt kibélelem egy vacak nejlonnal, hogy legalább aznap megmaradjon. Másnap megint fel kellett töltenem, hogy a konzerves doboz vödrömet buktatni tudjam benne. A víz mellé társak is akadtak, darazsak, méhek jöttek szomjasan, hát vigyázva pancsoltam. Ilyenkor, játék közben támadtak a legjobb gondolataim. A sok meséből mindig volt eszemben egy, amin elméláztam, és mert vizeskedtem, csakis a Világszép nádszálkisasszony jutott az eszembe. Már zsibbadt a lábam a sok guggolástól, mégis úgy maradtam. Anyám furcsállta, hogy nem kérezkedek játszani, nem sietek az evéssel, mint máskor, ha az asztal mellé parancsol. - Tudtad, hogy Lóciék nemsokára visszamennek? – szólalt meg kisvártatva. - Hogy míí? – döbbentem meg és úgy bámultam rá, mint aki kísértetet lát. Alig ocsúdtam fel, kivágódott a kapu, Lóci robbant be rajta. Olyan mérges pofát vágott, meg se mertem szólalni. Arról is elfeledkezett, hogy legalább anyámnak köszönjön, amikor tele szájjal rám förmedt. - Tudd meg, hogy miattad utazunk korábban haza! – kiabálta, és majd átszúrta a hasamat a mutatóujjával. – Mert egy beképzelt kis majom vagy, és utállak! – harsogta. – Meg is mondtam nagymamának, hogy többet nem jövünk, minek is, ha te folyton mindenért megharagszol! Majd megfulladtam, a torkomat úgy szorongatta valami. Meg se bírtam szólalni, de ott, belül kikértem magamnak a majmozást. Három hét múlva csakugyan hazautaztak, de addigra minden úgy ment, mint előtte. Igaz, addig párszor lehülyelóciztam, ő meg számolatlanul lemajmozott, Arcsi meg röhögött rajtunk, ahogy a se vége, se hossza szócsatáinkat vívtuk. - Hóóóót, húzta meg jó nógrádiasan, hogy ti mekkora bolondok vagytok, azt ki se lehet mondani, igaz-e nagymama! – Néném csak göndören kacagott, és odahúzott mindnyájunkat magához. – Addig jó, míg ilyenek vagytok, míg ilyeneken veszekedtek! – mondta, és összekócolta a hajunkat. *** Máig sem értem, mit lehet a kártyajátékon szeretni. Muszájból tanultam meg sokat, de sosem éreztem késztetést, hogy mást nyúzzak ilyesmivel. Arcsiból Lóci olyan kártyaspielert csinált, csak lestünk, hogy a seggén még a tojáshéj, kártyában meg lassan leköröz bennünket. Csepp létére úgy küzdött, hogy győzzön, még a tesója arcát is kikarmolta, ha vesztésre állt. Jókora ricsajjal csapkodtuk a lapokat a hokedlin, ha mégis lázba jöttünk valamiért. Néha Dénes meg István is kidugták a képüket a nagy zajongásra, nevetgélésre. Eleinte csak messziről figyeltek bennünket, később mellénk telepedve lesték, ki az ügyesebb. István ritkán beszélt, ő volt az idősebb kettejük közül. Dénes mindenen vigyorgott. Olyan volt, mintha gyufaszállal kitámasztották volna a nevethetnékjét. Sokat beszélt, főleg Lócival, ránk, lányokra nem sokat hederített. Volt esze, akár Lócinak. Ha együtt voltak, folyton matekoztak. Dénes az egyenletek sokféle megoldását magyarázta, Lóci meg a gyors fejszámolásával nyűgözte le őt. Hú, de untuk őket, odébb is álltunk, ha ezek összekerültek! Inkább a mogyoróbokrokat vallattuk, vagy papsajtot keresgéltünk a fűben, meg felfedező útra indultunk a rozoga lépcsőjű pincében. Persze napokkal előtte szentül megígértük nénémnek, hogy a közelébe se megyünk. A fémkeretes ablakokat rég kifocizta valaki, helyét csomó pók szőtte be. Igen kísértetiesen nézett ki kívülről, az már biztos. - Nem kéne elemlámpát csórni bentről? – vágott komoly pofát Arcsi. - Kihozod? - Háát, nem tudom, nagymama ide adja-e magától, de meg kéne próbálni, nem? - Te meghülyültél? Hogy adná már ide, mikor letiltott a pincézésről, nem emlékszel!? - Jól van, na, de lámpa akkor is kell, mert még bolha is lehet itt! – tudálékoskodott. Úgy lopakodtunk le a lépcsőkön, mint aki bűnt követett el, és lehajtott fejjel vezekel. Be voltunk tojva, néha egymást is ijesztgettünk, mégsem hagytuk abba a felfedezést. Lóciék megneszelhették, mire készülünk, mert épp leértünk a lépcső aljára, amikor jó hangosan leordibáltak, hogy mit keresünk ott. Arcsi azonnal felfortyant, nekem meg úgy égett a fülem az izgalomtól, mintha lángot kapott volna. - Nem bírnátok befogni azt a nagy pofátokat! - óbégattam a két nagyeszűnek. - Csak tudja meg nagymama, miben sántikáltok, majd ad nektek! – harsogta Lóci. - Te, inkább segítenél, mint árulkodsz, hozz inkább elemlámpát! – adtam ki a parancsot, mire a két Einstein eltűnt. Arcsival egymásba kapaszkodva lépdeltünk, mire hozzászokott a szemünk a gyér fényhez. Lassacskán kiigazodtunk a labirintusokban. Épp az egyik helyiségbe léptünk, amikor pillanat múlva majd szörnyethaltunk az ijedtségtől. Lóciék álltak az egyik sarokban, ordenáré vigyorral a képükön. - Hát, ti, hogy kerültök ide? – kérdeztem hüledezve. Arcsi ijedtében az ölembe mászott, és majd megfojtott a karjaival. - Jaj, ti lányok, mekkora buták vagytok! Mi már rég felfedeztük, hogy a másik oldalról is le lehet ereszkedni a pincébe, csak veszélyes, mert csúszik a romos fal! – mondta önelégülten Lóci. Dénes bőszen bólogatott, míg kapává avanzsált metszőfogait villogtatta. Széles mosollyal nyugtázta, milyen igaza van az előtte szólónak. Ahogy sejtettük, néném pillanatok alatt ott termett, mi meg csak lestünk, mint bálám szamara. Mit is mondhattunk volna… Arra számítottunk, ránk szedi az eget, és biztos, hogy büntetést kapunk. Sűrűn pislogtunk, amikor megszólalt. - Na, ti kolombuszok, mit találtatok? Remélem értékes festményeket, régi pénzeket, amit úgyis át kéne adni a rendőrségnek! Jól van, na, csak bolondoztam, gyertek gyorsan, nem nektek való ez a hely! Négykézláb másztunk fel a kornyatag lépcsőkön, és vártuk, most mi lesz. Néném leültetett bennünket az asztalhoz, és csomó hagymás-zsíros kenyér mellett mesélni kezdett. - Annyi történetet hallottam már erről a pincéről, fogalmam nincs melyik igaz, melyik nem, hiszen nekem is mesélték. Mondják, csomó embert elbújtattak itt a csendőrök elől. Sokan rágalmazás miatt is hosszú ideig ülhettek volna börtönben, ha nem rejtegetik őket. - Azért ilyen rosszak ezek a lépcsők, mert sokan mászkáltak rajtuk? – kíváncsiskodott Arcsi. - Nem, dehogy, megette már ezeket az idő vasfoga is! Arcsi beletúrt a szájába. Sokáig kotorászott benne, míg egyszer csak megszólalt. - De, nagymama! Hogy lehet az időnek vasból a foga, amikor nem is ember? Nekem is csak csontfogam van! Néném mosolyogva folytatta. - Az a hír is járta sokáig, hogy akik a pincében megbújtak, pénzt találtak. Hol leltek rá, ott lent, nem tudni. Az is lehet, hogy egy szó nem igaz az egészből… - Mama, ha nem tudod, hogy igaz-e, minek meséled? Úgy összezavarsz! Most akkor elhiggyük vagy ne? – gáncsoskodott a kicsi. - De jó volna feltúrni az egészet! – álmodozott Lóci. - Ugyan, kisfiam, egereken kívül úgy sem találnál semmit! – nyugtatta a kedélyeinket néném. - Nagymama, nem segítenél mégis? Ki tudja, mi mindent találnánk ott! - Lócikám, gondolod, ha lenne lent valami, előttünk nem vették volna észre!? A pincét nem most építették, és ha volt is valaha valami érték ott, a két idős lakó már rég elvitte! - A két vénlány?! Mi közük nekik ahhoz? – álmélkodott Dénes. - Ha minden igaz, övéké volt ez a jókora ház a melléképületekkel együtt. Elvették tőlük még negyvenötben, mert azt mondták róluk, kulákok, de mint bérlők, maradhattak életük végéig. - Fú, ezek, de utálatosak! Már nem is köszönök nekik, mert múltkor sem fogadták. Meg koszosak is, és a pisijüket is csak kilöttyintik a biliből a budi tövébe! - ! – fanyalgott Arcsi. - Ejnye, kisbogaram, azért ez így nem igaz! – igazította helyre az apró kritikust néném. – Már idősek, nagyot is hallanak, de azért nem koszosak. Egyszerűen öltözködnek, és nem túl közvetlenek, az már biztos. Sokan bántották őket, hát kerülik az embereket. Egyébként meg nem öntözik ki a pisijüket, angyalkám, hanem a vödrükből vizet löttyintenek a virágok tövéhez. Kicsit különcök, még egymást is magázzák, és ha nem akarják, hogy értsük őket, németül beszélnek egymással – fejezte be a kis kitérőt. - Nagymama, ha nem értetted, mit beszélnek, honnan tudtad, hogy németül mondták egymásnak!? – tudakolózott tovább a csepp. - Azért annyit konyítok… – nevetett fel szívből. - És te honnan konyítasz németül? – vartyogott tovább Arcsi. - Muszájból, kislányom, ... Tovább »

Rika anyukája kihívóan szép volt. Ezt, igaz nem én mondtam rá, csak hallottam pár ismerőstől. Meg is volt a véleményem róluk, mert valamennyinek felesége volt.
Szent igaz, hogy magas körömcipőkben bukdácsolt, meg szűk ruhákban vonszolta magát, de engem ugyan nem érdekelt. Nem mondom, nevetni azt bírt, de csak azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Ilyenkor csúnya, fülig érő kacsaszája lett. Állandóan affektált, és kikent-kifent képpel szívta a cigarettáit, meg kiabált a gyerekeivel. Rikát sosem becézte, Petit is akkor, ha egy doboz Fecskéért szalajtotta a cukrászdába.
Rám ügyet sem vetett, amolyan kis békának tartott. Az már igaz, olyan pofát is vágtam, mikor megláttam. Néha kényszeredetten rávigyorogtam, mikor kérdezett valamit, különben meg kerültem. Mondta is nénémnek, nem igen kedvelhetem őt. Ráhibázott.
Én még annyi kávét inni embert nem láttam, mint őt. Körbevihogta a konyhát, míg nyakába akasztott lábakkal bekortyolta, aztán felállt, lehúzta a rongyot magán, és elcsámpázott, hogy egyen valamit. Folyton aludt, a gyerekeit meg kizavarta, hagyják őt pihenni, mert éjjel megint dolgoznia kell. Úgy beszélt a vajúdó-szülő nőkről, hogy megbotránkoztam. Persze nem előttem, csak én véletlenül meghallottam. Hogy is kaphatta azt a nevet, amit az én Mari néném, máig sem értem!
Biztos én sem voltam hibátlan, de benne meg csak úgy hemzsegett. Nem hiába olvastam én annyi mesét, mert a szép külseje mögött egy vasorrú bábát fedeztem fel.
Azon gondolkoztam, meg is mondom Rikának meg Petinek, mi a véleményem az anyjukról, de aztán történt valami, amiért örültem, hogy bennem rekedt.
 
Sejtettem én, hogy körülöttem senkit sem vet fel a pénz, csak Rikáéknál gondoltam, hogy másképp van. Hosszú ideig elvoltak, míg egy alkalommal Peti be nem állított a nénémhez.
-Tetszene tudni adni egy bögre cukrot? – szólalt meg markában a csészével.
Néném bólintott, és már  nyitotta is a kicsi spájz ajtaját. Peti zavartan rakosgatta a lábait, nem számított rá, hogy ott vagyunk. Valamit motyogott még, de alig várta, hogy eltűnhessen a szemünk elől. Máig nem tudom, megköszönte-e, amit kapott.
-Akkor ezek is… - képedtem el -, szóval csak mutatnak, mint a kopott gyöngy, mi!?
Lóci felröhögött, és szokásához híven hátba vágott. – De bolond vagy, te! Azt hitted, nekik kolbászból a kerítés?
Néném halkan magyarázott.
-Tudod, kislányom – nyomta meg a szót  – nem könnyű két gyerekkel. Rika folyton követelőzik, hogy új ruha, új cipő kéne, Peti meg focit szeretne.
-De, hát, hogy nem lehet belátni, hogy nincs miből? – csodálkoztam el.
-Nem mindenki olyan, mint…!
-Akkor most mi lesz? A bögre cukor jó minden bajukra?
Néném elfordult, láttam, hogy mosolyog. Tudta, hogy nem érem be ennyivel.
-Az anyjuk a belét is kidolgozza, mégis alig bírnak meglenni. Nem elég, hogy egyedül gürcöl, még adósságot is fizet, amit az ura csinált, hogy az Isten döglesztené meg az ilyet!
-De, hát annyi szép ruhájuk, meg mindenük van! – értetlenkedtem.
-Azokat mind kapták, mióta itt vannak. Sokan segítik őket Mária néni munkatársai közül.
-Hogy mi meg nem kapunk semmit, soha, senkitől! – gurultam méregbe.
-Ejnye, te, hát mi kéne neked? – nevetett fel.
-Annyi pénz, hogy anyámnak ne kéne vakoskodnia, meg hogy ezt a szakadt ruhát is lecserélhessem!
Szép ruha volt valamikor, ami akkor is rajtam libegett, de a sok mosástól egyik napról a másikra elfeslett. Mikor nénémhez jöttek, plédbe burkolóztam, hogy ne lássák. Furcsállták, mit keres ilyen melegben rajtam egy csíkos takaró, de én váltig állítottam, hogy fázok. Mikor már lázat is akartak mérni, sietve ledobtam magamról, odakaptam a kezem a szakadtjához, és meg sem álltam hazáig.
 
***
 
 
 
 
 
 
Jól emlékszem, mikor bátyusom unalomig dicsekedett, hogy Lóci így, meg Lóci úgy, és mennyire okos, csak ötösöket kap az iskolában. Míg áradozott, láttam, ahogy dagadozik a melle a büszkeségtől. Aztán jött az elmaradhatatlan kérdés. – Na, és neked, hogy megy a suli, a matek? – Hogy menne, gondoltam magamban, azért se mondom meg, ne érdekeljen az senkit anyámon kívül! – Elvagyok, egy négyesem volt, az is rajzból – mondtam hányavetien.  – Nézzenek már oda, ki gondolta volna, hogy ennyit tud ez a nagyszájú Tilla! – nevetett bátyám, és azonnal számtan párbajra hívott bennünket. Rögtön tudtam, hogy fitogtatni akarja nevelt fia zseniális összeadás tudományát. Nem tévedtem. Lóci diadalittasan zsebelte be megint a dicséretet, nekem meg azt mondták, van még mit tanulnom, gyakorolnom, hogy olyan legyek, mint ő.
Még mit nem! Dehogy akartam én olyan lenni! Azt beismerem, irigykedtem, amiért annyira gyorsan számol fejben. Aztán meg azt gondoltam, jössz te még az én utcámba, te nagyon tudálékos! Kell, hogy legyen valami, amiben alul maradsz velem szemben!
 
Történt, hogy nénémet megleptük születésnapjára. Nem nagy dologra kell gondolni, mert pénze az egyikünknek sem volt. Arra jutottunk, hogy kisikáljuk a konyhát, ott úgyis mindig csak a hirtelen rendre volt ideje.
Szálkás padló borította a jókora konyha alját, amit jó bűzös folyadékkal kent be néném, hogy szép fényes legyen a festett felülete.
– Na, ez neked való munka lesz, vigyorgott Lóci. Ess neki, addig én megtakarítom a gáztűzhelyet! – Szívesen sikáltam, még a gyökérkefét is elővettem. – Te, azzal ne merészeld, mert nagymama agyonvág! Mind összekaristolod vele a festéket! – förmedt rám a nagyeszű. Fogtam hát a felmosórongyot és hétrét görnyedve hozzáláttam. Fél szemmel azért figyeltem, hogyan pucolja le a háromlyukú román gáztűzhelyre égett koszt ez a fiú. Félig sem voltam a felmosással, amikor Lóci káromkodni kezdett. Nem is igen értettem, mi a baja, mert sosem beszélt ilyen csúnyán. Azt hallottam, hogy levert valamiket, de nem törődtem vele, nekem más munka jutott. – Nem bírok ezzel a baszomizé sok rózsával! – dühöngött. – Gyere már, nézd meg, mi van vele! A végén még elrontom! Nektek is ilyen van otthon, nem?! – Na, gondoltam, most jött el az én időm, és komótosan odabillegtem mellé. – Te, észkombájn, hát nem látod, hogy ez lejár, és szépen visszailleszthető a helyére?! Így, ni! – mutattam, és rutinosan leszedtem a helyéről valamennyit. – Látod, így hozzáférsz szépen a tepsijéhez, és ha kihúzod innen, tök jól lemoshatod – nyugtáztam. – Egyébként meg, hogyhogy nem tudod ezt, te, aki olyan szörnyen okos vagy!? – Lóci zavarban volt. – Jól van már – öltötte rám a nagy lepcses nyelvét – mindent én se tudhatok! – Kitört belőlem a nevetés, és csúfondárosan megjegyeztem: - na, mi van, ehhez kevés a gyors fejben számolás!?

Az élet kiszámíthatatlanul bonyolult

Délután, de néha éjjel is írom ezt e a történetet, nem azért, hogy nagy író legyek, hanem mert ez a divat, na ugye!
Pár sor magamról: sem pocakos sem sovány nem vagyok, amolyan átlagos szürke emberke, a tükörből szögletes arc, komor tekintet, és kopaszodó szürkeség néz velem farkasszemet, na, ez lennék én.
Sokat nem tudok írni magamról, csak annyit, hogy születtem éltem s ebbe más is belehalt már, hogy a költő szavaival éljek, bár ha a Google-ba beírom ...
Apám molnár volt, a sok zsákolástól a keze eléggé keményen csapott le ránk, ha néha meglegyintett, de ő azt mindig megbánta, mert nem szeretett ok nélkül senkit sem bántani, még az ellenségeit sem. Pedig az sok volt neki, éjjel nappal vitatkozott velük, nem törődve azzal, hogy a közelében nincs senki, csak egy-két játszadozó kisgyerek, vagy egy feleség. Legnagyobb ellenségének a Hazug Gyulát tartotta, akivel még álmában is viaskodott.
Mesélték, hogy egyszer fogadásból, két nagy zsákot kellett felvinnie a malom meredek lépcsőin a garathoz, és a zsákok tetejére még egy testes embernek is fel kellett kapaszkodnia. Megcsinálta, naná, hiszen ő volt az apám, erős és szilárdan becsületes, a hazugokat és dologtalanokat utálta a legjobban. Tanúsíthatom, hogy ő nem volt az, becsülettel élte le életét, törvényszéken sosem járt , rendőr sohasem kereste, élt és remélt, amire várt türelmesen, az bekövetkezett, megbuktak a kommunisták, így tehát nyugodt lélekkel, s gondolom nagy megelégedéssel hagyta itt ezt az árnyék világot, akkor, amikor eljött annak is az ideje, hogy neki mennie kellett.
Eltemettük, megsirattuk.
Anyám velem együtt öt fiúgyermeket nevelt, sosem dolgozott gyárban, vagy az iparhoz kapcsolódó egyéb munkahelyen, mert falun nőtt fel és a falusi élet volt neki a megfelelő, gyereket, háziállatokat nevelni, mosni, főzni, mezei munkát végezni, ez volt az élete, ezt szerette, ezt csinálta, még akkor is, amikor már nem volt rá nagy szüksége, csinálta, míg érte nem jött a kaszás, aki egyszer mindenkit meglátogat, és még senkit sem felejtett ki a névsorából, nála mindenki fel van jegyezve, kivétel nincs.
Eltemettük, megsirattuk, emléküket szívünkben őrizzük.
Egyáltalán miért is van ez a világ, s miért nincsen semmi? Miért vannak a körülöttünk zajló események, a bennünk játszó folyamatok és minden ami van, miért van, s miért nincsenek? Miért nincsen e helyett egy nagy semmi?
Miért kell nekünk reggel felkelni és este lefeküdni, meg ilyenek?
Van idő, amikor nagyon elgondolkoztatja az embert ez az izé, ez a lét és a nem lét kérdése, főleg ha a dolgok olyan irányt vesznek az életünkben, ami kizökkent minket a magunk vájta megszokott kerékvágásból, a taposómalmainkból, ahol, mint egy kihasznált állat vonszoljuk magunk után eme életunt világ viaszfiguráit, keljfeljancsiit és a sok palotapincsihez hasonló alakot, akiket még az árnyékszékre is el kell vezetni, annyira kiszolgáltatják másokkal magukat, gondolom hatalmi vágyból, vagy talán csak szerencsés helyzetük kihasználásának élvezetétől vezérelve. ( Hú, de hosszú mondat, istenem, s le tudtam írni, hű, ez pompás.)
De, álljunk meg egy szóra, ne menjünk bele oly mélyen a dolgok sűrűjébe, egyszerű ember csak ne kezdjen el filozofálgatni, mert abból jó nem sülhet ki.
Na persze, hogy ez a kegy csak kimondottan a filozófusokra, a fizetett úgynevezett gondolkodókra tartozik, mert szerintük az hogy gondolkodni, kimondottan nagy dolog, sőt!
Jut eszembe, a bányában dolgoztam, s okoskodásból elkezdtem ezt azt javasolni a főnökömnek, mert, hogy én úgy gondolom, hogy úgy jobb lenne, meg könnyebb lenne megcsinálni, aki aztán kimondta a nagyon művelt szájacskáján a kínosan reális igazságot, valahogy így:
- Kispapám, te csak ne gondolkodjál semmin érted? Neked az a dolgod, hogy amit én kiadok napi feladatként, te azt megcsináld! Érted?
- Aha, mondtam, há' persze, értem; én vagyok az igavonó állat, te meg odafentről jössz mindig az ostorral, mi?
- Na, látom, hogy nem érted, nincsen semmi ostor, meg, igavonás, dolgozunk, és én gondolkodom, azon, hogy mit és hogyan kell csinálni, és te megcsinálod, érted? Megcsinálod, mert ez a dolgod, engem meg azért fizetnek, hogy kigondoljam s neked elmondjam, miként fogunk itt bányászkodni, ennyi.
„Jól van főnök, mindig neked legyen igazad, gondolkodj csak, mert ha nem jó amit kigondolsz, akkor te viszed el a balhét”, gondoltam magamban, de neki nem szóltam erről semmit.
Lehet, hogy a gondolat nagyobb realitás, mint az érzékek csalóka világa, ezzel általában mindenki tisztában van, bár attól még elszabadulhat a pokol, s az érzékek úgy elhatalmasodhatnak rajtunk, hogy a végén attól koldulunk, vagy attól megyünk csődbe, lehetünk százszor okosabbak a szamárnál, de ő mégis okosabban élhet mint mi. Mert a szamár, ha nem tetszik valami, nem vállalja, megmakacsolja magát, mi meg akkor is csináljuk a megunt mozdulatainkat, értelmetlen feladatainkat, ha azok végrehajtását nagyon is utáljuk. Utáljuk a munkánk, de csináljuk orrvérzésig. Számtalan ismerősömtől hallottam már ezt a gondolatot, többféle kinyilatkoztatásban, ami a lényegen semmit sem változtat, képmutatásban az ember felülmúlhatatlan.
Na, ezt leírtam, de minek? Lehet, hogy nagy feneket kerítek a magam kis mondókájának, amit ide lefirkantok két másfajta, vagy ugyanolyan fajta cselekedet között, de ez engem hidegen hagy, legfeljebb az olvasóim szépen lelécelnek, és másutt keresik majd a szórakozást, vagy a szellemi étkek kíméletlen habzsolását a gagyi tévékben, ami biza baj, na ugye?
Hát, szóval, a sok filózás engem csak arra enged rácsodálkozni, hogy nem ismerem önmagam, a kutyafáját. Itt állok nyugdíjasként, és nem tudom mit akarok? Nem tudom ki vagyok.
Nem tudom?
De tudom, mért ne tudnám, mondtam önmagamnak: - mint ahogy az előző írásomban is megírtam, az a kívánságom, hogy más országba költözzek és ott kezdjek új életet, mert külföldön akarok élni és kész! És ez nem rögeszme, ez óhaj, amin nem segít a sóhaj.
Hogy miért? Hát mert kíváncsi vagyok, hogy ott milyen az élet, milyenek az emberek, miként viselkednek a váratlan helyzetekben, és ilyen kérdések özöne, ami még megválaszolatlanul ott hever a gondolataim legmélyén, amiket csak úgy megszokásból görgetek agyamban, egyik üres helyről a másikra, és mindig azzal címkézem, hogy 'Majd meg lesz csinálva'. Na igen, meg lesz, de mikor?
„Mikor ember? Mert már nyugdíjas vagy és az idő úgy rohan, mint a struccmadár és úgy repül, mint a sas madár, és sajnos közeledik a vég!”
Erről jut eszembe a rosszmájú szomszédom, akit én csak úgy le sanyibácsizok néha, pedig annak az eszében egy nagy gondolkodó (nagy gé-vel) veszett el, vagyis ezt lefordítva köznyelvre, azt akarom mondani, hogy jól megélhetett volna a gondolatai árulásából, ha mondjuk elvégzett volna egy filozófus-képző gyorstalpalót még annak idején, még az átkosban, ahol sok buta emberből lett jól fizetett diplomás ilyen gyorstalpalós tanfolyamok eredményeképpen.
Tehát ennek a Sanyi bácsinak áradozva meséltem annak idején, hogy be fasza minden, hiszen pár nap múlva én is fizetett itthon maradó leszek, mire ő csakúgy kapásból rákérdezett:
- Tudod te, hogy mi jön a nyugdíj után? Egy fasza temetés.
Hát, szóval, Sanyi bácsi a lényegre tapintott, közeledik a végállomás.
Igen, állomások hosszú sora áll mögöttem, mint születés, óvoda, iskola, katonaság, munka, és a …
Na ezt többé le nem írom, nem én, kedves olvasó találd ki! Használd az eszed!
Ha az író (esetemben firkász) nem akarja használni a kobakját, pontosabban azt, ami abban van, akkor az olvasó vetemül rá arra, hogy elkezdjen gondolkodni azon, hogy ez az ipse vajon mit is akart itt, vagy ott mondani?
Történt aztán, mint fentebb említettem, hogy az anyósom elhalálozott. Eltemettük annak rendje s módja szerint, és szegény feleségem egy kerek évig gyászolta anyósomat, annyira megviselte az ő édesanyjának eltávozása az élők sorából.
Én, látszólag mindezekből a kínos de elkerülhetetlen szenvedésekből részt vállaltam, de nagy képmutatásban jártas lévén nagy titokban bizony bizony a nagy terv kivitelezésén is törtem az agyam aközben.
Hogyan fogjak hozzá? Miként? Hm.
Persze, minden elsietett mozdulat, kapkodás a terv dugába dőlését eredményezte volna, így aztán csak szép, aprólékosan kellett azt előadni, mondjuk példálózással, hogy na látod, szegény édesanyád, sosem járt életében külföldön, pedig mennyit mondta, hogy ő hogy elmenne, ..
- Hova? Mikor?
. Hát Kínába, vagy valami ilyesmi, de pontosan nem emlékszem, s hogy hogy mikor? Amikor akart volna, felőlem.
. Mikor mondta?
- Mikor? Sokszor. Na, jó ha nem figyeltél oda mit beszél néha, akkor most nem tudod, s kész, inkább hallgatnom kellett volna erről, na mindegy.
De már a magot szépen elvetettem oldalbordám imádott fejecskéjébe, és az, mint propaganda gondolat elkezdett ott szépen csirázni, fejlődni, érlelődni. Már csak a szikra kipattanása lett volna hátra, amikor egyszer csak legnagyobb bosszúságára ennek a cudar világnak, beütött a ménkő a gazdaságba, s olyan válság ütötte fel a fejét, amit ember addig elképzelni nem tudott volna sosem.
Vannak dolgok, amiket jobb nem látni, mint látni, például a pénz rohamos romlásának következtében a lakások, lakóházak árának drasztikus csökkenését.
És mindezt az újságok nagy betűkkel tudatták minden élő számára, s a rádió is ezt szajkózta éjjel nappal, a tévéről nem is beszélve.
Az árak zuhanni kezdtek, láttuk ám az újságok hirdetéseiben, hogy mit mennyiért kínálnak, vagy vennének.
Bizony rossz volt látni, hogy az eladó lakások száma irtózatosan megszaporodott, egyszeriben mindenki pénzhiányban kezdett szenvedni és hajlandó volt még az otthonától is potom áron megszabadulni, csak pénzt kapjon valahonnan.
- A mindenit, kiáltottam ... Tovább »

Három csoda létezik a világon
de a hiány nem az.
Csinál az akarat abból is, látom -
még nagyobb bagázst,és nem terrorral,
hanem a vigasz eszközeivel, lásd:
emberi jellem készül így tejporral,
s kerüli az ámítást.

Ez se baj, gyorsan firkantó ceruza
szivárvány színeket költs ajkakra,
szén szemöldök is kihúzva,
sok csipke takarodj az ablakra
nyakadra sálat tekerek
Vékony alakod átkarolom én
ki hajszálakkal közözget
bájosan szélben járó tünemény.

kint verébke csiripel teleszájjal -
ködös a reggel még -,
nem talál morzsát, búsan tovaszárnyal.
Pedig tréfás kedvemben keltem épp,
s ha lennék kukac, vagy giliszta csáppal,
most felfalna mint lepényt
vagy befalazna fészkébe ragaccsal.

Sok nő annyira rideg néha, s mindig -
csontos arcuk védve,
megsimogatnám, ölelném földszintig ;
de nem napállóak, mint a repce,
elhervadnak, ha hozzájuk érek én-
mint a virágok, annyi színorgia,
művi szelídséggel élnek házak mélyén
s nassolják a bonbont ríva.

Se szép, se csúnya szó nem lehet enyém,
kik ejtik ki könnyedén?
Nekem a szerényebb kell inkább, mint
annak szóalakja, s élek aszerint.
Voltam többször meg se látszó már,
vagy messze látszó bogár.

Utánam vízözön, előttem fűst száll
jó a hangulatom -
Nem morgok amúgy, nyekegni se muszáj.
Árnyékos a világ, - tapasztalom.
Nincs harag, danolni kéne akármit,
nincs harag,ha árnyékos, hát árnyékos!
mert ez a szán, ha nem csúszik aláhintsz...
mindenki nagy játékos

 

Már rég nem használtam ezt az ízét, amit billentyűnek neveznek, mert megbillen ha az ujjad hozzá ér s akkor megnyom valamit ami aztán mindenféle rezgéseket kelt az általam átnevezett ámítógépben, s ennek hatására kiír egy betűt, vagy egyéb írásjelet a monitorra, ami magyarul képernyő. No. Hát most belevágok, elmesélem az elmesélhetetlent, vagyis megpróbálom, aztán majd kiderül, milyen eredménnyel.
De, hagyjuk a megnevezéseket, leírásokat, nincsen idő most arra, nagyobb fába kell vágnom a fejszémet, ha sikerül jó, ha nem akkor meg így jártam, vagy úgy, de mondom, ez most mindegy.
Kerülgetem a témát, mint macska a forró kását, mert hogyan is vágjak bele a mondókámba?
Másként hogyan?
Hát szóval, úgy kezdődött a dolog, hogy 2008. augusztusában kiléptem a melóból, nyugdíjaztak.
Nagy volt az öröm, de mekkora? Na most aztán enyém a világ, szabad vagyok, mint a madár, ki az aki nekem parancsolni merne? Ilyen s hasonló gondolatok hagyták el a számat, de minek? Meggondolatlanul nyilatkozni nem jó, mert mindig megbosszulja magát a dolog, és sokadszorra égek majd saját magam előtt, ami persze nem is olyan rossz, mert így tanul az ember a saját hibáiból egy kis emberséget.
Hát, szóval, hogy a mesém fonalára visszatérjek, nyugállományba vonultam kezdtem kóstolgatni mindazt, ami eddig nagyon hiányzott: a szabadságot. Szabad vagyok, mint a madár, repülhetnék is ha szárnyaim lennének s erőm is engedné, meg ilyen képtelenségek rohanták meg elmémet, miközben teltek a napok, a hetek s hónapok, de lóvét nem kaptam sehonnan.
Már a harmadik hónap vége felé értem, amikor aztán egyszer csak kiborult a bili nálunk is, hol a lé? - Mi az öreg istent vársz még? - kérdezte a nejem is ingerülten, itt a sok számla, mivel fizetjük ki? Amit én kapok az elmegy a kajára, s akkor …?
Hát mit csináljak fiam? - kérdeztem ingerülten, majd csak jön az a pénz, megmondták, hogy eltelik egy kis idő, amíg belekerülök a rendszerbe, meg ilyenek.
Persze, könnyű azt mondani, hogy kis idő, de a sárga csekkre ezt nem lehet rápingálni semmiféle tollal, vagy írásjellel, mert ki értené azt meg, olyan ez, mint holt lovon a patkó, ugye tudjuk, hogy a pénz beszél s a kutya ugat.
Aztán, bár idővel megoldódtak az anyagi gondok, a nyugdíjas évek kezdete már el volt lőve, öröm helyett üröm vegyült a boldogság vedrembe, amiből sosem tudtam eléggé nagyot meríteni, minden igyekezetem dacára sem, és sajnos nem éppen elégséges adaggal kellett beérnem mindig, és ez most sem volt másképp.
Volt egy kertünk, kissé átpofoztam a magam készítette lakot, ami rajta állt, és nagyot merészet tervelve, elhatároztam, hogy oda költözünk, s a lakást kiadjuk bérbe egy családnak, hadd növeljük a megcsappant bevételünket azzal a pár forinttal, amit így kapunk. Hosszas ellenkezés és vitatkozás után ebbe a feleségem is bele egyezett, s szépen kihurcolkodtunk a zöld övezetbe, ahol már sok más nyugdíjas is lakott, szintén a maguk szerkesztette kisebb, vagy nagyobb, kevésbé tetszetős vagy nagyon kidíszített, kicsinosított házikókban.
Szép, vagyis szebb lett az életünk, kertészkedtünk, erdőn mezőn barangoltunk, meg ilyenek, virágot és zöldséget termeltünk, gyümölcsöt szedtünk, és a közeli elhanyagolt bozótosból a mások által kivágott faágakat, száraz gallyakat összegyűjtögettem s a hidegebb napokon elhasználtam fűtésre.
Ahogy teltek a napok lassan rájöttem, hogy mindennapi tevékenység nélkül nem élet az élet, a tévé nézésébe hamar bele lehet unni, az internetezésbe még inkább, a semmittevés az nagyon káros a közérzetre az egészségre, mindenre.
Ha az ember csak eszik, iszik, s tévét néz, hamar megbetegszik, fájások jelennek meg a nyakon, szemen, s máshol, legalábbis nekem ez jött be, s a test elnehezül, ellustul, a tunyaság állandó álmosságot produkál, a depresszió eluralkodik az egyén felett és az élet minősége jelentősen megromlik, az embernek már a beszéd is erőlködéssel sikerül, áldatlan állapot, senkinek sem kívánom.
Hát az élet szép, de még szebbé tehető egy kis pénzzel, főleg ha van pénz. De ha nincsen elég, akkor keresni kell még hozzá egy kis pótlást, de ha többet is lehet, az sem baj.
Eleinte jó volt a kiadott lakás utáni mellékjövedelem, örültem neki, de nagyon. De, pár hónap múlva már kezdtek aggasztó jelenségek mutatkozni ezen a téren, a bérlő nem tartotta be a határidőket, elnapolta a fizetés időpontját, meg aztán kerékpárt vitt be a lakásba, ami szintén nem tetszett, és a legbosszantóbb az volt, hogy a mosdókagylót elrepesztette , szép nagy repedés volt rajta, persze ha nem hagyja szándékosan lemosatlanul, talán észre sem vettem volna.
- Így ez nem éri meg nekünk, mondtam, ha nagyobb a kár, mint a bevétel, akkor minek adjam bérbe a lakást?
Hosszasan tanulmányoztam a Neten az erre vonatkozó jogszabályokat, találtam is elég okot arra, hogy a kvártélyost menesszem, s így a lakás megürült.
- Most meg ott áll üresen, így jó? - Kérdezett vissza a feleségem bosszúsan, hát adjuk ki másnak.
- Dehogy adom ki másnak, nem adom ki senkinek sem, hogy szétverjék a jó lakást? Akkor inkább eladjuk, s kész.
Szó, ami szó, nehezen barátkoztunk meg a gondolattal, hogy megválunk a jó kis lakásunktól, de azért lassan, lassan megérett bennünk a végső elhatározás, hogy mégis csak túladunk rajta, s a tervet tett követte, a lakás elkelt, még gyorsabban is, mint azt vártuk volna, a szomszédjaink nagy ámulatára, mert volt közöttük olyan, nem egy, aki olcsóbban kínálta a házát eladásra már évek óta, s nem tudta eladni.
- Szerencsénk volt, így érveltünk, ha valaki ezzel jött.
Mindenhez szerencse kell! Még az öregkor kalandjainak a kiterveléséhez és annak kivitelezéséhez is.
Mert, mondjam, ne mondjam? Hogy, amint pénzt éreztünk a markunkban, nyomban kalandos ötletek, fantasztikus képzelgésre alapozott álmok kezdték sanyargatni addigi nyugodt lelkünket. Hát, mert a lélek az nem nyugszik sosem, mindig kalandra, változásra vágyik. Állandó változás utáni áhítozásom, ismeretlen életformák feltárására, átélésére sóvárogva, mint a vörösen izzó parázs úgy égett bennem.
- Elmegyünk külföldre! Ott veszünk egy házikót, s új életet kezdünk.
- Neked aztán vannak ötleteid, mondta ingerülten a feleségem, na és a gyermekeink, unokáink? Azokat itt hagynád? Vagy visszük őket is?
- Hát, … ami azt illeti, igazad van, nem lehet csak úgy lelépni, vannak kötődések, kötelezettségek is a világon, főleg ha egy nagy családja van az embernek.
Látszólag belenyugodtam abba, hogy a tervem kivitelezhetetlen s abba is, hogy bele sem kezdünk soha, soha, … de az élet kiszámíthatatlanul bonyolult, s néha valahogyan nekünk is kedvez, vagyis ebben az esetben nekem, hiszen mondom, hogy az asszonyomat mindenféle örült vállalkozásba rángattam már bele az évek hosszú során át, amit ketten átéltünk. Mentségemre legyen mondva, eddig még szerencsésen átéltük azokat, de vajon ez mindig így lesz? Nem garantálja azt senki sem, mertr az élet útja göröngyös és kiszámíthatatlan, hol a vége s milyen vége, azt nem tudhatjuk, szerencsére.
Mondom, látszólag belenyugodtam abba, hogy a tervem elvetem, de aztán jött egy szerencsés fordulat, vagyis szerencsétlenséggel jött ama fordulat, meghalt az anyósom.
(folyt. köv.)

Akkor még fogalmam sem volt, hogy az egéritatás mennyire jót tesz a léleknek. Nem bőgtem én sokat, igyekeztem szűkösre fogni, mert irtó rondán néztem ki vörös szemekkel, és maszatos pofával.
 
-Neked meg mi bajod? – szólt Lóci, ahogy kilépett Rikáéktól.
-Semmi, csak tegnap estére apám megint tütüzött és balhés volt! – hazudtam, de azonnal meg is bántam.
 
Peti fülig érő szájjal futott felénk. Beleharapdált a szája szélébe, míg az arcomat bámulta, majd húzni kezdett az orgonabokrok felé.
-Figyelj, ha gondolod, mi is csinálhatjuk úgy…!
-Elment az eszed?! Két évvel öregebb vagyok nálad, hogy gondolod az egészet!? Meg nem is vagy szerelmes belém!
-Nem is kell az, hogy az ember átölelje a másikat! – méltatlankodott, és durcásan elfordult.
 
Ahogy néztem ezt a fiúcskát, nem sok híja volt, hogy elnevettem magamat. Az jutott eszembe, hozni kéne néném sámliját, hogy elérje a számat.
-Akkor? – pislogott vissza őzike szemekkel.
-Akkor most megyünk és apás-anyást játszunk! – vágtam rá.
-Az jóó! – örvendezett, és szaladt a csomó szakadt plédért, hogy a kiöregedett asztal alá vonszolja. – De akkor Lóci meg Rika lesz az apa meg az anya, mi meg a gyerekek?!
-Ja! – mondtam kelletlenül, és betakartam a játszási tesómat az egyik használt takaróval.
 
Magas szélű, kör alakú helyen húztuk meg magunkat egy mélyedésben a virágágyás kellős közepén. Teljes egyetértésben szorongtunk, és néztük az eget. Mi voltunk a tökéletes család. Peti néha felvinnyogott mellettem, úgy imitálta, hogy foglalkozni illenék már a kisebbel.  Rika-anyu rám is szólt, legyek jó testvér, és nyugtassam meg a kicsit, ne ő figyeljen már mindenre. Nahát, nekem sem kellett több! Dajkálásból úgy megráztam a „tesómat”, mint Krisztus a vargát, hogy elhallgasson végre. Peti felröhögött, és mint egy színházi súgó, halkan odaszólt: - Nehogy már rajtam töltsd ki a mérged, mert nem fogok nyalakodni veled!
 
-Te, kis piszok, elhallgass, mert kirázlak a gatyádból! – sziszegtem vissza. Aztán összenéztünk, és majd szétpukkadtunk a nevetéstől.
-    Lócii! Arcsi megébredt, és téged követel! – szólt ki nagynéném a bejárati ajtóból, majd odafordult anyámhoz.  – Nézd már Kató, ezek a gyerekek hol nem játszanak!
 
Anyám kikukkantott az ablakon, és hímezett tovább. Sürgős volt a varrója, nem ért rá örökösen felállni, hogy láthassa, mit is csinálunk.
Arcsi ébredés utáni kelt tészta pofázmánnyal dunnyogott valamit, hogy szomjas, meg hogy ő azonnal jönni akar hozzánk, és nem is kell pisilnie, meg nem is éhes. Hamar ott tanyázott a lábunk szárán. Jó sűrű cseppség volt, gyorsan továbblökdöstük, mert zsibbadt mindenünk a súlya alatt.
-Lócii, na, én is hagy már odafeküdjek közétek! – nyafogta helytelen magyarsággal, de sosem javítottuk ki, mert ő még igazán kicsi volt.
-Gyere, de ne ugorj rám, mert szétváglak!
 
Arcsi úgy vágódott Rika és Lóci közé, mint egy nagyágyú. Lóci felszisszent, mert a fülét majd’ lesodorta a csapódás. Láttam Rikán, mennyire haragszik Arcsira, mégsem szólt. Lóci miatt sokat eltűrt ennek a kényesnek.
 
-Arcsi – szóltam rá méregből – mit képzelsz te! Attól, hogy kicsi vagy, nem csinálhatsz akármit! Legközelebb olyan pofont adok, hogy leszáll a fejed!
 
Az unokahúgom azonnal elrohant, hogy beáruljon. Hallottam, ahogyan szapul, néném meg büngyörög neki, hogy majd jól elver engem, amiért ilyet mondtam. Anyám csak csóválta a fejét, és rosszallóan megjegyezte, nem kéne ennyi mindent ráhagyni erre a gyerekre.
 
 
***
 
Míg az unokahúgim durcáskodott, nyugtunk volt. A nagy bámulásban eszembe jutott, mi is lehet Füzessyékkel, akik Dénesék előtt laktak itt.
 
-Lóci, eszedben vannak még Füzessyék? – törtem meg csendet. – Fú, te, mekkora szép volt a lányuk, a Kati, és ahogy az tudott zongorázni! – lelkesedtem.
-Tényleg, milyen tök jó volt, míg itt laktak! Dóra néni, tudod, Gyula bá’ felesége, hogy ki volt kenve néha!?  Tiszta vörös volt a szája meg a körmei is. Meg szipkából szívta a cigarettát. Hú, mennyit énekelt az, és mekkorákat veszekedtek, mikor Gyula bácsi bekávézott!  Folyton lecédázta a feleségét. Szegény, másnap jött is nagymamámhoz, hogy jól kipanaszolja magát. Tudtad, hogy lengyel származású? Emlékszel, mennyi vendéget fogadtak örökké! – lendült bele Lóci.
-Ezek pont olyan csóringerek voltak, mint mi! – minősítettem nyomban. Azt a sok felhajtást nem is tudom, miből fizették! Láttam, hogy Dóra néni piás szatyorral jött minden nap haza, mert megint vendégeket vártak. Szerintem Kaveczkyék pénzelték ezeket a tivornyákat, meg a Kati iskoláit is, mert azok gazdag lengyelek voltak! –
 
Rika méregbe gurult. – Most akkor meséltek, vagy mi a szösz? Akár itt se lennénk! Gyere, Peti, mi itt feleslegesek vagyunk! – pattant fel, és magával ráncigálta az öccsét.
Hallottam, ahogy dühében bevágja a lakásajtót, és azt is, ahogy Peti nekiesik.
 
-Most mi bajod van? Azt gondolod, folyton körülötted forog a világ? Beképzelt kis majom vagy, tudd is meg! – záporoztak szájából az istennyilák. Nemsokára kidugta a fejét az ajtón, és egy mondattal lerendezte az egészet. – Már megint hülye, hiányzik neki apa! –
 
Fél füllel hallottam róla, hogy Rika sokat veszekszik az anyukájával, aki szerint lánya kezelhetetlen, dacos, szemtelen, visszabeszélős, egyszóval: tiszta apja. Kezdtem érteni, miért van az, hogy az egyik percben nevet, a másikban meg itatja az egereket. Próbáltam puhatolózni tőle, miért viselkedik így, de csak fújt, mint a vadmacska. – Ez bolond! – gondoltam, de idővel rájöttem, szeretetéhes, akár csak én. Már nem voltam rá irigy, hogy Lóci odavan érte, inkább valamiféle jóvátételnek tartottam a nagybetűstől.
 
Óra múltán nyílt a nagynéném ajtaja. Rika volt az, félmosollyal a száján. Ránéztünk, de nem szóltunk egy szót sem.
-Peti küldött – szólalt meg - azt mondta, kérjek bocsánatot, amiért nem tudok viselkedni. Nem kérek bocsánatot, de, gyertek, csináltam nektek valamit!
 
Rika tesója a konyhaasztallal birkózott, épp egy jókora kockás ruhával akarta betakarni.
Vigyorogva lestük, hogy nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugja. Nem állhattam, hogy oda ne szúrjak: - Úgy látom, nem álltál sokat az esőn, ezért maradtál ilyen földi tök! – Peti nekem esett, majd feldöntött, és két kézzel csépelt. – Nem elég, hogy ilyen gyagyás nővérem van, még te is kezded! – zrikált jókedvűen, és jókorát rántott a hajamon.
Gyorsan asztalhoz ültünk, és Rika szörpös almadarabkákkal teli tálkájából pusztítottunk. Ez valamiféle engesztelő étek volt, hát mi aztán jól kis is engesztelődtünk tőle. Igaz, aznap délután sorra támadtuk meg a kinti mellékhelyiségeket, de az már kit érdekelt.

Hosszú hajat akartam, mire elkezdem a középiskolát. Egyszer lófarokba fogtam, máskor meg két csurkát csináltam a sűrű szálakból, ahogy a többi tizenéves. Volt, hogy hiába kínlódtam, mert a tükörből csupán egy egyszerű kiskacsa bámult vissza. Hogy irigyeltem ilyenkor a közeli mozi plakátjain feszítő színésznőket azzal a vörös színű rúzsos szájjal, és hajkölteménnyel!
Ahogy már annyi iskolaszünetben, most is nénémhez készülődtem, hogy Lócival, unokabátyám nevelt fiával, és a pár évvel fiatalabb féltestvérével, Arcsival, az igazi másod unokatestvéremmel rosszalkodjuk végig a nyarat.
 
Gyerekszemnek hatalmas udvar volt a birodalmunk, csorbíthatatlan szabadságunk tere. Belső felén valaha jómódú család régi háza málladozott. Oldalához, L alakban lakhatóvá alakított egykori cselédlakások simultak.
A főépület nagyobbik felében két idős hölgy lakott, akik eleinte csak a nyarakat töltötték itt, de ahogy az évek múltak, végleg itt ragadtak. A lakók közül többen is bizonygatták, hogy csakis a valaha gazdag tulajdonos szegény rokonai lehetnek. Az apró lakásokat eleinte ők, később a  tanács adta bérleménybe a szegényebbjének. Itt kapott egyet Mari nagynéném is.
 
-Te tudtad, hogy új lakók jönnek Dénesék mellé? – kérdezte Lóci vigyorral a szeplős képén.
-Valamit mondott néném, de fogalmam sincs, mikor költöznek, meg hányan – méláztam.
-Mama azt mondja, velünk egyidős a lány, aki idejön, és van egy öccse. Az anyjáék meg elváltak.
-Lehet, de kit érdekel!?
-Jaj, ne legyél már ilyen izé…!
 
Soproniék, a jövendő lakók kíváncsian nézelődtek az apró lakásban. Minden helyiség szerényen kicsi volt, de válás után, két gyerekkel önállóan boldogulni, több volt a semmitől. Arról nem is beszélve, hogy a lakhatásért alig kértek valamit. A Szülőotthon mindössze pár lépésre volt, ideális lehetőség egy szülésznőnek.
Rika, a velünk egykorú kislány gyönyörű teremtés volt. Hosszú copfot viselt, és pörgős, rövid szoknyácskában sietett fel a lépcsőn, hogy ismerkedjen.
 
-Soproni Rika! – nyújtott nekem is kezet.
-Szia! Én meg Tilla! – mutatkoztam be.
 
Lóci azonnal beleszeretett. Egész délután róla áradozott, hogy milyen szép az arca, és hogy nevet még a szeme is, ha jókedvű, meg effélék. Rika szemmel láthatóan élvezte, hogy odavan érte. Csak a vak nem vette észre, ahogy gyakorta összevillant a szemük.
 
-De szemölcs van a szája fölött, és hamar bőg! – szóltam le a gyereklányt, mert bosszantott, hogy egyesekbe ilyen könnyen bele lehet zúgni.
 
Lóci kiröhögött, és hátba vágott. – De hülye vagy! – … és ment, hogy Petit, a Soproni fiúcskát jól kikérdezze.
 
Így öten jól eljátszottunk, és ügyet sem vetettünk a néném közvetlen szomszédságában lakó két fiúra, Dénesre meg Istvánra, akiket nem engedtek a hozzánk hasonló csórókkal vegyülni.
 
Akkora dzsumbuj volt az előkert helyén, hogy a gaz között elvesztünk. Amolyan gazdája nincs része volt ez az udvarnak, amit soha senki nem akart rendbe tenni. Nekünk meg kapóra jött, mert jókat bújócskázhattunk benne. …és a két szilvafa! Te jó ég, mennyi lógtunk, űrhajósoztunk rajta! Egyiken isteni finom termések értek, ha le nem legeltük idő előtt.
Máig sem értem, hogy bírtunk olyan sokáig görnyedve járni, meg a girbe-gurba gallyain ülni és játszódni.
 
-Tilla! – kiáltott Peti, Rika tesója a fa alól.
-Gyorsan felugrottam az ajtóküszöbről, és hozzá siettem.
-Figyi már, most mi játsszunk, kettesben! – szólt vigyorogva.
 
Nem nagyon értettem, miért akar pont velem. Már kezdtem azt hinni, tökmag létére csípi a burámat, amikor kinyögte: –  Te, Lóci meg Rika…, de persze semmi olyat, csak… érted, nem?! Tesóm mondta, hogy egy kicsit legyünk már így, de, persze, azért belesünk az ablakon, jó!? Arcsit ide ne engedd!
-Sejtettem, hogy ez lesz. Ha akarsz, te kukkolhatsz, én ugyan nem leskelődök, majd elmondod, ha akarod. Egyébként meg nem is vagyok rá kíváncsi!
-Te, ezek csókolóznak! – fordult röhögve felém.
-És? Akkor mi van? Gyere onnan, te, kis hülye, mert agyonvernek, ha észreveszik, hogy bámulod őket! – próbáltam suttogni.
 
Alig bírtam megállni, hogy oda ne lopózzak leskelődni, mert a kisördög nagyon munkált bennem, aztán elszégyelltem magam, és leültem a küszöbre.
Azt éreztem, valahogy mocskos ez a nyár.