Egyszer azt mondtad: „Megihletlek!” Azt hiszem van benne ráció.
Azon a napon egy dombon ültünk. Alig volt virág. Csokrot kötöttél nekem én pedig elérzékenyültem. Ültem. Magamba szívtam a késői nyár leheletét. Felborzolta a hajam. Idilli kép volt. Csak bámultam. Gondos voltál, olyan körültekintően gyűjtötted a kis növényeket. A háttérben lila virágok lengtek, mint egy levendulamező. Pedig csak takarmányvirág volt. Előttem fehér ordavirág hajladozott. Csend vett körül, néha a nagy tölgy megreccsenő ága törte csak meg. Ritka kirándulásaink egyike volt. Csak ennyi, egy emlékszilánk maradt meg az egészből. De ez a szilánk éles. Belém hasít. Olyan távoli, mégis a húsomba mar. Azt hiszem azon kevés pillanatok egyike volt, amikor boldog voltam. De legalábbis békés.
Jó lenne lassan élni. Majd szétfolyni az esőben. Olyan idegen néha minden, az élet, a közelgő szomszéd, az eladó a sarki pékségben. Nem tudom. A minden nem mond semmit. A semmiben pedig ott rejlik minden. Az is, ami elhangzott, az is ami sosem, benne van minden sikoly és szerelmes suttogás. Mondhatnám, hogy máshol, másképp jobb lenne. Hazudnék. Nem akarok.

Rika anyukája kihívóan szép volt. Ezt, igaz nem én mondtam rá, csak hallottam pár ismerőstől. Meg is volt a véleményem róluk, mert valamennyinek felesége volt.
Szent igaz, hogy magas körömcipőkben bukdácsolt, meg szűk ruhákban vonszolta magát, de engem ugyan nem érdekelt. Nem mondom, nevetni azt bírt, de csak azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Ilyenkor csúnya, fülig érő kacsaszája lett. Állandóan affektált, és kikent-kifent képpel szívta a cigarettáit, meg kiabált a gyerekeivel. Rikát sosem becézte, Petit is akkor, ha egy doboz Fecskéért szalajtotta a cukrászdába.
Rám ügyet sem vetett, amolyan kis békának tartott. Az már igaz, olyan pofát is vágtam, mikor megláttam. Néha kényszeredetten rávigyorogtam, mikor kérdezett valamit, különben meg kerültem. Mondta is nénémnek, nem igen kedvelhetem őt. Ráhibázott.
Én még annyi kávét inni embert nem láttam, mint őt. Körbevihogta a konyhát, míg nyakába akasztott lábakkal bekortyolta, aztán felállt, lehúzta a rongyot magán, és elcsámpázott, hogy egyen valamit. Folyton aludt, a gyerekeit meg kizavarta, hagyják őt pihenni, mert éjjel megint dolgoznia kell. Úgy beszélt a vajúdó-szülő nőkről, hogy megbotránkoztam. Persze nem előttem, csak én véletlenül meghallottam. Hogy is kaphatta azt a nevet, amit az én Mari néném, máig sem értem!
Biztos én sem voltam hibátlan, de benne meg csak úgy hemzsegett. Nem hiába olvastam én annyi mesét, mert a szép külseje mögött egy vasorrú bábát fedeztem fel.
Azon gondolkoztam, meg is mondom Rikának meg Petinek, mi a véleményem az anyjukról, de aztán történt valami, amiért örültem, hogy bennem rekedt.
 
Sejtettem én, hogy körülöttem senkit sem vet fel a pénz, csak Rikáéknál gondoltam, hogy másképp van. Hosszú ideig elvoltak, míg egy alkalommal Peti be nem állított a nénémhez.
-Tetszene tudni adni egy bögre cukrot? – szólalt meg markában a csészével.
Néném bólintott, és már  nyitotta is a kicsi spájz ajtaját. Peti zavartan rakosgatta a lábait, nem számított rá, hogy ott vagyunk. Valamit motyogott még, de alig várta, hogy eltűnhessen a szemünk elől. Máig nem tudom, megköszönte-e, amit kapott.
-Akkor ezek is… - képedtem el -, szóval csak mutatnak, mint a kopott gyöngy, mi!?
Lóci felröhögött, és szokásához híven hátba vágott. – De bolond vagy, te! Azt hitted, nekik kolbászból a kerítés?
Néném halkan magyarázott.
-Tudod, kislányom – nyomta meg a szót  – nem könnyű két gyerekkel. Rika folyton követelőzik, hogy új ruha, új cipő kéne, Peti meg focit szeretne.
-De, hát, hogy nem lehet belátni, hogy nincs miből? – csodálkoztam el.
-Nem mindenki olyan, mint…!
-Akkor most mi lesz? A bögre cukor jó minden bajukra?
Néném elfordult, láttam, hogy mosolyog. Tudta, hogy nem érem be ennyivel.
-Az anyjuk a belét is kidolgozza, mégis alig bírnak meglenni. Nem elég, hogy egyedül gürcöl, még adósságot is fizet, amit az ura csinált, hogy az Isten döglesztené meg az ilyet!
-De, hát annyi szép ruhájuk, meg mindenük van! – értetlenkedtem.
-Azokat mind kapták, mióta itt vannak. Sokan segítik őket Mária néni munkatársai közül.
-Hogy mi meg nem kapunk semmit, soha, senkitől! – gurultam méregbe.
-Ejnye, te, hát mi kéne neked? – nevetett fel.
-Annyi pénz, hogy anyámnak ne kéne vakoskodnia, meg hogy ezt a szakadt ruhát is lecserélhessem!
Szép ruha volt valamikor, ami akkor is rajtam libegett, de a sok mosástól egyik napról a másikra elfeslett. Mikor nénémhez jöttek, plédbe burkolóztam, hogy ne lássák. Furcsállták, mit keres ilyen melegben rajtam egy csíkos takaró, de én váltig állítottam, hogy fázok. Mikor már lázat is akartak mérni, sietve ledobtam magamról, odakaptam a kezem a szakadtjához, és meg sem álltam hazáig.
 
***
 
 
 
 
 
 
Jól emlékszem, mikor bátyusom unalomig dicsekedett, hogy Lóci így, meg Lóci úgy, és mennyire okos, csak ötösöket kap az iskolában. Míg áradozott, láttam, ahogy dagadozik a melle a büszkeségtől. Aztán jött az elmaradhatatlan kérdés. – Na, és neked, hogy megy a suli, a matek? – Hogy menne, gondoltam magamban, azért se mondom meg, ne érdekeljen az senkit anyámon kívül! – Elvagyok, egy négyesem volt, az is rajzból – mondtam hányavetien.  – Nézzenek már oda, ki gondolta volna, hogy ennyit tud ez a nagyszájú Tilla! – nevetett bátyám, és azonnal számtan párbajra hívott bennünket. Rögtön tudtam, hogy fitogtatni akarja nevelt fia zseniális összeadás tudományát. Nem tévedtem. Lóci diadalittasan zsebelte be megint a dicséretet, nekem meg azt mondták, van még mit tanulnom, gyakorolnom, hogy olyan legyek, mint ő.
Még mit nem! Dehogy akartam én olyan lenni! Azt beismerem, irigykedtem, amiért annyira gyorsan számol fejben. Aztán meg azt gondoltam, jössz te még az én utcámba, te nagyon tudálékos! Kell, hogy legyen valami, amiben alul maradsz velem szemben!
 
Történt, hogy nénémet megleptük születésnapjára. Nem nagy dologra kell gondolni, mert pénze az egyikünknek sem volt. Arra jutottunk, hogy kisikáljuk a konyhát, ott úgyis mindig csak a hirtelen rendre volt ideje.
Szálkás padló borította a jókora konyha alját, amit jó bűzös folyadékkal kent be néném, hogy szép fényes legyen a festett felülete.
– Na, ez neked való munka lesz, vigyorgott Lóci. Ess neki, addig én megtakarítom a gáztűzhelyet! – Szívesen sikáltam, még a gyökérkefét is elővettem. – Te, azzal ne merészeld, mert nagymama agyonvág! Mind összekaristolod vele a festéket! – förmedt rám a nagyeszű. Fogtam hát a felmosórongyot és hétrét görnyedve hozzáláttam. Fél szemmel azért figyeltem, hogyan pucolja le a háromlyukú román gáztűzhelyre égett koszt ez a fiú. Félig sem voltam a felmosással, amikor Lóci káromkodni kezdett. Nem is igen értettem, mi a baja, mert sosem beszélt ilyen csúnyán. Azt hallottam, hogy levert valamiket, de nem törődtem vele, nekem más munka jutott. – Nem bírok ezzel a baszomizé sok rózsával! – dühöngött. – Gyere már, nézd meg, mi van vele! A végén még elrontom! Nektek is ilyen van otthon, nem?! – Na, gondoltam, most jött el az én időm, és komótosan odabillegtem mellé. – Te, észkombájn, hát nem látod, hogy ez lejár, és szépen visszailleszthető a helyére?! Így, ni! – mutattam, és rutinosan leszedtem a helyéről valamennyit. – Látod, így hozzáférsz szépen a tepsijéhez, és ha kihúzod innen, tök jól lemoshatod – nyugtáztam. – Egyébként meg, hogyhogy nem tudod ezt, te, aki olyan szörnyen okos vagy!? – Lóci zavarban volt. – Jól van már – öltötte rám a nagy lepcses nyelvét – mindent én se tudhatok! – Kitört belőlem a nevetés, és csúfondárosan megjegyeztem: - na, mi van, ehhez kevés a gyors fejben számolás!?

Az élet kiszámíthatatlanul bonyolult

Délután, de néha éjjel is írom ezt e a történetet, nem azért, hogy nagy író legyek, hanem mert ez a divat, na ugye!
Pár sor magamról: sem pocakos sem sovány nem vagyok, amolyan átlagos szürke emberke, a tükörből szögletes arc, komor tekintet, és kopaszodó szürkeség néz velem farkasszemet, na, ez lennék én.
Sokat nem tudok írni magamról, csak annyit, hogy születtem éltem s ebbe más is belehalt már, hogy a költő szavaival éljek, bár ha a Google-ba beírom ...
Apám molnár volt, a sok zsákolástól a keze eléggé keményen csapott le ránk, ha néha meglegyintett, de ő azt mindig megbánta, mert nem szeretett ok nélkül senkit sem bántani, még az ellenségeit sem. Pedig az sok volt neki, éjjel nappal vitatkozott velük, nem törődve azzal, hogy a közelében nincs senki, csak egy-két játszadozó kisgyerek, vagy egy feleség. Legnagyobb ellenségének a Hazug Gyulát tartotta, akivel még álmában is viaskodott.
Mesélték, hogy egyszer fogadásból, két nagy zsákot kellett felvinnie a malom meredek lépcsőin a garathoz, és a zsákok tetejére még egy testes embernek is fel kellett kapaszkodnia. Megcsinálta, naná, hiszen ő volt az apám, erős és szilárdan becsületes, a hazugokat és dologtalanokat utálta a legjobban. Tanúsíthatom, hogy ő nem volt az, becsülettel élte le életét, törvényszéken sosem járt , rendőr sohasem kereste, élt és remélt, amire várt türelmesen, az bekövetkezett, megbuktak a kommunisták, így tehát nyugodt lélekkel, s gondolom nagy megelégedéssel hagyta itt ezt az árnyék világot, akkor, amikor eljött annak is az ideje, hogy neki mennie kellett.
Eltemettük, megsirattuk.
Anyám velem együtt öt fiúgyermeket nevelt, sosem dolgozott gyárban, vagy az iparhoz kapcsolódó egyéb munkahelyen, mert falun nőtt fel és a falusi élet volt neki a megfelelő, gyereket, háziállatokat nevelni, mosni, főzni, mezei munkát végezni, ez volt az élete, ezt szerette, ezt csinálta, még akkor is, amikor már nem volt rá nagy szüksége, csinálta, míg érte nem jött a kaszás, aki egyszer mindenkit meglátogat, és még senkit sem felejtett ki a névsorából, nála mindenki fel van jegyezve, kivétel nincs.
Eltemettük, megsirattuk, emléküket szívünkben őrizzük.
Egyáltalán miért is van ez a világ, s miért nincsen semmi? Miért vannak a körülöttünk zajló események, a bennünk játszó folyamatok és minden ami van, miért van, s miért nincsenek? Miért nincsen e helyett egy nagy semmi?
Miért kell nekünk reggel felkelni és este lefeküdni, meg ilyenek?
Van idő, amikor nagyon elgondolkoztatja az embert ez az izé, ez a lét és a nem lét kérdése, főleg ha a dolgok olyan irányt vesznek az életünkben, ami kizökkent minket a magunk vájta megszokott kerékvágásból, a taposómalmainkból, ahol, mint egy kihasznált állat vonszoljuk magunk után eme életunt világ viaszfiguráit, keljfeljancsiit és a sok palotapincsihez hasonló alakot, akiket még az árnyékszékre is el kell vezetni, annyira kiszolgáltatják másokkal magukat, gondolom hatalmi vágyból, vagy talán csak szerencsés helyzetük kihasználásának élvezetétől vezérelve. ( Hú, de hosszú mondat, istenem, s le tudtam írni, hű, ez pompás.)
De, álljunk meg egy szóra, ne menjünk bele oly mélyen a dolgok sűrűjébe, egyszerű ember csak ne kezdjen el filozofálgatni, mert abból jó nem sülhet ki.
Na persze, hogy ez a kegy csak kimondottan a filozófusokra, a fizetett úgynevezett gondolkodókra tartozik, mert szerintük az hogy gondolkodni, kimondottan nagy dolog, sőt!
Jut eszembe, a bányában dolgoztam, s okoskodásból elkezdtem ezt azt javasolni a főnökömnek, mert, hogy én úgy gondolom, hogy úgy jobb lenne, meg könnyebb lenne megcsinálni, aki aztán kimondta a nagyon művelt szájacskáján a kínosan reális igazságot, valahogy így:
- Kispapám, te csak ne gondolkodjál semmin érted? Neked az a dolgod, hogy amit én kiadok napi feladatként, te azt megcsináld! Érted?
- Aha, mondtam, há' persze, értem; én vagyok az igavonó állat, te meg odafentről jössz mindig az ostorral, mi?
- Na, látom, hogy nem érted, nincsen semmi ostor, meg, igavonás, dolgozunk, és én gondolkodom, azon, hogy mit és hogyan kell csinálni, és te megcsinálod, érted? Megcsinálod, mert ez a dolgod, engem meg azért fizetnek, hogy kigondoljam s neked elmondjam, miként fogunk itt bányászkodni, ennyi.
„Jól van főnök, mindig neked legyen igazad, gondolkodj csak, mert ha nem jó amit kigondolsz, akkor te viszed el a balhét”, gondoltam magamban, de neki nem szóltam erről semmit.
Lehet, hogy a gondolat nagyobb realitás, mint az érzékek csalóka világa, ezzel általában mindenki tisztában van, bár attól még elszabadulhat a pokol, s az érzékek úgy elhatalmasodhatnak rajtunk, hogy a végén attól koldulunk, vagy attól megyünk csődbe, lehetünk százszor okosabbak a szamárnál, de ő mégis okosabban élhet mint mi. Mert a szamár, ha nem tetszik valami, nem vállalja, megmakacsolja magát, mi meg akkor is csináljuk a megunt mozdulatainkat, értelmetlen feladatainkat, ha azok végrehajtását nagyon is utáljuk. Utáljuk a munkánk, de csináljuk orrvérzésig. Számtalan ismerősömtől hallottam már ezt a gondolatot, többféle kinyilatkoztatásban, ami a lényegen semmit sem változtat, képmutatásban az ember felülmúlhatatlan.
Na, ezt leírtam, de minek? Lehet, hogy nagy feneket kerítek a magam kis mondókájának, amit ide lefirkantok két másfajta, vagy ugyanolyan fajta cselekedet között, de ez engem hidegen hagy, legfeljebb az olvasóim szépen lelécelnek, és másutt keresik majd a szórakozást, vagy a szellemi étkek kíméletlen habzsolását a gagyi tévékben, ami biza baj, na ugye?
Hát, szóval, a sok filózás engem csak arra enged rácsodálkozni, hogy nem ismerem önmagam, a kutyafáját. Itt állok nyugdíjasként, és nem tudom mit akarok? Nem tudom ki vagyok.
Nem tudom?
De tudom, mért ne tudnám, mondtam önmagamnak: - mint ahogy az előző írásomban is megírtam, az a kívánságom, hogy más országba költözzek és ott kezdjek új életet, mert külföldön akarok élni és kész! És ez nem rögeszme, ez óhaj, amin nem segít a sóhaj.
Hogy miért? Hát mert kíváncsi vagyok, hogy ott milyen az élet, milyenek az emberek, miként viselkednek a váratlan helyzetekben, és ilyen kérdések özöne, ami még megválaszolatlanul ott hever a gondolataim legmélyén, amiket csak úgy megszokásból görgetek agyamban, egyik üres helyről a másikra, és mindig azzal címkézem, hogy 'Majd meg lesz csinálva'. Na igen, meg lesz, de mikor?
„Mikor ember? Mert már nyugdíjas vagy és az idő úgy rohan, mint a struccmadár és úgy repül, mint a sas madár, és sajnos közeledik a vég!”
Erről jut eszembe a rosszmájú szomszédom, akit én csak úgy le sanyibácsizok néha, pedig annak az eszében egy nagy gondolkodó (nagy gé-vel) veszett el, vagyis ezt lefordítva köznyelvre, azt akarom mondani, hogy jól megélhetett volna a gondolatai árulásából, ha mondjuk elvégzett volna egy filozófus-képző gyorstalpalót még annak idején, még az átkosban, ahol sok buta emberből lett jól fizetett diplomás ilyen gyorstalpalós tanfolyamok eredményeképpen.
Tehát ennek a Sanyi bácsinak áradozva meséltem annak idején, hogy be fasza minden, hiszen pár nap múlva én is fizetett itthon maradó leszek, mire ő csakúgy kapásból rákérdezett:
- Tudod te, hogy mi jön a nyugdíj után? Egy fasza temetés.
Hát, szóval, Sanyi bácsi a lényegre tapintott, közeledik a végállomás.
Igen, állomások hosszú sora áll mögöttem, mint születés, óvoda, iskola, katonaság, munka, és a …
Na ezt többé le nem írom, nem én, kedves olvasó találd ki! Használd az eszed!
Ha az író (esetemben firkász) nem akarja használni a kobakját, pontosabban azt, ami abban van, akkor az olvasó vetemül rá arra, hogy elkezdjen gondolkodni azon, hogy ez az ipse vajon mit is akart itt, vagy ott mondani?
Történt aztán, mint fentebb említettem, hogy az anyósom elhalálozott. Eltemettük annak rendje s módja szerint, és szegény feleségem egy kerek évig gyászolta anyósomat, annyira megviselte az ő édesanyjának eltávozása az élők sorából.
Én, látszólag mindezekből a kínos de elkerülhetetlen szenvedésekből részt vállaltam, de nagy képmutatásban jártas lévén nagy titokban bizony bizony a nagy terv kivitelezésén is törtem az agyam aközben.
Hogyan fogjak hozzá? Miként? Hm.
Persze, minden elsietett mozdulat, kapkodás a terv dugába dőlését eredményezte volna, így aztán csak szép, aprólékosan kellett azt előadni, mondjuk példálózással, hogy na látod, szegény édesanyád, sosem járt életében külföldön, pedig mennyit mondta, hogy ő hogy elmenne, ..
- Hova? Mikor?
. Hát Kínába, vagy valami ilyesmi, de pontosan nem emlékszem, s hogy hogy mikor? Amikor akart volna, felőlem.
. Mikor mondta?
- Mikor? Sokszor. Na, jó ha nem figyeltél oda mit beszél néha, akkor most nem tudod, s kész, inkább hallgatnom kellett volna erről, na mindegy.
De már a magot szépen elvetettem oldalbordám imádott fejecskéjébe, és az, mint propaganda gondolat elkezdett ott szépen csirázni, fejlődni, érlelődni. Már csak a szikra kipattanása lett volna hátra, amikor egyszer csak legnagyobb bosszúságára ennek a cudar világnak, beütött a ménkő a gazdaságba, s olyan válság ütötte fel a fejét, amit ember addig elképzelni nem tudott volna sosem.
Vannak dolgok, amiket jobb nem látni, mint látni, például a pénz rohamos romlásának következtében a lakások, lakóházak árának drasztikus csökkenését.
És mindezt az újságok nagy betűkkel tudatták minden élő számára, s a rádió is ezt szajkózta éjjel nappal, a tévéről nem is beszélve.
Az árak zuhanni kezdtek, láttuk ám az újságok hirdetéseiben, hogy mit mennyiért kínálnak, vagy vennének.
Bizony rossz volt látni, hogy az eladó lakások száma irtózatosan megszaporodott, egyszeriben mindenki pénzhiányban kezdett szenvedni és hajlandó volt még az otthonától is potom áron megszabadulni, csak pénzt kapjon valahonnan.
- A mindenit, kiáltottam ... Tovább »

Három csoda létezik a világon
de a hiány nem az.
Csinál az akarat abból is, látom -
még nagyobb bagázst,és nem terrorral,
hanem a vigasz eszközeivel, lásd:
emberi jellem készül így tejporral,
s kerüli az ámítást.

Ez se baj, gyorsan firkantó ceruza
szivárvány színeket költs ajkakra,
szén szemöldök is kihúzva,
sok csipke takarodj az ablakra
nyakadra sálat tekerek
Vékony alakod átkarolom én
ki hajszálakkal közözget
bájosan szélben járó tünemény.

kint verébke csiripel teleszájjal -
ködös a reggel még -,
nem talál morzsát, búsan tovaszárnyal.
Pedig tréfás kedvemben keltem épp,
s ha lennék kukac, vagy giliszta csáppal,
most felfalna mint lepényt
vagy befalazna fészkébe ragaccsal.

Sok nő annyira rideg néha, s mindig -
csontos arcuk védve,
megsimogatnám, ölelném földszintig ;
de nem napállóak, mint a repce,
elhervadnak, ha hozzájuk érek én-
mint a virágok, annyi színorgia,
művi szelídséggel élnek házak mélyén
s nassolják a bonbont ríva.

Se szép, se csúnya szó nem lehet enyém,
kik ejtik ki könnyedén?
Nekem a szerényebb kell inkább, mint
annak szóalakja, s élek aszerint.
Voltam többször meg se látszó már,
vagy messze látszó bogár.

Utánam vízözön, előttem fűst száll
jó a hangulatom -
Nem morgok amúgy, nyekegni se muszáj.
Árnyékos a világ, - tapasztalom.
Nincs harag, danolni kéne akármit,
nincs harag,ha árnyékos, hát árnyékos!
mert ez a szán, ha nem csúszik aláhintsz...
mindenki nagy játékos