"A székelyek közönségesen borviznek nevezik e savanyúvizet...”
... mert ők rendesen borral isszák, a csak magára való élést az "uraknak" szokták hagyni, kik nyáron által ott helyben egészségi szempontból használják."(Gergely Lajos, 1870)
Sáros úton gyalogolunk felfelé, útépítő gépek, markolók zaja mellett haladunk el, majd megállunk az éppen most épülő hegyi út előtt. Kicsit távolabb tőlünk, egy magas lépcsőfeljáró mögött a Tulipán (Laleaua) étterem hatalmas üvegablakai csalogatják a megéhezett turistákat. Nem mi vagyunk azok. A mi gyomrunk most teljesen rendben van, hisz nemrég álltunk fel a farkasétvággyal elfogyasztott fenséges kecskesajttal, áfonyalekvárral megspékelt villásreggelink után. Az étterem meglátogatását kihagyjuk.
Továbbmegyünk az apró zuzalék-kövekkel leöntött úton. Szemmel láthatóan újra fejlődik az üdülőközpont. A még épségben megmaradt egy-két kopott, jellegzetes homlokzatú, több mint százéves nyaralók mellett sorra nőnek ki a hegyoldalból az új panziók, villák, éttermek. Ahogy haladunk a ma is üzemelő fürdő irányába, túravezetőnk mesél a hely múltjáról:
- A környéken Borszék volt a leghangulatosabb, Tusnádfürdő a legfelkapottabb. Ez a vidék ősidők óta lakott. Erdély egyik legnagyobb, két hektár területű vaskori erődítményeinek sáncai a Vár-tetőn ma is látszanak. Középkori megfigyelő tornyának falai is. Mi most nem láthatjuk, mert zsúfolt a napi programunk. A Monarchia idején, 1852-ben Ferenc József császár is idelátogatott. A városka fölötti Sólyom-kőről álmodta meg a fürdőtelep fejlesztését. Ennek a látogatásnak köszönhető, hogy az Apor-bástya alatti részt, ezt, amit itt láttok, újjáépítették. Egészen az 1970-es évekig Herkulesfürdő után, a leglátogatottabb üdülőhely volt Erdélyben…
... emlékeimben feldereng előttem nagyszüleim sokszor átlapozott fényképalbuma. Az album utolsó oldalain voltak az előbb említett két fürdőhelyről küldött, szebbnél szebb képeslapok. Már nem emlékszem ki küldte azokat, csak arra emlékszem, sokszor fogtam a kezemben, nézegettem, csodáltam e különös helyeket. Most itt vagyok annyi év elteltével, s a valóságban is látom ezt. Persze nem a múlt század húszas-harmincas éveinek varázslatos szépségében, de lelki szemeimmel hozzáképzelem a sok előkelő kalapos hölgyet és fehérnadrágos urat, az úton békésen közlekedő konflisokat, az akkori idők hegyvidéki nyugalmát, a fürdőhely utánozhatatlan varázsát.
Megérkezünk a jelenleg is üzemelő gyógyfürdőhöz. A fürdő falán a „STRAND MEZOTERMAL” felirat olvasható. A bejárati ajtót zárva találjuk. A kőkerítés fölött belátunk. A téglalap alapú, nem túl széles fürdőmedence világos színű gyógyvízzel tele, körülötte fehérre meszelt, keskeny bejáratú öltözőkabinok várják a fürödni vágyókat. Mi most erről az élményről lemondunk. A szabadtéri fürdőzéshez túl friss a levegő. Tovább megyünk. A hordalékos út lassan elfogy, ismét sárban dagonyázunk. Egyik élelmesebb útitársunk az út szélén talál egy füves ösvényt, azon indulunk tovább. A kedélyünk is egyre jobb, persze nem csak a dugi pálinkától. A hegyi levegő csodát tesz. Rózsaszínű pírt lehel sápadt, városi arcunkra. Az óriási, meseszép fenyvesek közt néha már a napfény is ránk-ránk csodálkozik. Mókásak lehetünk mi, alföldi emberek, hogy ennyire tudunk örülni a hegyeknek.
Tusnádfürdő hét gyógyforrásából hármat megkóstolunk. Az első forrásvíz tűnik a legmarkánsabb ízűnek. A tájékoztató táblára így tüntetik fel: „konyhasós, szénsavas, vasas, bóros, enyhén jódos, savas-savanyú". — Igen savanyú — ízlelgetjük furcsa grimaszt vágva. Egyszóval, nem nyerte el a tetszésünket. Nem adjuk fel, megyünk a második forráshoz. Nekem, s útitársaimnak is ez ízlik leginkább. A helyiek a borvizet általában borral isszák. Innen lehet az elnevezés is. Mi, messziről jött emberek csak magában isszuk, gyógyvíz gyanánt. Állítólag nem ajánlatos sokat inni egyszerre, mert gyorsan jelentkezhet a hatása. Átmossa, tisztítja az emésztőrendszert. Én hiába várom, nem jelentkezik, pedig most igen nagy hasznomra válna.
Hamarosan elérünk a „Csomód-Bálványos kisrégió védett természeti területei” feliratú táblához. Válaszút előtt állunk. Túrázunk, vagy nem túrázunk?
— Gyerekek, innen lehet gyalogtúrával eljutni a Szent Anna-tóhoz, és a Mohos-tőzegláphoz – próbál arcára hihető komolyságot erőltetni túravezetőnk. Látszólag nem volt elég meggyőző. Tréfának vesszük javaslatát.
— Viccelsz velünk, Robi? — kérdezzük többen szinte egyszerre. Ő csak folytatja mondókáját.
— A Szent Anna-tóhoz kb. három órát gyalogolunk felfelé meseszép erdei ösvényen. Az 1,7 km kerületű, könnycsepp alakú krátertó 950 m magasságban vár minket. Ikertestvére, a zöld mohapázsitban csillogó, 80 hektárnyi, néhány apró tengerszemnyi Mohos felláp. Pár ezer évvel ezelőtt olyan lehetett, mint a Szent Anna-tó.
— Legközelebb kipróbáljuk az erdei ösvényt — mondjuk többen, nagy-nagy egyetértéssel. Nem sok ellenszavazat van. Most senki sem akar hegyet mászni.
A friss hegyi levegő elbágyaszt, jóleső fáradtságot ad a társaságnak. Autóbuszra szállunk, s a tervezettnél két órával hamarabb érünk napi programunk következő helyszínére, a Szent Anna-tóhoz, Székelyföld talán leglátogatottabb természeti ritkaságához.
Annyira kedvcsináló az írásod, hogy felmerült bennem: vállalnom kellene a kockázatot és úgy 25 év "helybetopi" után újra átlépni az országhatárt. Gratulálok!
Örülök a "kedvcsináló" jelzőnek, Tokio. Idén ősszel, újra megyünk Erdélybe, Torockóra és környékére. Érdemes felkerekedni, útra kelni. Annyi természeti szépséget és kincset tartogat még az a vidék, hogy látni kell, amíg nem késő! Félő a civilizáció, a turizmus, mint "jól jövedelmező üzlet", a még háborítatlan helyeket gyökeresen megváltoztatja.
>
"A székelyek közönségesen borviznek nevezik e savanyúvizet...”
