 Már rég nem használtam ezt az ízét, amit billentyűnek neveznek, mert megbillen ha az ujjad hozzá ér s akkor megnyom valamit ami aztán mindenféle rezgéseket kelt az általam átnevezett ámítógépben, s ennek hatására kiír egy betűt, vagy egyéb írásjelet a monitorra, ami magyarul képernyő. No. Hát most belevágok, elmesélem az elmesélhetetlent, vagyis megpróbálom, aztán majd kiderül, milyen eredménnyel.
De, hagyjuk a megnevezéseket, leírásokat, nincsen idő most arra, nagyobb fába kell vágnom a fejszémet, ha sikerül jó, ha nem akkor meg így jártam, vagy úgy, de mondom, ez most mindegy.
Kerülgetem a témát, mint macska a forró kását, mert hogyan is vágjak bele a mondókámba?
Másként hogyan?
Hát szóval, úgy kezdődött a dolog, hogy 2008. augusztusában kiléptem a melóból, nyugdíjaztak.
Nagy volt az öröm, de mekkora? Na most aztán enyém a világ, szabad vagyok, mint a madár, ki az aki nekem parancsolni merne? Ilyen s hasonló gondolatok hagyták el a számat, de minek? Meggondolatlanul nyilatkozni nem jó, mert mindig megbosszulja magát a dolog, és sokadszorra égek majd saját magam előtt, ami persze nem is olyan rossz, mert így tanul az ember a saját hibáiból egy kis emberséget.
Hát, szóval, hogy a mesém fonalára visszatérjek, nyugállományba vonultam kezdtem kóstolgatni mindazt, ami eddig nagyon hiányzott: a szabadságot. Szabad vagyok, mint a madár, repülhetnék is ha szárnyaim lennének s erőm is engedné, meg ilyen képtelenségek rohanták meg elmémet, miközben teltek a napok, a hetek s hónapok, de lóvét nem kaptam sehonnan.
Már a harmadik hónap vége felé értem, amikor aztán egyszer csak kiborult a bili nálunk is, hol a lé? - Mi az öreg istent vársz még? - kérdezte a nejem is ingerülten, itt a sok számla, mivel fizetjük ki? Amit én kapok az elmegy a kajára, s akkor …?
Hát mit csináljak fiam? - kérdeztem ingerülten, majd csak jön az a pénz, megmondták, hogy eltelik egy kis idő, amíg belekerülök a rendszerbe, meg ilyenek.
Persze, könnyű azt mondani, hogy kis idő, de a sárga csekkre ezt nem lehet rápingálni semmiféle tollal, vagy írásjellel, mert ki értené azt meg, olyan ez, mint holt lovon a patkó, ugye tudjuk, hogy a pénz beszél s a kutya ugat.
Aztán, bár idővel megoldódtak az anyagi gondok, a nyugdíjas évek kezdete már el volt lőve, öröm helyett üröm vegyült a boldogság vedrembe, amiből sosem tudtam eléggé nagyot meríteni, minden igyekezetem dacára sem, és sajnos nem éppen elégséges adaggal kellett beérnem mindig, és ez most sem volt másképp.
Volt egy kertünk, kissé átpofoztam a magam készítette lakot, ami rajta állt, és nagyot merészet tervelve, elhatároztam, hogy oda költözünk, s a lakást kiadjuk bérbe egy családnak, hadd növeljük a megcsappant bevételünket azzal a pár forinttal, amit így kapunk. Hosszas ellenkezés és vitatkozás után ebbe a feleségem is bele egyezett, s szépen kihurcolkodtunk a zöld övezetbe, ahol már sok más nyugdíjas is lakott, szintén a maguk szerkesztette kisebb, vagy nagyobb, kevésbé tetszetős vagy nagyon kidíszített, kicsinosított házikókban.
Szép, vagyis szebb lett az életünk, kertészkedtünk, erdőn mezőn barangoltunk, meg ilyenek, virágot és zöldséget termeltünk, gyümölcsöt szedtünk, és a közeli elhanyagolt bozótosból a mások által kivágott faágakat, száraz gallyakat összegyűjtögettem s a hidegebb napokon elhasználtam fűtésre.
Ahogy teltek a napok lassan rájöttem, hogy mindennapi tevékenység nélkül nem élet az élet, a tévé nézésébe hamar bele lehet unni, az internetezésbe még inkább, a semmittevés az nagyon káros a közérzetre az egészségre, mindenre.
Ha az ember csak eszik, iszik, s tévét néz, hamar megbetegszik, fájások jelennek meg a nyakon, szemen, s máshol, legalábbis nekem ez jött be, s a test elnehezül, ellustul, a tunyaság állandó álmosságot produkál, a depresszió eluralkodik az egyén felett és az élet minősége jelentősen megromlik, az embernek már a beszéd is erőlködéssel sikerül, áldatlan állapot, senkinek sem kívánom.
Hát az élet szép, de még szebbé tehető egy kis pénzzel, főleg ha van pénz. De ha nincsen elég, akkor keresni kell még hozzá egy kis pótlást, de ha többet is lehet, az sem baj.
Eleinte jó volt a kiadott lakás utáni mellékjövedelem, örültem neki, de nagyon. De, pár hónap múlva már kezdtek aggasztó jelenségek mutatkozni ezen a téren, a bérlő nem tartotta be a határidőket, elnapolta a fizetés időpontját, meg aztán kerékpárt vitt be a lakásba, ami szintén nem tetszett, és a legbosszantóbb az volt, hogy a mosdókagylót elrepesztette , szép nagy repedés volt rajta, persze ha nem hagyja szándékosan lemosatlanul, talán észre sem vettem volna.
- Így ez nem éri meg nekünk, mondtam, ha nagyobb a kár, mint a bevétel, akkor minek adjam bérbe a lakást?
Hosszasan tanulmányoztam a Neten az erre vonatkozó jogszabályokat, találtam is elég okot arra, hogy a kvártélyost menesszem, s így a lakás megürült.
- Most meg ott áll üresen, így jó? - Kérdezett vissza a feleségem bosszúsan, hát adjuk ki másnak.
- Dehogy adom ki másnak, nem adom ki senkinek sem, hogy szétverjék a jó lakást? Akkor inkább eladjuk, s kész.
Szó, ami szó, nehezen barátkoztunk meg a gondolattal, hogy megválunk a jó kis lakásunktól, de azért lassan, lassan megérett bennünk a végső elhatározás, hogy mégis csak túladunk rajta, s a tervet tett követte, a lakás elkelt, még gyorsabban is, mint azt vártuk volna, a szomszédjaink nagy ámulatára, mert volt közöttük olyan, nem egy, aki olcsóbban kínálta a házát eladásra már évek óta, s nem tudta eladni.
- Szerencsénk volt, így érveltünk, ha valaki ezzel jött.
Mindenhez szerencse kell! Még az öregkor kalandjainak a kiterveléséhez és annak kivitelezéséhez is.
Mert, mondjam, ne mondjam? Hogy, amint pénzt éreztünk a markunkban, nyomban kalandos ötletek, fantasztikus képzelgésre alapozott álmok kezdték sanyargatni addigi nyugodt lelkünket. Hát, mert a lélek az nem nyugszik sosem, mindig kalandra, változásra vágyik. Állandó változás utáni áhítozásom, ismeretlen életformák feltárására, átélésére sóvárogva, mint a vörösen izzó parázs úgy égett bennem.
- Elmegyünk külföldre! Ott veszünk egy házikót, s új életet kezdünk.
- Neked aztán vannak ötleteid, mondta ingerülten a feleségem, na és a gyermekeink, unokáink? Azokat itt hagynád? Vagy visszük őket is?
- Hát, … ami azt illeti, igazad van, nem lehet csak úgy lelépni, vannak kötődések, kötelezettségek is a világon, főleg ha egy nagy családja van az embernek.
Látszólag belenyugodtam abba, hogy a tervem kivitelezhetetlen s abba is, hogy bele sem kezdünk soha, soha, … de az élet kiszámíthatatlanul bonyolult, s néha valahogyan nekünk is kedvez, vagyis ebben az esetben nekem, hiszen mondom, hogy az asszonyomat mindenféle örült vállalkozásba rángattam már bele az évek hosszú során át, amit ketten átéltünk. Mentségemre legyen mondva, eddig még szerencsésen átéltük azokat, de vajon ez mindig így lesz? Nem garantálja azt senki sem, mertr az élet útja göröngyös és kiszámíthatatlan, hol a vége s milyen vége, azt nem tudhatjuk, szerencsére.
Mondom, látszólag belenyugodtam abba, hogy a tervem elvetem, de aztán jött egy szerencsés fordulat, vagyis szerencsétlenséggel jött ama fordulat, meghalt az anyósom.
(folyt. köv.)
|
>
Ugye, nem baj? Én is hasonlóképp szeretném, ha bárhol kifogásolni való akad az irományomban, hogy bizony ott ékeskedjen a véleményedben, ha lesz.