Egyszer azt mondtad: „Megihletlek!” Azt hiszem van benne ráció.
Azon a napon egy dombon ültünk. Alig volt virág. Csokrot kötöttél nekem én pedig elérzékenyültem. Ültem. Magamba szívtam a késői nyár leheletét. Felborzolta a hajam. Idilli kép volt. Csak bámultam. Gondos voltál, olyan körültekintően gyűjtötted a kis növényeket. A háttérben lila virágok lengtek, mint egy levendulamező. Pedig csak takarmányvirág volt. Előttem fehér ordavirág hajladozott. Csend vett körül, néha a nagy tölgy megreccsenő ága törte csak meg. Ritka kirándulásaink egyike volt. Csak ennyi, egy emlékszilánk maradt meg az egészből. De ez a szilánk éles. Belém hasít. Olyan távoli, mégis a húsomba mar. Azt hiszem azon kevés pillanatok egyike volt, amikor boldog voltam. De legalábbis békés.
Jó lenne lassan élni. Majd szétfolyni az esőben. Olyan idegen néha minden, az élet, a közelgő szomszéd, az eladó a sarki pékségben. Nem tudom. A minden nem mond semmit. A semmiben pedig ott rejlik minden. Az is, ami elhangzott, az is ami sosem, benne van minden sikoly és szerelmes suttogás. Mondhatnám, hogy máshol, másképp jobb lenne. Hazudnék. Nem akarok.