Az élet kiszámíthatatlanul bonyolult

Délután, de néha éjjel is írom ezt e a történetet, nem azért, hogy nagy író legyek, hanem mert ez a divat, na ugye!
Pár sor magamról: sem pocakos sem sovány nem vagyok, amolyan átlagos szürke emberke, a tükörből szögletes arc, komor tekintet, és kopaszodó szürkeség néz velem farkasszemet, na, ez lennék én.
Sokat nem tudok írni magamról, csak annyit, hogy születtem éltem s ebbe más is belehalt már, hogy a költő szavaival éljek, bár ha a Google-ba beírom ...
Apám molnár volt, a sok zsákolástól a keze eléggé keményen csapott le ránk, ha néha meglegyintett, de ő azt mindig megbánta, mert nem szeretett ok nélkül senkit sem bántani, még az ellenségeit sem. Pedig az sok volt neki, éjjel nappal vitatkozott velük, nem törődve azzal, hogy a közelében nincs senki, csak egy-két játszadozó kisgyerek, vagy egy feleség. Legnagyobb ellenségének a Hazug Gyulát tartotta, akivel még álmában is viaskodott.
Mesélték, hogy egyszer fogadásból, két nagy zsákot kellett felvinnie a malom meredek lépcsőin a garathoz, és a zsákok tetejére még egy testes embernek is fel kellett kapaszkodnia. Megcsinálta, naná, hiszen ő volt az apám, erős és szilárdan becsületes, a hazugokat és dologtalanokat utálta a legjobban. Tanúsíthatom, hogy ő nem volt az, becsülettel élte le életét, törvényszéken sosem járt , rendőr sohasem kereste, élt és remélt, amire várt türelmesen, az bekövetkezett, megbuktak a kommunisták, így tehát nyugodt lélekkel, s gondolom nagy megelégedéssel hagyta itt ezt az árnyék világot, akkor, amikor eljött annak is az ideje, hogy neki mennie kellett.
Eltemettük, megsirattuk.
Anyám velem együtt öt fiúgyermeket nevelt, sosem dolgozott gyárban, vagy az iparhoz kapcsolódó egyéb munkahelyen, mert falun nőtt fel és a falusi élet volt neki a megfelelő, gyereket, háziállatokat nevelni, mosni, főzni, mezei munkát végezni, ez volt az élete, ezt szerette, ezt csinálta, még akkor is, amikor már nem volt rá nagy szüksége, csinálta, míg érte nem jött a kaszás, aki egyszer mindenkit meglátogat, és még senkit sem felejtett ki a névsorából, nála mindenki fel van jegyezve, kivétel nincs.
Eltemettük, megsirattuk, emléküket szívünkben őrizzük.
Egyáltalán miért is van ez a világ, s miért nincsen semmi? Miért vannak a körülöttünk zajló események, a bennünk játszó folyamatok és minden ami van, miért van, s miért nincsenek? Miért nincsen e helyett egy nagy semmi?
Miért kell nekünk reggel felkelni és este lefeküdni, meg ilyenek?
Van idő, amikor nagyon elgondolkoztatja az embert ez az izé, ez a lét és a nem lét kérdése, főleg ha a dolgok olyan irányt vesznek az életünkben, ami kizökkent minket a magunk vájta megszokott kerékvágásból, a taposómalmainkból, ahol, mint egy kihasznált állat vonszoljuk magunk után eme életunt világ viaszfiguráit, keljfeljancsiit és a sok palotapincsihez hasonló alakot, akiket még az árnyékszékre is el kell vezetni, annyira kiszolgáltatják másokkal magukat, gondolom hatalmi vágyból, vagy talán csak szerencsés helyzetük kihasználásának élvezetétől vezérelve. ( Hú, de hosszú mondat, istenem, s le tudtam írni, hű, ez pompás.)
De, álljunk meg egy szóra, ne menjünk bele oly mélyen a dolgok sűrűjébe, egyszerű ember csak ne kezdjen el filozofálgatni, mert abból jó nem sülhet ki.
Na persze, hogy ez a kegy csak kimondottan a filozófusokra, a fizetett úgynevezett gondolkodókra tartozik, mert szerintük az hogy gondolkodni, kimondottan nagy dolog, sőt!
Jut eszembe, a bányában dolgoztam, s okoskodásból elkezdtem ezt azt javasolni a főnökömnek, mert, hogy én úgy gondolom, hogy úgy jobb lenne, meg könnyebb lenne megcsinálni, aki aztán kimondta a nagyon művelt szájacskáján a kínosan reális igazságot, valahogy így:
- Kispapám, te csak ne gondolkodjál semmin érted? Neked az a dolgod, hogy amit én kiadok napi feladatként, te azt megcsináld! Érted?
- Aha, mondtam, há' persze, értem; én vagyok az igavonó állat, te meg odafentről jössz mindig az ostorral, mi?
- Na, látom, hogy nem érted, nincsen semmi ostor, meg, igavonás, dolgozunk, és én gondolkodom, azon, hogy mit és hogyan kell csinálni, és te megcsinálod, érted? Megcsinálod, mert ez a dolgod, engem meg azért fizetnek, hogy kigondoljam s neked elmondjam, miként fogunk itt bányászkodni, ennyi.
„Jól van főnök, mindig neked legyen igazad, gondolkodj csak, mert ha nem jó amit kigondolsz, akkor te viszed el a balhét”, gondoltam magamban, de neki nem szóltam erről semmit.
Lehet, hogy a gondolat nagyobb realitás, mint az érzékek csalóka világa, ezzel általában mindenki tisztában van, bár attól még elszabadulhat a pokol, s az érzékek úgy elhatalmasodhatnak rajtunk, hogy a végén attól koldulunk, vagy attól megyünk csődbe, lehetünk százszor okosabbak a szamárnál, de ő mégis okosabban élhet mint mi. Mert a szamár, ha nem tetszik valami, nem vállalja, megmakacsolja magát, mi meg akkor is csináljuk a megunt mozdulatainkat, értelmetlen feladatainkat, ha azok végrehajtását nagyon is utáljuk. Utáljuk a munkánk, de csináljuk orrvérzésig. Számtalan ismerősömtől hallottam már ezt a gondolatot, többféle kinyilatkoztatásban, ami a lényegen semmit sem változtat, képmutatásban az ember felülmúlhatatlan.
Na, ezt leírtam, de minek? Lehet, hogy nagy feneket kerítek a magam kis mondókájának, amit ide lefirkantok két másfajta, vagy ugyanolyan fajta cselekedet között, de ez engem hidegen hagy, legfeljebb az olvasóim szépen lelécelnek, és másutt keresik majd a szórakozást, vagy a szellemi étkek kíméletlen habzsolását a gagyi tévékben, ami biza baj, na ugye?
Hát, szóval, a sok filózás engem csak arra enged rácsodálkozni, hogy nem ismerem önmagam, a kutyafáját. Itt állok nyugdíjasként, és nem tudom mit akarok? Nem tudom ki vagyok.
Nem tudom?
De tudom, mért ne tudnám, mondtam önmagamnak: - mint ahogy az előző írásomban is megírtam, az a kívánságom, hogy más országba költözzek és ott kezdjek új életet, mert külföldön akarok élni és kész! És ez nem rögeszme, ez óhaj, amin nem segít a sóhaj.
Hogy miért? Hát mert kíváncsi vagyok, hogy ott milyen az élet, milyenek az emberek, miként viselkednek a váratlan helyzetekben, és ilyen kérdések özöne, ami még megválaszolatlanul ott hever a gondolataim legmélyén, amiket csak úgy megszokásból görgetek agyamban, egyik üres helyről a másikra, és mindig azzal címkézem, hogy 'Majd meg lesz csinálva'. Na igen, meg lesz, de mikor?
„Mikor ember? Mert már nyugdíjas vagy és az idő úgy rohan, mint a struccmadár és úgy repül, mint a sas madár, és sajnos közeledik a vég!”
Erről jut eszembe a rosszmájú szomszédom, akit én csak úgy le sanyibácsizok néha, pedig annak az eszében egy nagy gondolkodó (nagy gé-vel) veszett el, vagyis ezt lefordítva köznyelvre, azt akarom mondani, hogy jól megélhetett volna a gondolatai árulásából, ha mondjuk elvégzett volna egy filozófus-képző gyorstalpalót még annak idején, még az átkosban, ahol sok buta emberből lett jól fizetett diplomás ilyen gyorstalpalós tanfolyamok eredményeképpen.
Tehát ennek a Sanyi bácsinak áradozva meséltem annak idején, hogy be fasza minden, hiszen pár nap múlva én is fizetett itthon maradó leszek, mire ő csakúgy kapásból rákérdezett:
- Tudod te, hogy mi jön a nyugdíj után? Egy fasza temetés.
Hát, szóval, Sanyi bácsi a lényegre tapintott, közeledik a végállomás.
Igen, állomások hosszú sora áll mögöttem, mint születés, óvoda, iskola, katonaság, munka, és a …
Na ezt többé le nem írom, nem én, kedves olvasó találd ki! Használd az eszed!
Ha az író (esetemben firkász) nem akarja használni a kobakját, pontosabban azt, ami abban van, akkor az olvasó vetemül rá arra, hogy elkezdjen gondolkodni azon, hogy ez az ipse vajon mit is akart itt, vagy ott mondani?
Történt aztán, mint fentebb említettem, hogy az anyósom elhalálozott. Eltemettük annak rendje s módja szerint, és szegény feleségem egy kerek évig gyászolta anyósomat, annyira megviselte az ő édesanyjának eltávozása az élők sorából.
Én, látszólag mindezekből a kínos de elkerülhetetlen szenvedésekből részt vállaltam, de nagy képmutatásban jártas lévén nagy titokban bizony bizony a nagy terv kivitelezésén is törtem az agyam aközben.
Hogyan fogjak hozzá? Miként? Hm.
Persze, minden elsietett mozdulat, kapkodás a terv dugába dőlését eredményezte volna, így aztán csak szép, aprólékosan kellett azt előadni, mondjuk példálózással, hogy na látod, szegény édesanyád, sosem járt életében külföldön, pedig mennyit mondta, hogy ő hogy elmenne, ..
- Hova? Mikor?
. Hát Kínába, vagy valami ilyesmi, de pontosan nem emlékszem, s hogy hogy mikor? Amikor akart volna, felőlem.
. Mikor mondta?
- Mikor? Sokszor. Na, jó ha nem figyeltél oda mit beszél néha, akkor most nem tudod, s kész, inkább hallgatnom kellett volna erről, na mindegy.
De már a magot szépen elvetettem oldalbordám imádott fejecskéjébe, és az, mint propaganda gondolat elkezdett ott szépen csirázni, fejlődni, érlelődni. Már csak a szikra kipattanása lett volna hátra, amikor egyszer csak legnagyobb bosszúságára ennek a cudar világnak, beütött a ménkő a gazdaságba, s olyan válság ütötte fel a fejét, amit ember addig elképzelni nem tudott volna sosem.
Vannak dolgok, amiket jobb nem látni, mint látni, például a pénz rohamos romlásának következtében a lakások, lakóházak árának drasztikus csökkenését.
És mindezt az újságok nagy betűkkel tudatták minden élő számára, s a rádió is ezt szajkózta éjjel nappal, a tévéről nem is beszélve.
Az árak zuhanni kezdtek, láttuk ám az újságok hirdetéseiben, hogy mit mennyiért kínálnak, vagy vennének.
Bizony rossz volt látni, hogy az eladó lakások száma irtózatosan megszaporodott, egyszeriben mindenki pénzhiányban kezdett szenvedni és hajlandó volt még az otthonától is potom áron megszabadulni, csak pénzt kapjon valahonnan.
- A mindenit, kiáltottam fel egy ilyen újság böngészés alkalmával, mondtam ugye? Ugye mondtam? Na, ugye, hogy megmondtam? Én előre szóltam.
- Mit mondtál? - kérdezte kíváncsian a feleségem.
- Hát mit? Hogy adjuk el a lakást. Na tessék, most cseszhetjük, mert úgy le mentek az árak, hogy a harmadát sem kapjuk meg annak, amire számítottunk. És úgy néz ki a dolog, hogy mindenki eladni akar, vevőt ilyenkor lasszóval sem lehetne fogni, nem, hogy olyant találj, aki érdeklődni akarna legalább a mi eladó kis lakásocskánk iránt.
- Ki akarja eladni? - Kérdezett vissza a feleségem – habár, igazad van, eladhattuk volna, mert üresen áll ott, kihasználatlanul, csak a költség szaporodik vele, most tényleg úgy néz ki a dolog, hogy ezen veszítettünk, de talán mégis van még megoldás, majd utána nézek
„Aha, szóval a csíra már kezd bokrosodni.” Gondoltam jókedvre derülve, mert amit ez az asszony a fejébe vesz, azt meg is csinálja. Nehezen szánja rá magát egy vásár lebonyolítására, de ha nekiáll, azt meg is valósítja.