Hatalmas hosszú jégcsapok meredeztek a lelátó oldalán, jó húsz méter magasságból fenyegetve a lépcsőhöz igyekvőket. Ha egy is elereszt, könnyedén léket üt az arra járó koponyájába.
A szél úgy rázta a kilátót, hogy az látótávolságon belül bárhonnan azonnal szemet szúrt. A torony billeget csaknem fél métereket, és időnként egy hatalmas adag hó zúdult alá a magasból, a turista feljáró felé.
A jég és a zúzmara, olyan hirtelen csapott le, még a nagy hideget (mínusz húsz) is megelőzve, hogy egyszerűen felzabálta a cserjéket, és kúszónövény módjára futott fel a fák kérgén. A hó alig két hete érkezett, szállingózva, de kitartóan, szünet nélkül. És a torony billegett.
Sam nem engedte el a korlátot, ha akarta volna, akkor sem lett volna rá képes, odafagytak a vörös béléses kesztyű alatti, vékony kis újak, úgy ahogy a bakancsban, a lábfejek, és tengelyében test és a gerinc, a vastag overáll és eszkimó-dizájnos,szőrmebéléses télikabát és annak kapucnija alatt, ott dülöngéltek jobbra-balra a toronnyal együtt, a tomboló ítéletidőben.
A sivító szélben lehetetlen volt beszélni vagy telefonálni, de még gondolkodni is, úgyhogy ő olyan volt ezen a helyen, mintha még élne: Egyenlő és tökéletes, amilyennek teremtetett.
Egy dzsip fordult be a fenyők közül, nem messze a kilátótól, csak nagy nehezen jutott be a garázsba. A felgyülemlett hótorlasza hatalmas volt, olyan technikai segítséget igényelt, ami vagy kéznél volt, vagy nem. Ez esetben a hólapát bizonyult elérhető megoldásnak, a garázs előtt való beragadás, és befagyás kellemetlen és valószínű eshetőségével. A dzsip motortól remegő kasznija, a süvítő szélben, némán tűrte az attrakciót, míg végül bejutott. Tulajdonosa büszke volt magára, mint mindig, ha szerencséje volt, mert úgy érezte a világ mindent menthetetlenül tönkretesz, tengelye körüli forgás közben, és most ő is erre készült.
Gregnek hívták, így volt beírva a telefonokba, családja nem volt, nem számított különösebben különcnek, még az utakon sem, pedig olajzöld dzsipje volt, amivel kimert jönni télen. Nem szerette az évszakot, ahogy az esőt sem, meg a párát, arra a régi nyárra emlékeztette, amikor majdnem belefulladt egy tóba. Hosszú ideig vizet, se mert inni, infúzión keresztül táplálták, amit rendre kitépkedett magából. Nem tudják miért ment bele, ahogy azt sem, hogy tudott e egyáltalán úszni, de tekintve, hogy esélytelennek látták, hogy még egyszer vízbe merészkedjen, és figyelembe véve, hogy majdnem megfulladt végül azt írták a papírra a baleset szó alá, hogy nem tud úszni. Ott remegett a tolla a papír felett, aláírta a jegyzőkönyvet, és alig egy évre rá egész jó munkát kapott egy helyi lapnál, onnan a dzsip, és persze az üveg Ballantines.
De ezek nem feltűnő dolgok, mert az ember hallgat a kutyafáját neki, hosszú évtizedeken keresztül és rendületlenül, szinte mindenről, ami fontos. Úgy tesz mintha nem tudna róla. Hallgatni kell, mert kitalálnak helyette valamit, mert valamit mondani kell és a pletykák különös világában minden szó helyettesít valakit vagy valamit. E felől nem volt kétsége, egy helyi lapnál dolgozott. Volt valami a kolleganőiben, valami, amit sem ő, sem a főszerkesztő sem az online főszerkesztő nem látott át teljesen, csak sejtett, mint a megoldást egy jó detektívregényben, ha van olyan, sosem olvas ilyesmit, issza a whiskyt és nem emlékszik a nyomozós történetekre.
Megjelenése kellemes, frissen borotvált, a homloka magas egy kicsit, de emellé cserébe az emberünk is, és az izomzata is rendben van. Azt a fajta a farmert viseli. A kilátó felé indul, nincs nagyon mit tennie, nincs itt sok minden. Fölfele.
A lépcső fém, és csúszós, az épület dülöngél, a korlát túlsikamlós kapaszkodónak, ha megindul hátra a keze is jön, vele csináljon bármit, és a lépcsőfokok végigsimítják a gerincét, pirosra színezi a csigolyákat, mint egy gyereknek a strandon, még kiskorába. Elindul felfele, átbújik a kifeszített lánc alatt, ami nem mozdul, és nem törődik a táblán a felirattal: ÉLET VESZÉLYES. Néha úgy érzi, van ott fen valaki, aki több egyszerű mazochistánál, aki figyel is. Hosszú nagy lépéseket vesz, kettesével szedi a fokokat, mert így is ugyanúgy csúszik, csak koncentrálnia kell, és nem veszít vele semmit.
A makacsul szállingózó hóban egy újabb jármű közeledett. Piros sportos autó régi kasznival, olyan volt a hegyi kanyarulatokban, mint valami szörfdeszka a habzó tengeri hullámokon. Az előző kocsi jól kivehető nyomában haladt, lassan, mint aki fél, hogy megcsúszik, lezuhan a hegyi utakon, és az út szélén már ott a sok ember, odalent, pedig a márka, ami összegyűrve is tökéletesen felismerhető. Tisztára, mint a csokoládé papírja.
Ha majd ott lesz és szétnéz, bánni fogja ezt az estét. Már az út egy elég korai szakaszán tudta, hogy így lesz. Persze visszafordulni errefelé nem lehet, vagy nagyon körülményesen, és a kilátótorony néhol már látszott a fák felet. Mintha lett volna a törzseik között némi űr, olyan, amit utált a cigis dobozokban, amikor csak kivett egy szálat, és megakadt rajta a szeme. Pedig csak pár száll hiányzott. Lassított és vigyázott az utolsó kanyarnál, alig két mérfölddel már jöttek mögötte.
Felcsapta az ajtót, ezt a felfele nyíló nem ilyen viszonyok közé tervezett csodát, és hagyta, hogy befújjon a szél, kitöltse az utasteret az ítéletidő. Az egyik dzsekit felvette, a másikat lazán a hátára csapta, mintha nem lenne rajta már egy, és csak imponálni akarna a csajoknak. Persze jó 40km-re mindentől, a fenyőerdő mélyén, az egyetem átlátszó üvegkupolája nem, hogy távolinak, hanem elérhetetlennek hatott, mint minden, amit ott tanult, egy ilyen isten háta mögötti helyen mintha áttetsző, hanyagul rendezett kirakat fedne minden emléket, melyek akciósan és leértékelten pihennek ott, de érintetlenül.
- Oh hatalmas GPS, magyarázd meg nekem mi van itt.
- Kérem forduljon jobbra, és haladjon 5 métert, Kerülje ki a másik járművet majd haladjon tovább egészen a kilátóig. Kérjük, ne menjen fel, az épület le van zárva, a belépés TILOS és életveszélyes.
Életében először érezte úgy, hogy ment volna moziba. Messze van és dögunalom, valamint az, hogy nem kifejezetten fázik a mínusz húszban, nem jelent semmi jót, a hátsó farára, és a lábujjaira nézve. Rágyújtani sem tud. Van az ítéletidő és az a hőmérséklet, ahol a szokványos dohányzó felszerelés már nem működik.
- Aszta jó kurva isteni…- Szólott majd elakadt a szava.
- Ugye végig tud menni egy egyenes vonalon, akkor is, ha függőleges. – A rendőrnő hallucinációja, teljesen élethű volt, megkívánt egy tablettát, amit persze az autóban felejtett. A férfi végignézett a nő gyönyörű formás elérhetetlen idomain, amit csupán egy feszülő ing fedett, a szállingózó hóban.
- A lépcsőfeljáró felé emelte a tekintetét, a lépcső mindennek tűnt csak egyenesnek és simának nem, a fémlapokon a jég néhol úgy csüngött a süvítő szélben, mint valami szabályos gráf valami New Age videóban.
- Ismeri a szabályokat. Ha végig tud menni az egyenes vonalon, elengedem, de ha nem…. – A nő fenyegetően megigazította a napszemüvegét.
- A tabletta már ott volt a kezében. A nyelvére helyezte és érezte, hogy odatapad. Mint valami repülő csészealj az űrből, ami egyszerűen csak rácsatlakozik a planétafelszínére, úgy ahogy a befőttes üveg kupakja tud.
.- A francba… most nem tom lenyelni.
- Tudja, hogy kedvelem magát. Meg ne próbáljon valamit bevenni előttem. Vagy már ehhez is sztereóid kell? Hogy végig tudjon menni egy egyenes vonalon? Ugyan már ne vicceljen velem.
- A JÓ BÜDÖS FRANCBA! – Már is elfogta a rettegés. Ha egy csinos rendőr lány beszél az ember fejébe, biztos lehetsz benne, hogy a másik megtermett két méteres kollega, ott bujkál valahol, felkészülve rá, hogy a legkisebb gyanús mozdulatot is félre értse, és utólag majd beírjon a jelentésébe.
- Csak egy vékony egyenes vonal! Menni fog… muszáj, sikerülnie. Csak pár lépés, amíg figyelnie kell az egyensúlyára, és aztán megismétli, pont úgy, mint elsőre. És akkor nem kap golyót a fejébe, ez a hallucinációk valódi gyötrelme, a hangnak mindig igaza van. Ez állt azon a papírlapon, amit a pszichológusnál találtam. Hihetetlen, tudod egyszerűen a többihez keveredett. Ott van azokkal a tökéletes, és visszataszító gyöngybetűkkel. Mi ez? Valami diagnózis?
- Tudod, lehet, hogy neked mindig igazad van, vagy ha úgy tetszik többnyire. – A mondat második felében valami különös rá nem jellemző távolságtartó stílust vett fel, mintha egy csajt akarna lekoptatni. – És tudod, mit mondok? Még az a rendőrcsaj is normálisabb, mint pipid. Ő legalább szeret. – Elmosolyodott, majd folytatta: - Majdnem egyedül van ezzel. Lehet, hogy az ég küldte.
- Mintha minden menthetetlenül összeomlana, amikor róla van szó. És. sok mindennel van ez így. Szerinted hány tabut bírunk el?
- Nézd, ha ki tudod nyitni a szádat vagy az akármidet, ami kivételesen nem a pénztálcád az már jó. Lehet, hogy ez most leereszkedően hangzik, de van erre egy jó idézet: „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is” És ne feled, ebből elég sokat idéznek, ami egyrészt szintén fura, másrészt szintén tele van tabukkal, ha jobban belegondolsz. Csak az egész olyan, mint egy nagyon elbaszott regény, mindent kívülre helyez e/3-ba, és mindenkit. Arról nem beszélve, hogy a felépítése meg olyan, mint egy keresztrejtvény, szavamra mondom. Szóval szerintem a kedves hívek sokkal bizarrabbak.
- Mennyien is vannak?
- Nem tudom pontosan, de Amerikában körülbelül 40%körül van az arányuk.
A gumibot hátulról lökött egyet, a gerince közepére, kicsit hosszabban, mint kellett volna, és miközben előre lendült, szinte látta maga előtt, hogy a feje fölé emelkedik. Szedje a lábát, és ügyeljen az egyensúlyra.
Ha a hideg nem lett volna annyira embertelenül elviselhetetlen, talán szitkozódott volna, de így nem mert, félt, hogy a szájában megfagy a nyál. Lábát az első lépcsőfokra helyezte, és megtette az első csúszós bizonytalan lépést a hóviharban. Aztán a többit. Egy idő után úgy érezte valaki követi, de nem mert megfordulni. Futásnak eredt felfelé.
- De hát van valaki odafent! Nem leszek egyedül! Nagyot kortyolt a forró teájából, és sietősre fogta, de még mindig a korlátot markolta, mert innen végigszánkázni, a jeges fémen, valószínűleg még egy esetleges bámészkodónak is maradandó nyomott hagyott volna az elméjében, és ő aligha élte volna túl. Szedte a lábát. Mintha hallott volna valamit a hópelyhektől terhes süvítő szélben, és szinte vidáman üvöltött maga elé: - Hogy mondta? - Ilyen körülmények között valahogy közlékenyebbé, és nyitottabbá válik az ember, de lehet, hogy csak a kirándulok kedves gesztusai tartottak ki idáig, a jeges pokolnak is beillő vadaspark bástyájának tetejéig. Vagy csak természetvédelmi terület? A franc se tudja.
Ott állt a korlátnál vörös kabátban, és lent a fák dülöngéltek, vagy maga az épület? Maga sem tudta eldönteni, úgy csúszkált minden.
- Hogy van? – Kedvesen akarta kérdezni, de artikulálatlan üvöltésnek is beillet, amit művelt, bizonyos hőmérséklet alatt a hangszálak működése is megváltozik. Megcsúszott. A korlát szélénél álló alak vállába kapaszkodott.
- Ha teheti, ne most ugorjon! Várjon még egy kicsit, szűkségem lesz magára. Lassan visszanyerte az egyensúlyát, másik kezével megragadta a korlátot, de a test, amiben kapaszkodott, még hidegebbnek tűnt, mint az átfagyott fém. Ledermedt agyilag. Ami kívül volt, a fehérség, a hóvihar, a mínuszok, most elkezdtek beáramlani a fülén keresztül és megfagyasztani ott mindent, a hópelyhek összefolytak, és olyan volt, mint ájulás előtt, fehérség, ami a vihar ritmusára hömpölygött. A világ megszűnt.
Mintha az egyik ember valamiféle bénulásban szenvedett volna, ami átragadt az őt megérintőre. Tisztára, mint valami bibliai jelenet, hasonló a sóbálványokká válókéhoz, Lót történetéhez.
- HALL ENGEM VALAKI? - Távoli visszhang a kavargó fehérségből, ami olyan akár a friss tejföl.
- AZ ISTEN BASSZAMEG! HALL ENGEM VALAKI?
A kilátó melynek felépítése gyanúsan emlékeztetett egy világítótoronyéra, egy ajtót rejtegetett itt a legfelső szinten, ez most kinyílt.
- Maguk meg mi az istenverte nyilát csinálnak itt ilyenkor? Nem olvasták a kiírást? Csúszik! Nem lehet ezt felfogni? – Vett egy mély hideg levegőt, majd hangnemet váltott: - Ügye nem esett bajuk?
Talán most én is ledermedek. Megérintette az előtte álló vállát, és ismét megpróbálta.
A fehér hömpölyög, szétszóródott, a kék ég úgy marta a szemét egy pillanatig mintha eleven jégcsap lenne, majd hátra esett. Elkapta, és a szél ritmusára lassan csúszni kezdtek oldalra, a páni félelmet keltő korlát felé.
- Várjon, segítek. – A biztonsági őr, közelebb lépett, szakszerűen átkarolta mind kettőjüket, a tarkójuk alatt.
- Figyeljen, az én csizmám jobban csúszik! – A figyelmeztetés ellenére, nem siklottak tovább, megálltak, majdnem a szélénél. Nem tudni, hogy a kapucnit a hideg szél rántotta e le, vagy ők miközben segíteni próbáltak, mindenesetre, egy meztelen minden bizonnyal teljesen átfagyott tar koponya díszelgett a piros béléses kabát tetején.
- Ezt nem hiszem el! – Nehéz lett volna megállapítani hármuk közül melyikük, mert megszólalni.
Talán egy két perc telhetett el, mire össze tudták szedni magukat annyira, hogy bemenjenek, abba a belső szobába, ahol a toronyőr tartózkodott. Bent nyugalom volt, és lámpafény, de a szél továbbra is elviselhetetlenül súgott.
- Tom!
- Greg! – Kezet ráztak. A toronyőr tekintete kemény volt.
- Ha jól sejtem az ott kint nem magukkal van.
- Mi sem együtt jöttünk, bármennyire is furán hangzik ez. Összefutottunk itt fen, de akkor ő már kábult állapotban volt. A piros kabátos, pláne nem ismerős, itt fen találtuk.
- Rendben, figyeljen a barátjára, és ittasa meg ezzel. Forró tea. De ha kérhetem lassan. Mindjárt jövők, megnézem, mi van ott kint.
- Nagyon fura ez a vihar.
- Ne nekem mondja, lent elment az áram és a térerő, innen fentről próbáltam telefonálni, eddig nem sok sikerrel.
- Van autóm. Nem a fedett részen, de elég sokat jöttem vele, talán kitart a motor melege, ha azonnal indulunk.
- Előbb megnézem. Amúgy kik maguk? valami agyalágyultak? – Nem várt választ. Elindult kifele.
- Miből gondolja, hogy nem vagyok épelméjű?
- Egyrészt az időjárásból, másrészt pedig abból, hogy idejött. – Felhúzta a kesztyűjét, majd megmarkolta a kilincset. – De főleg abból, hogy idejött.
- Maga talán szakember? Pszichómókus?
- Csak annyira amennyire a boncmester orvos.
Hihetetlenül hideg volt. Ha lenne, tv most bemondaná, hogy ez az évszázad vihara, ami szokatlan mód nem esős. Rengetegen fagyhattak meg az út szélén, és szerte az országban, ott ülnek dermedten leállt autóikban, és szállingózik a hó. Ezek a gondolatok szinte ijesztően reálisan hangzottak.
- Ébresztő! Kellj fel! Kezd ijesztővé válni a helyzet. Jó lenne, ha tudnál mozogni, indulnunk kell, különben ide ragadunk.
Megváltozott az arcszíne, de nem vörösödött, hanem lilult, de szabályosan vett levegőt. Az arc még a fagyás után is olyan volt, mint egy gyermeké, mely ártatlan álmát alussza. Hirtelen szólalt meg:
- Még a zónában vagyunk?
- Igen hol lennénk. Maga kicsoda?
- A nevem Greg, Örülök, hogy látom.
Az ajtó is hirtelen vágódott ki.
- Fiúk! Szükségem lesz a baltára. Leszedem, azt onnan kerüljön akármibe is.
- A barátunk, csak most tért magához.
- Sajnálom. – szólalt meg a földről lassan feltápászkodó férfi.
- Ne féljen, jó társasága lesz, neki is, amíg elmegy a vihar. A pince tele van kitömött állatokkal, biztosan megértik egymást. Ne vegyék zokon, de aki ilyen időben felmászik oda, az ne lepődjön meg, ha ott is marad.
- Indulnunk kéne, nem tudom, meddig fogom tudni még beindítani a kocsit.
- Az enyém mindig pöcre indul, beparkoltam vele. Egy olajzöld dzsip, olyan régi típusú.
- Nagyszerű, én meg minden illetékesnek küldtem már sms-t, hogy jöjjenek, ha csak egy pillanatig lesz, térerőm megkapják.
- Tudok valamiben segíteni?
- Meg ne próbálja, maga nem dogozik itt, és ez finoman szólva magán terület.
- Az egyik verzió szerint.
- Ne mondja, hogy maga a másikkal szimpatizál.
- Előbb leagyalágyultazz, most meg engem félt a saját véleményemtől – úgy érezte vissza kell vágnia ezért a jelzőért, úgyhogy hozzátette – vénember.
- Hátrébb az agarakkal. Jeleztem, hogyha szigorúan vesszük. És most ha nem bánják, akkor nekilátok ropogtatni. – Kivette a baltát a szekrényből, azt a klasszikus filmekben is gyakran látható, pirosra és feketére festett nyelűt, aminek az egyik vége csákányban végződik, és elindult kifele.
- El se hiszem, hogy itt vagyunk, és meghalt valaki. - A férfi megállt és nézett maga elé mint egy kisgyerek, akinek rossz volt a bizonyítványa.
- Szóval te is egy ilyen hiszem, ha látom ember vagy.
- Úgyis mondhatjuk. Egy temetkezési vállalkozónak dolgozom és mondjuk, úgy felderítést végzek.
- Ez is olyan jött ment munka? Olyan netről való?
- Mondtam, hogy van autóm. Nem szorulok rá ilyesmire. És te?
- Nem én is csak most érkeztem. Te érzed ezt a fura szagot? Mintha onnan lentről jönne?
- Szerintem inkább kintről. A halálnak van ilyen szaga. Egy bizonyos fajta halálnak. Ezt a fajtáját pont jól ismerem.
- Valamelyik járvány áldozatainak volt ilyen?
- Pontosan, a tavalyi spórásnak. Sok munkát okozott nekünk, tudod több ez az egész, mint a légmentesen záródó nejlonzsákok meg a hullaégetők. Rengeteg óvintézkedés van. Persze méregdrágán.
- Ez nem szakmai titok?
- Nem egészen. Tudja mindig rühelltem azokat a családokat, akiknek a gyerkőcei ilyesmibe haltak bele. Arról gondolom, tud, hogy az extrém haláleset többnyire nem időskorban jelentkezik.
- És az ott kint, extrém esetnek számít?
- Fagyás? Alapvetően nem. De ez így tényleg elég cifra… - Kicsit megakadt a mondókájában.
- Had fejezzem be: És az extrém helyszínnek hála, amit a zóna jelent, ez is hasonlóképen elkönyvelhető, a bank vagy a kötelezettek számára.
- Csak nem?
- De szintén ezzel foglalkozom, a neten találtam, de még újfiú vagyok.
- A B kategóriás jogosítvány.. – Mondta kedvesen majd elmosolyodott.
- Őszintén remélem, hogy az ott kint nem egy kollega, mert akkor nagy szarba kerültünk.
- Nincs harmadik kocsi odalent, de így sem elhanyagolható mértékűbe.
- Talán a fák között parkolt le valahol.
- Idegességre. Segít elviselni a stresszt, meg az ilyesféle dolgokat. Bár egy kicsit fejbe vág a dolog.
- Mennyit szedsz?
- Napi hármat, de ha te is ebben utazol neked is felírnak ilyesmit.
- Nem csinálod még régóta igaz? Nekünk bármire van pénzünk, de ezt majd látni fogod a jutalékod után. Tényleg bármire. – A reccsenés irdatlan volt, és a fémkorlát úgy zúgott, mint valami fémhúr, mint valami vibrato. Aztán az ütés megismétlődött, és a hang magasabbá vált.
- Fele-fele? Segítek kicsit az új fiúnak, ha már így gondomat viselted.
- Gyakran zónázol?
- Nem ezt csak most kezdtük, kiaknázatlan lehetőség, mint ahogy azt az oktató videoban is hallhattad. Mondjuk azt hittem, csak a kemény fiúkat válogatják be erre. Mivel foglalkoztál korábban?
- Egy telepen dolgoztam, ahol, hogy is mondjam, kicsit másképp mennek a dolgok.. De nem mondhatok többet. Tényleg nem.
- Semmi gond, és a bogyóval sincs bajom, ha nem ered meg tőle a nyelved. Az asszony volt ilyen, mindig bevett valami pótlót vagy xanaxot, aztán ráívott, és mindent összehordott.
- Mi lett vele?
- Nem elváltunk pár éve. De szóba került, hogyha továbbra is így folytatja, azzal könnyen a kezem alá játszhat. Az anyja kórházban dolgozik, szerez neki ezt, azt. Túl fiatalok voltunk, tudod, hogy van ez.
Egyre jobban érződött, hogy a torony jobbra-balra billeg, de ez akkor vált különösen rémisztővé, amikor Éva teste egyszer csak akár egy kivágott fa eldőlt, és hatalmasat csattant a kilátó fém padlózatán.
|
>
