Hortobágyi nem is ment be a lakásba, hanem leült a garázsban az ablak elé a magas székre.
Kinézett a kertre. A fűnyíró ugyanúgy ott árválkodott letekert kábellel az udvar közepén, ahogy tíz órája hagyta.
Semmi jobbat nem tudott kitalálni – elhatározta, felhívja Napvirágot és elmeséli, milyen meglepő fordulatot vett sorsa, miután délelőtt befejezték a telefonbeszélgetést.

Napvirág még mindig a rózsadombi üzlet belsőépítészeti munkálataival volt elfoglalva. Az elég rossz térerő ellenére belehallatszott a telefonba, ahogy az asztalos kalapált és hangoskodott.

– Itt nem tudok beszélni, visszahívlak – mondta, és le is tette a telefont.

– Nem alkalmas neki gondolta Béla. Igaza is van, mindjárt tíz óra. Miért is zavarom én ilyenkor?

Hortobágyi megborzongott a sötét csendben. A gondolatok, mint gyorsított felvételen az áprilisi felhők, úgy rohangáltak a fejében.
Anyja jutott eszébe. Nemsokára névnapja lenne. Ki kell mennie a temetőbe, ha majd jobban érzi magát.
Nagymamája és kishúga közös síremléke vidéken… Elhatározta, azt is rendbe fogja tenni. Megdőlt rajta a kereszt, megsüllyedt a keret is.
Megsimogatta a műanyag urnát a satupadon.
– Apám… apám, gondoltad volna ezt még reggel? – megvert, becsukott a két kakastollas gyerek. Engem, akinek semmiféle dolga sem lehetett volna a rendőrséggel.

Hirtelen megrándult, a telefon fülsértő hangja megijesztette. Napvirág hívta vissza.

– Na, most kijöttem az üzlet elé, itt van térerő rendesen.
Béla részletesen elmesélte a napközben történt, veréssel és bezárással végződött affért. Napvirág alig akart hinni a fülének, de aztán lehiggadva megbeszélték a másnapi teendőket. Hortobágyi úgy érezte, mintha az asszonyt más dolog is aggasztaná.

Benn a házban senki sem köszönt rá, nem is várta. A gyereket sem érdekelte mi lett vele. Leült csendben a számítógép elé. Megnyitotta a szokásos irodalmi oldalt, és nézte a betűket. Nem értett semmit, nem találta jelentőségét a szavaknak, összekuszálódtak a mondatok.

Így ült ott éjfélig. Ekkor elhatározta megpróbál aludni, lefekszik. A fürdőszobában jó ideig eltartott, amíg levetkőzött, ám a kádba nagy igyekezete ellenére sem tudott bemászni. Tartott tőle, hogy elesik, és utána nem lesz ereje felkelni. Megmosdott, fogat mosott, és fel akart menni a lépcsőn a tetőtérbe.
Harmadik nekirugaszkodásra sem sikerült. Ekkor megnézte, miként tudna aludni a dolgozószobában.

A kis dolgozóban lévő heverőn, volt mindenféle csetresz, még talán háromnapos uzsonnamaradvány is. A felesége azt használta lomtárnak. Az asszony és a gyerek, ha láttak valamiféle szabad, vízszintes felületet, akkor azt egy nap alatt telepakolták. Gondolt már arra régebben is, hogy az Archimédeszi mondás: "Adjatok egy pontot, ahol megálljak, és a Földet kimozdítom", rájuk valahogy úgy értelmezhető: „Adjatok egy vízszintes felületet, és mi azt rögtön telepakoljuk lommal”.

Visszament a lépcsőhöz, mert a heverő rendbetétele reménytelen küzdelemnek látszott ilyen állapotban. Így inkább újra a mászást választotta.
Négykézláb, felváltva oldalt és hasmánt kúszott egy erős negyedóráig, mire felért. Felesége hallotta az erőlködését, de nem segített neki, ki se nézett a szobából.

A lefekvés sem sikerült egyszerűen. Közérzete az ágyban sem lett sokkal jobb. Testsúlya nyomta a bordáit, de a megfordulás olyan fájdalmakat okozott, hogy nem sűrűn próbálkozott.
Valószínűleg aludt azért két-három órát rövid részletekben.

Másnap Napvirág elvitte a rendőrségre, ahová délre megidézték tanúnak. Nem volt öröm beszállni a kocsiba utasként sem. Egyre erősebb fájdalmakat érzett a felsőtestében. Bedagadtak a bordaközi porcok, megduzzadtak a sérült izmok, kezdtek jelentősen elszíneződni a vérömlenyek, és égtek a beszorult idegek.

A rendőrségen azzal fogadták:
– A tanúmeghallgatás okafogyottá vált. – hazamehet.
– Okafogyottá? – dünnyögte. Ezt mondták a mentősök is tegnap: „Majd a kopasz rendőr elsikálja a dolgot.”
Mivel okafogyottá vált a tanúkénti meghallgatásom, úgy szeretnék panaszt tenni bántalmazás, és jogtalan fogvatartás miatt – ha már beszenvedtem magam ilyen állapotban –, felelte halkan Béla.

Az ügyeletes tiszthelyettes felvette a jegyzőkönyvet. Egyáltalán nem csodálkozott, nem volt meglepve a hallottaktól.

Szerdán Napvirág elvitte egy olyan rendelőintézetbe, ahol volt álló röntgen, és rendesen, fájdalommentesen megvizsgálták. Bordatörést nem diagnosztizáltak, csak az orrcsont törése volt egyértelműen kivehető.
Napvirág segített Bélának mindenben. Háziorvosához is ő fuvarozta.

Betegállományba került május 14-ig, tehát majd egy hónapra vették fel összesen.
A teljes gyógyulás mégis hat hetet vett igénybe, annak ellenére, hogy Napvirág kenőcsökkel kente, tapaszokkal ragasztotta, és gyakran meggyúrta, masszírozta a hátát.

Béla alighogy fizikailag helyrejött, megkapta az első idézést május 24-re, a Nyomozó Ügyészség Belgrád rakparti épületébe.
Éjszakás taxisként régóta állt az épülettel szemben. Onnan dolgozott ugyanis már nyolc éve, mert aránylag jó volt azon a helyen a rádióadás. Ismerős volt a környezet, amikor 10:30-kor megállt a Fővám téri parkolóban.

Elég sokat kellett várni az ügyészre, de végre elmondhatta a történteket. A vizsgáló meglepődött, amikor mesélt neki hobbijáról, az írásról, verselésről, és hogy épp eközben érte az álom, ami a bonyodalmakat elindította.
Az ügyész – aki külsőre ügyvédbarátjára emlékeztette – megemlítette, a rendőrök állítása szerint, részeg volt, és trágárul beszélt. Béla elmondta, amíg a két verset írta a garázsban, tényleg megivott két üveg sört. A trágár beszéd viszont nem az ő műfaja. Valószínűleg össze akarják mosni más esetekkel, amikor bűncselekmények, komolyabb balhék helyszínén jártak el térfigyelőszolgálatban. Nem is érti, miért ezt a két ifjonc járőrt küldték ki felesége rafinált, családi problémát sejtető – ám könnyedén kreálhatott – bejelentésére.
Az ügyész megjegyezte: Nem mintha lenne jelentősége annak, hogy otthonában valaki megiszik néhány italt. Ilyenkor sem lehet a rendőrnek az illetőt bántalmazni, személyes szabadságában indokolatlanul korlátozni.

Még közvetlen az eset után, amikor Kunnak elmesélte hogyan járt, az ügyvéd felajánlotta: átnyergel büntetőügyekre, feljár majd Pestre, és képviseli a hatóságok előtt.
– Nem győz majd fizetni végül a rendőrség. – bizonygatta.
Béla úgy gondolta jobb, ha ő képviseli sértettként magát, mert nem bízott barátja "természetfeletti" képességeiben, ráadásul az ilyen hirtelen szakterületváltásokban, átnyergelésben sem hitt.
– Egy ász eldobva. – mondta csak úgy magában – a költő-ügyvédzseni passz. Ekkor mosolyodott el az eset óta először.
Később sem kapott használható tanácsot cimborájától, valahogy mindig másra terelődött a szó.
A második ász (a "tábornok" rokon) szóba sem került az ügyészségen, a vizsgálat folyamán.
Maradt az egyetlen meghúzható nyerőlap: az igazság.

A nyár úgy telt el, hogy néha-néha behívták az ügyészségre pontosítások, kiegészítések jegyzőkönyvbevétele végett. Ilyen alkalmakkor – általában – találkozott a két rendőrrel, akik méregették, de már korántsem látszottak fenyegetőnek és gúnyosnak.

Hortobágyiné tanúkénti meghallgatásakor is felolvasták azt a jogszabályt, miszerint senki sem köteles vallani maga, valamint közeli hozzátartozója ellen. Az asszony ezt olyan sajátosan értelmezte, hogy nem is tett semmiféle vallomást.
Ebből a helyzetből pottyant váratlanul, akár derült égből súlyos bikacsök: Bélát mikulásnapi
meglepetésként beidézték az ügyészségre – mint gyanúsítottat, „a hatóság félrevezetésének vétsége” miatt.


(folyt. köv.)