Béla visszahívta Napvirágot, amikor felesége végül nagy dérrel-dúrral munkába ment, és beszélgettek még egy jó darabig, mielőtt kiment volna a kertet rendbeszedni.
Elővette a fűnyírót a kutricából (az udvari tárolót nevezte így), és letekerte a hosszabbító kábelt.
Ekkor jutott eszébe, Micimackónak nem írt hozzászólást, aki ezt könnyen zokon veheti.
Bement a házba, visszakapcsolta a gépet, és gyorsan beküldte az udvaron eszébe ötlött gondolatokat. Rákattintott egy új versre, ami addig nem volt fenn. Ezt a teljesen jónak látszó művet egy Tűzimádó nicknevű tag írta, és az ő írásai Bélának kifejezetten tetszettek .
Elolvasta volna még néhányszor, de mint egy tűzfojtó lepel, úgy terült rá az álom. Feje lebukott, álla a klaviatúrán koppant, jobb keze lelógott, bal keze pedig a telefonján pihent meg.
Előző nap akadt tennivalója bőven, reggel nyolckor kelt. Ennek ellenére az éjszakát végigdolgozta.
Tíz óra tíz perc volt. Huszonhat órája nem aludt.

Tizenegy óra körül ébredt valami furcsa zajra. Nem szokta meg, hogy elalvás után néhány perccel verjék az ablakot. Már csak azért sem, mert a tetőtéri hálószobájuk ablakáig nem ért volna fel egykönnyen senki.

Oldalt fektében, fél szemmel nézett az ablakra, ahol két rendőr állt hátat fordítva. A feleségével beszélgettek.
Béla sok mindenre gondolt – egyszerűen nem értette mit keresnek a rendőrök benn az udvaron –, ám hiába erőltette az agyát, semmi értelmes sem jutott eszébe. Elég kába volt a mély álomból hirtelen felriadva. A két üveg sör is megnyomhatta éhgyomorra, hiszen csak előző nap délben evett valamicskét.
Arra a következtetésre jutott: biztos a verséért háborgatják, amiben egy képzeletbeli képviselőt hasonlít – humoros szatíráján keresztül – egy hiúzhoz, akinek védence a nyúl.

– Magára vette volna valaki a versem? – kérdezte magától a döbbent csendben.
Mert hiszen volt már olyan, amikor – a nemrég elköltözött szomszéd és a fia – a fáikat tördelték a kerítés közelében egy vasrúddal, és a bokrokat taposták szét a ház előtt. Ám amikor a fák védelmére egy csasztuskaszerű verset írt a kert közepén álló táblára, akkor a kiérkező rendőrök még őt akarták igazoltatni minden ok nélkül, kocsimosás közben.

– Lehet, hogy a régi szomszéd megint vandálkodott?

Majdnem visszaaludt, amíg a két-hároméves emlékek jártak a fejében, de az egyik rendőr újra megütögette az ablaküveget.
Ekkor már felébredt nagyjából, és kinyitotta a konyhából nyíló teraszajtót.

A két rendőr köszönés nélkül rátámadt:
– Mit képzel maga, kizárja a feleségét!? – ez magánlaksértés.
– Urak, álljunk meg egy ásónyomra! – próbálta humorosra fogni Béla. Én nem zártam ki senkit, elaludtam a gépnél láthatták.
– Persze, a felesége is csak viccből hívott rendőrt!
– Én nem tudom, mit csinált a feleségem. Elaludtam, miután bejöttem az udvarról. Eszembe jutott néhány dolog a fűnyírás közben, azt akartam gépre tenni, és nem zártam be az ajtót
Egyébként is a feleségem munkaideje délutánig van, neki addig benn kellene lenni az iskolában.
A kitekintő ablak kilincsét pedig el lehet fordítani egy csavarhúzóval kívülről (ezt a feleségem tudja), így ha bezárja valaki belülről az ajtót, akkor be lehet nyúlni a kulcsért.
Szerintem azonban, ha valaki végképp nem tud bemenni a saját lakásába, akkor általában lakatost szokott hívni nem rendőrt.

– Minket az ügyeletes tiszt küldött ki a felesége bejelentésre.
– Jó, rendben uraim. Kijöttek, megállapították, hogy semmilyen szabálysértés, bűncselekmény nem történt, a feleségem láthatóan bent van a házban, így megkérem önöket, hogy hagyják el az udvart!
A két rendőr válasz helyett azonban benyomult az ajtón, amin néhány pillanattal előbb Hortobágyiné belépett.
– Igazolja magát! – ordította a kopasz.
– Uram én itthon vagyok. Az én házamban ne használjon ilyen emelt hangot! Ráadásul az apja lehetnék mindkettőjüknek, annyi a korkülönbség köztünk.
– Maga nem engedte be a feleségét, garázda magatartást tanúsított benn az épületben!
– Milyen garázdaságra gondolnak? – álmomban kiabáltam talán? Verekedtem magamban?
Elaludtam egyszerűen. Telefonon sem keresett az asszony. Ott volt az asztalon, a fülem mellett a mobilom.
– Ne erről beszéljen, hanem igazolja magát!
– Urak, kinn van a garázsban, a kocsiban az igazolványom, de én ki nem megyek, amíg önök itt benn vannak a házban. Fáradjanak ki a tulajdonomból, és akkor szabadon eldöntöm a következő lépéseket!
Nem követtem, el semmilyen intézkedésre feljogosító cselekményt, önök sértik meg a magántulajdont, amikor nem távoznak a házamból. Tudomásom szerint a rendőr magánlakásba csak bebocsátással, vagy hatósági határozat birtokában léphet be. Esetleg segélyhívás esetén, vagy amikor a felszólítás ellenére nem hagy abba valamilyen szabálysértést valaki. Netán valamiféle bűncselekmény történt, bűnözőt üldöznek?
A rendőr ilyenkor is csak a feladat elvégzéséhez szükséges ideig tartózkodhat a magántulajdonban.
Önöknek nincsen semmiféle határozatuk, és egyik – a behatolásra okot adó – feltétel sem áll fenn.
Tehát megköszönöm a látogatásukat, segítségüket, és ismételten kérem: távozzanak!

A kisebb darab rendőr ekkor halkan beszélgetésbe elegyedett Hortobágyinéval, aki a csevej után diktálni kezdte Béla adatait.

A taxis felpaprikázva ment be a nappaliba. Leült a számítógép elé, ahol néhány perce még aludt.
Egy darabig nyúlkált az iratrendezőben, és keresett valami flepnit.
– Nehogy már a két rendőrnek legyen igaza… – dünnyögött.
Végül azonban lehanyatlott a keze. Álmos volt, azt sem tudta idegességében mit is keres. Erre azonban csak hónapok múlva emlékezett vissza, amikor az útlevélkérelmek megemelt illetékéről hallott a rádióban. Keresni kezdte az útlevelét. Kíváncsi lett, hogy meddig érvényes még.
Naná, hogy ott volt a szeme előtt az iratrendező középső fakkjában.

Hortobágyi kezében szorongatta mobilját, és a helyi kapitányság telefonszámát nézte a neten, amikor bejött a kopasz, nagydarab rendőr.
– Na, mi lesz? Ideadja a személyijét, vagy bevigyem a fogdába!? – kiabált durván.
– Maga nem visz engem sehová! – nem követtem el semmit. Sőt maguk követnek el magánlaksértést, amiért még mindig nem távoznak a házból. Mindjárt megtalálom a kapitányság számát, és panaszt teszek rendőri túlkapásért és jogsértésért – felelte Béla.
Ekkor jött be a kisebb termetű rendőr, aki várakozva megállt a kopasz mögött, zsebébe tette noteszét a bediktált adatokkal.

A kopasz újra a taxisra förmedt:
– Mi lesz már ember? Megbilincselem, és bevágom a fogdába!
– Uram, majd mindjárt elválik, hogy van-e ehhez joga. Rögtön felhívom az ügyeletes tisztet.
Hallottam, bediktálta feleségem az adataimat. Igazolt. Már eleve úgy kezdte az ajtóban is, amikor bejött: "igen, ő a férjem".
Miért van további zaklatásra szükség? Arról sem vagyok meggyőződve, hogy önök igazi rendőrök-e, mert azoknak tiszteletben kell tartani a törvényességet, nem pedig megsérteni azt.
Kérem, önök igazolják magukat!
A kopasz nem, de a kisebb termetű rendőr megmutatta a jelvényszámát. Béla felírta.

Már épp megtalálta a megfelelő telefonszámot, amikor a kopasz rendőr elkezdte rángatni a vállát és alatta a széket.
Olyan nagy erővel rántotta, hogy Hortobágyi székestül felborult. Hanyatt esett.
Remegés, iszonyatos félelem lett úrrá rajta, hiszen idegei már előtte is pattanásig feszültek.
Felugrott, menekülni akart a szobából.
Ezek nagyon megvernek most, villant tudatába a felismerés.

Béla csekélyszámú rokonságából kettő magas, kettő alacsonyabb rangú rendőrtiszt, egy jogász, egy katonatiszt. Csak a maradék négy unokatestvére nem védi valamiképp az állampolgárok jogait, testi épséget és a hazáját.
Mondta is a terrorelhárító unokabátyja régebben, miközben átnyújtott egy névjegykártyát:
– Ha valami gáz van a taxiban, a húzós pesti éjszakában, hívd ezt a számot! – öt perc alatt ott leszünk, és levadásszuk a rosszfiúkat.

Most viszont úgy néz ki, egy rendőrőrmester és egy törzsőrmester őt vadássza le a semmiért.
Hacsak… féltékenységében az asszony… hacsak ő nem ígért valamit a két fogdmegnek.
– Mindenesetre a szobából menekülni kell! – döntött ijedtében.

Az adrenalinszint emelkedésének köszönhetően csökkent álmossága. Menekülési ösztöne segített elmozogni a két rendőr elől, akik – főleg a kopasz – ütésekkel próbálták leteríteni.
Végül beterelték a szoba – ajtótól távolabbi – hátsó részébe, ahol a kopasz vadul tovább csépelte a gyomrát és bordáit.
Béla megfeszítette izmait. Erős olvasószemüvegén keresztül kinagyítva figyelte a rendőr eltorzult arcát. Látta a szemében: ez az ember ölni is képes lenne.

Kiszabadította magát, rohant volna az udvarra, de felbuktatták, vagy elesett valamiben.
A két fogdmeg ráugrott, leteperték, fejét a keményfa parkettába verték. Minden leütésnél szitkokat zúdítottak rá:
– Nem engedelmeskedünk a rendőrnek? Ellenszegülünk? Visszapofázunk! Majd megmutatom én! A fogdában fogsz rohadni te mocsok!

Miután a fejét – a rajtalévő szemüveggel együtt – véresre verték, kezét hátrabilincselték, és a hátát kezdték megdolgozni.
Könyökkel verték a bordáit, lapockáját, derekát, vesetájékát. Gerincét is érte néhány ütés.

Bélának ez végtelen hosszú kínszenvedésnek tűnt. Gyakorlatilag azonban lezajlott öt-hat perc alatt.

Felesége, csak nézte az ajtóból, nem szólt a rendőrökre.

Amikor felállították csorgott a vér az állán, a szemüveg összevagdalta az orrát, berepedt a szája, és a homlokáról hiányzott némi bőr. Hasa, háta lüktetett. Olyan érzése volt, mint akin úthenger ment át.
Csak annyit tudott kinyögni:
– Ez a verés sokba fog kerülni maguknak, majd kikérem a tábornok unokatestvérem, és a – neves ügyvéd – költőbarátom tanácsát.

(folyt. köv.)