Teremtőm!
Hosszú ideje, hogy készülök gondolataimat közvetve megosztani Veled.
Nem kaptam megbízást, belső késztetésből továbbítom, mert olyanná lettem, mint az árnyék, akár egy kísértet, a Föld és a Menny között bolyongó lélek.
Nem vezeklem, nincs miért, de felháborít, látnom, mivé lett, amit te földi lét tartalmának szántál.
Tudnod kell minden visszásságról, hogy megérthess, képes legyél átértékelni, mit és miért tettem. A mondás szerint mindenhol jelen vagy, mégis átlépsz e hibákon. Szövevényes, melyeket itt felhánytorgatok, s a mai kor szavaival élve lehet, hogy belegabalyodok, mint majom a házicérnába.
Tudom, mit megbízatásomul szabtál, másként teljesítettem, de mondd, szolgamód kellett volna véghezvinnem? Saját képedre formáltál, felmérhetted, mit várhatsz el tőlem. Máig nem értem, miért űztél el többedmagammal a Mennyből, akik megélni vágytuk, amit kizárólagossággal birtokolsz. Miért is kellett volna hasra esnünk minden cselekedeted előtt…
Engedtessék meg nekem, hogy megtudjam, neked ki adta a kezedbe a hatalmat, hogy mindenek Ura és Teremtője legyél, hogy önnönmagadra formálva megalkothasd angyalaidat, híveidet, követőidet! És nekünk, kiket létrehoztál, miért nem adatik meg mindez.
Uram, a matéria jelen körülményei közt ez nem más, mint kizárólagos egyeduralom! Ilyen a világon sincs, vagy mégis?! Ám, ha fizikai létezésünk nincs, hogy hihetné bárki is, hogy a világon vagyunk!
Mondd csak, miért nem akartad, hogy a védőszárnyaim alá szánt emberpár, Ádám és Éva bölcsek és tanultak legyenek? Hogyan tanítsam meg őket boldogulni, ha nem próbálhatják élezni eszüket, s nem tapasztalhatnak minden körülmények között!
Ami fájó, mert ettek a tiltott gyümölcsből, kitaszítottad őket a Paradicsomból, mégis a Föld uraivá tetted őket. Hatalmat adtál a kezükbe, Uram, még, ha éltük véges is! Hatalmat, hogy azt tehessék, ami hasznukat szolgálja, hisz erről szól az egész életük.
S mondd, mi jutott nekem? A száműzetés, a véget nem érő bolyongás, mert eltértem az eredeti vázlatodtól. Büntettél, nem úgy, mint őket, akik vétettek, mégis lehetőséget kaptak, hogy élő és élettelen sorsáról dönthessenek.
Úgy hitted, sokasodásuk vívmányaként lesznek köztük eszmei követőid, igéid hirdetői, de jó, ha tisztában vagy vele, jelképes csuhájuk alatt szerencséjüket kovácsolják, vagyonukat gyarapítják, s szövetségük révén láthatatlanul irányítják a történéseket.
Dogmáik, miket maguk gyártottak, és terjesztenek a józaneszű emberek közt, nem állják meg a helyüket, mégis megtehetik, hogy rájuk kényszerítsék a kitalációikat, hogy szolgálatukba állítsák az erejüket.
Nem tudom, mi céllal gondoltad ki a tízparancsolatot a Sínai-hegyen, mihez a számlálatlan hitű embereknek mind tartaniuk kellene magukat. S ha már kigondoltad, honnan tudhattad, miért ezekhez ildomos idomulniuk, kik hisznek benned.
Bibliába vésték, ám félelmetes, mennyire idegen ez vénájukban. Uram, ki bort iszik, és vizet prédikál, hogyan képes követendő példaképpé lenni.
Gondolataim is tőled erednek hát tudom, semmi sem csak fehér vagy fekete, csak jó vagy rossz. Minden jóban ott lapul a rossz, egy hajszál, mi elválasztja attól. És minden rosszban van valami jó, ha más nem, hogy okulni lehet belőle.
Millió teendőid közt kérlek, lelj időt, hogy meggyőződhess, mit okító szándékkal tisztának alkottál, szürke az.
Az emberpárnak tested adtál, érző lelkületet, s mert megszegték parancsodat, büntetted, hogy boldoguljanak, ahogy tudnak. Időt nem hagytál ott, a Paradicsomban, hogy megismerjenek Téged, engem adtál melléjük, hogy állhatatosságukról bizonyosságot szerezhess. Ismerted, kiket tenmagad arcára formáltál, s így van jogom feltételezni, hogy a tudás és bölcsesség, s más kiváló tulajdonságokon túl a lázadás képességét is örökítetted beléjük, hisz magadban hordozod. Te sem lehetsz hát feltétlenül engedelmes, nyájadban így az emberpár és azon túl én sem vagyunk az. Ne csodálkozz, ha nem terelhetsz, miként balga bárányokat, mert az önállóság képességével is felruháztál valamennyiünket.
Hordozd hát végig tekinteted a Földön, s rájössz, a gonoszság ott lakozik mindenkiben.
Az, hogy hibát követünk el, eredendő, de tudható-e mily’ arányú bocsánatos bűn, vajon?
Minden ember saját maga istene, mert önnönmagát imádja legjobban. Ezért, hogy irigy, hogy lop és öl, hogy magát saját fajtája fölé emelhesse.
Háborúzik a többért, egymásnak ugrasztja hiszékeny embertársait, agyukat átmossa, hogy erejüket saját szolgálatába állítsa.
Az ember kapzsi, Uram, majd’ valamennyi a pénz rabja, mi nemes lelkületét kis zugba zsugorítja, hogy ott végleg elsorvadjon.
Féktelenségében túlnépesíti a Földet, de nem ismeri a házasság szentségét, s az egymás iránti tisztelet is csorbát szenvedett réges-régtől.
Nem vádolhatlak azzal, hogy mit alkottál, hibás, támadható, ezer sebből vérzik, de tudnod kell, nem számoltál a kézzel fogható matéria változási képességével Te, ki bölcs és okos vagy, mint azt a többi arkangyal szorgalmasan bizonygatta.
Nem tudom elfogadni, hogy a sötétség, a rossz, a bűn megtestesítőjeként tartanak számon, ahogyan azt sem, hogy a Pokol tüzében magam is megsemmisülök. Hogyan, Atyám, ha nincs testem, s a lelkem sem oly’ sötét és tisztátalan, hogy kézlegyintésre megszűnjön „létezni”. Mit megalkottál, olyannak kell elfogadnod, amilyenné lett és válik, különben nincs igazság sem égen, sem Földön!
Maradok a Fényhozó, ki tanulni kíván tőled, de nem kér abból, hogy üresfejű szolgaként végezze.
Arkangyalod
|
>
