Egy megfázás margójára szántam, aztán kiradíroztam, és most itt, hogy más is szórakozhasson a történteken.
Állok a buszmegben, fél hét van, a járgány késik. Esett öt centis hó, és a sárgaság juszt se jön. Topogok, tartok tőle, nem éri el a háromnegyed hetes helyi járatot. Bejött…
Megrázom magam, jön valamelyik kollegina, és egy-kettő kint leszek, tán pár percet, ha csúszok.
Mindig tudtam, hogy két lábam van, most pláne, mert a hideg nem unja meg, hogy belém ne kössön. Váltogatva toporgok, hőt termelek. Mellettem egy szépkorú hölgy, szidja a nagybőgőst, sajnálja, hogy nem a későbbivel jött, az is megtenné.
Rendíthetetlenül kívül állok a fedett várón, mit nekem a Kékes felőli hűs légjárás, edzett vagyok… egy darabig. A közvilágítást kikapcsolják, jobban látok. Vizslatom, hol a piros…
Biztos eltévedtek a kolleginák, vagy buszra szálltak, csúszik, havazik, nem csoda.
Muszáj zsebre tennem a kezem, hiába, hogy táska szára benne. Ujjaim sztrájkolni készülnek, nem hagyhatom. Szemem még most is az úton, mindhiába, de akkor sem adom fel!
Kicsit beljebb húzódom, unom, hogy sapkát utánoz a szél, és a fejemre akar telepedni. Füleim kicsit égnek, és az egyik letörni készül. Megmasszírozom a másik, szabad kezemmel, mikor rájövök, mégsem szabad, csak elfelejtettem. Felkapom a táskám a földről. Körbenézek, senkit nem érdekel.
Tekintetem, mint mázgába dermedt hangyáé, pedig a váró védelmét élvezem. Lábaim mindegy, hol vannak, nem érzem, már nem topogok. Hallgatom az egyre érkezőket. Vitatkoznak, melyik az, amelyik erre fordul, megáll. Egyik sem. Mosolyognék, már nem bírok, a hideg beleülne a számba.
Fél órás késéssel megérkezik a régen áhított. Felhúzom a lépcsőkön magam, bedermedek a többi utas közé. Hering szindróma, csend, csak a busz motorja zúg. Kiérek, leszállok két utas közé préselve. Nem baj, egyszerűbb úgy. Mire beérek, vár az olajradiátor. Átölelném, nem merem. Ráülök, nem érzek semmit, pedig a nadrágom füstöl. Lányok csak néznek, helyettem írnak, míg beszélni és pötyögni tudok.
Másnap is késik a busz, de a helyi járat is. Az orrom, mint az eresz, csöpög, nejlonzacskót neki, vigyorognak a lányok. Krákogok is, együtt jár az ereszcsöpögéssel.
Éjjel fej alá spékeléssel szendergek. A reggel gyönyörű, orrom kétszerese a megszokottnak, zsebkendő halmok, amerre a szem ellát. Az enyém már semerre sem.
Köhögnék, nem merek, inkább vizet iszom, és jöhet a mentolos cukorka.
Ma pihenni akartam, nem jött össze. "Úrinő" vagyok, shoppingolni vágytam ebben a konzerválódott állapotban. Itthon nincs semmi, hát útnak indulok. Boltból, ami kell, zöldségestől kuriózum, gránátalma. Életemben nem ettem, most gyógyulni ildomos, és magam kényeztetni. Elmagyarázzák, vágjam fel, belül, mint piros ribizli, amit találok, azt egyem.
Éhes vagyok, helyette teregetek, mosogatok, újabb adagot készítek.
Végre étek. Babapiskóta gránátalmával.
Felvágom, négyfelé, héja le, enném. Keserű, de nem számít. Nem így kéne, kiszedem a ribizliket belőle. Csorog, pereg, számban egy sem. Kibelezem, nézem, mi lesz ebből. Elvásolja a fogam, nem érzem, milyen ízű. Nem baj, ilyet se ettem… nem is fogok.
Az élet szép, az orrom még nem, és jól vagyok… azt hiszem.
|