Monoton unalom kondul a kertben
a szeptemberi üres délutánban,
csepegnek rólam a permeteg percek,
érzem a nyugalom hanyag hullámzását.
Alig libben a levegő, szinte leült az élet
vagy talán le is dűlt sziesztára kábán,
s álmában fáradt fújtatóként szuszog.
A szomszéd park fái – jámbor útonállók –,
amíg nem szólnak rigmusok
a közelgő poroszló őszről,
lopják a nyár utolsó arany mosolyát,
és a szállongó szellő ezüst hajszálait.
Egy arc kidomborul az idő fátylából,
dermedt pillantása gyermekéveket idéz,
révedő tudatomat beszippantja, –
delejezve magához ölel,
s tanító mesébe kezd:
Te balga lélek vigyázz,
ne higgy hízelgő szavaknak!
Hiába hintik eléd a szépség mandalaszeleteit,
s kínálnak vérpezsdítő ánizs italokkal, –
nem a javadat akarják.
Először sebet próbálnak ejteni:
bevezetnek látomásaik bűvös erdejébe,
szavuk gáncsos gödrében
csábos csapdába csalnak,
majd feltűznek pillantásuk árhegyére.
Estefelé, amikor kiülnek kalyibájuk elé,
elnézik gyöngyöző testedet,
amint remegő húrként vonaglik.
Kéjesen hallgatják sajgó éneked,
s néha – kedvük szerint – hárfaíveden
körmükkel pengetik dallamuk.
Mire leülepszik a hetedik füstös éj,
már apró pálcikákra szúrva kínálják
édes, rostonsült húsodat
(macskáiknak is dobva kóstolót).
Lecsapolt véred szörcsögve isszák,
majd éjféltájt – sercegő, villámló égbolton –
a Hold sziluettjében repülnek tova,
akár egy óriásdenevér csapat.
Még sokáig hangzik rekedtes kacajuk,
epés vinnyogásuk,
végül elül a seprűsuhogtató nesz.
Monoton unalom kondul a kertben
a szeptemberi üres délutánban,
megropogtatom elfeküdt nyakam,
belenézek az izzó napfénybe –
forróság rohan szét sejtjeimben –,
lefolynak rólam a permeteg percek.
Jó itt nekem…
Alig libben a levegő,
szinte leült az élet
vagy le is dűlt sziesztára kábán,
s álmában fáradt fújtatóként szuszog.
2008. szeptember 05.
|
>
