Visszatérő álmom: málló templomtorony
ócska órájaként önmagam álmodom
augusztusi fényben. Ötven szúró ékkel
testem tengelyében – delet ütök éppen.

Izzadt ruhám zsibbadó testemre tapad,
sivatagvárosban ellenségem a Nap.
Múló időm perc-porában fulladozom,
mászva visz előre néhány rozsdás izom.

Szememben kvarchomok, torkom kőpor-száraz,
utolsó erőmmel felidézem szádat,
hullámzó szavaid – hangjuk harangtenger;
kattan a szerkezet, időt nyer az Ember.


2007-06-20

A lelketlen ember tulajdonképp állat,
élni, szolgálni, uralkodni, enni, inni,
utódokat nevelni egy macska is tud,
de sírni, vigadni, ünnepeken táncolni,
templomban gyónni, bűnöket megbánni,
csatába indulva keresztet vetni, csókolni,
fémes sárga ragyogásért fajtársait ölni,
plasztikkártyákon levő fedezetért csalni,
mámoros, részeg éjszakákért hazudni,
földi hívságokért, kábító gyönyörért
lopni csak a lélekkel bíró ember tud.

A lélek az is, amely arra inspirál, hogy valaki
írjon egy történetet, fessen meg egy tájat,
verseljen, készítsen szobrot, rajzolja le kezét,
játsszon el egy dallamot, daloljon színpadon,
forgasson filmet, örökítse meg a múló időt,
sérülteken segítsen, gyógyítson és temessen,
restellje viselt dolgait, tartson önvizsgálatot,
vonjon le tanulságot, mondjon ítéletet maga és
hasonszőrű társai tettei felett, hirdesse a jogot,
az igazat, mondjon néha mesét, altassa el a gyanút,
ébresszen érdeklődést a gyermekben, s tanítsa olvasni.

Ha meghal valaki, a lélek vele veszik-e oda,
vagy az elszökik testéből, s kilép az anyagi létből?
Mindenesetre régen, amikor még gyertyafénynél
virrasztottak, látni vélték az elszálló lelkeket, amint azok
apró, parázsló gömb alakban távoztak el a testekből.
Mérték is a kómában fekvő betegeket végső percükben;
ők rendszeresen 21 gramm súlyt vesztettek halálukkor.
21 gramm lélek… ez lenne az ember és állat közötti mezsgye?
Ez a választóvonal? Bizonyos, hogy amíg nem születünk meg,
és miután elhunyunk (elszáll a lelkünk) semmivel nem vagyunk
különbek az állatoktól. Eldöntendő: jó-e ez a 21 gramm plusz,
vagy jobb lenne lelketlen állatként leélni életünk? Természetesen
ne csak magunkra gondoljunk, családunkra és barátainkra, hanem
az egész bolygó érdekeit vegyünk figyelembe – lelkiismeretesen.

2010. 04. 20.

apa mi az, hogy vasárnap
hajnalban a pongrácon
kinn volt a trafik?
azért egyél rendesen!
fröcsögsz, szerte-szét
hullik a szádból a tojás.
kit zavar, hogy 80-nal mentél,
mikor senki nem volt az egész
utcában - teljesen hülyék?
nem teszem le a lejátszót!
tegnap töltöttük fel a biankánál
a zimmer 483 lívet a th-tól.
bill egyáltalán nem köcsög,
egyébként is nekem tom jön be,
meg a lostprophets-ből a stu.
jaj fater, te olyan öreg vagy már…
kiszopósodott a szemed. mondd azt:
sötétben nem láttad a skodát.



2007-12-08

Lengén libben hajnalonta
május-szellő bontott kontya.
Kertekből dús illat árad, –
erkélyeken remény szárad.

Gellért-hegyen fut a reggel, –
párát éget napmeleggel.
Fogyatkoznak háj-fellegek,
kontúrjukon szórt fény remeg.

Duna-parti házak sora:
hullámmintás viaszcsorda.
Fényük mohón isszák vissza,
képüket a folyó mossa.

Mélán elindulok haza, –
karon fog a múlt éjszaka.
Szemem árka gödrös, vályús –
tompán zsong fülemben május.


2008. 05. 03

Ötvenhárom lettem épp ma,
ennyire telt ezen nyáron…
Nőtt egy sort az életlétra,
hiába nem adjusztálom.
Felhasználom önző célra, –
felmászom az égbe rajta!

Felhők között mormol a szél:
– Csupán akkor látsz a mennybe
(kellemetlen hangon regél),
ha száz fokot toldasz egybe,
s fergeteges tériszonyod
nem rontja el jeles napod.

Talán igaz, – lehet mégse:
nem bánt majd a Föld távola,
nem vakít az ózon kékje,
s nem lesz sötét az éjszaka.
Pár sort persze szerteküldhetsz, –
még előtted a … billentyűzet!

2010. 08. 20.

Dühödt, rikoltó szélben őrizem a sáncom,
felmutatva bátran, hogy még megvagyok,
sároznak, kennek, rút szennyel dobálnak,
részegen-vadul köpdösnek linkóci léhajok.

Nincsen védvonal, nincs tisztes szövetség,
néhány rozzant közvitéz motyogja senyén:
hol a nemes győzelem, hol a beígért siker?
Csak jegeces latyak, s mocsok az enyém?

Nem téved felém egy balga szanitéc sem,
nincs elég élelem, nincs egy végső golyó,
bakancsom talpa – papír – rég szétmállott,
lerombolt légváram elmossa a folyó.

2013. 03. 15.

Tiéd a szó, s ha tollad mélyre mártod,
engedelmesen hajol a gondolat.
Mert terád nevet a bő kalász fonat,
mesés csodáit mégsem ingyen várod.

A tüske út, mit végigjárt a lábod,
buktatók, mik körbefontak oly sokat,
lelkedet akarták. Nem kérsz bókokat,
hogy mások életéért lettél bátor.

Jeleknek szárnyain piciny ajándék,
rég’ semmiség, neked örökbe adhatom.
Tiéd a szó, egyszerű, mint kisgyerek,

akár a régi kis lovacskajáték.
Holnap és még száz ilyen szép alkalom,
hogy szeretve téged megköszöntselek.

Testedbe zárva egyre rád pályázik
Feszélyez közvetlensége. Belédköt,
lépten–nyomon provokál, amíg meg nem
érted, hogy a válaszod akarja, nem
mítoszok személytelen feleletét.
Ekkor dőlsz el, saját akaratodból
és megmásíthatatlanul. Kitérhetsz
előle, hogy feledd: nyelveden beszélt
hozzád, s neveden szólított. Hallható
frekvencián kívülre kergetheted.
Ám ha belső tartás képessé tesz bi-
zalomra, magadra eszmélsz. Mindig is
készült rá, hogy utána kérdezni fogsz.

Nap felé fordítom
kerti hintaágyam,
eldajkálom magam
a koraőszi nyárban.

Zuhan a gondolat
ólomként, magától –
lehunyt szemeimben
megérint a távol.

Csónakban ülök most –
csendbe zár a nádas –,
csillámló víztükör
nyugodt fénye bágyaszt.

Úszóval horgászom –
hullámon bukdácsol –,
lehunyt szemeimben
megérint a távol.

Katonásan állok –
zöld határ őrzője –,
rozsdás vastoronyból
nézek jövendőbe.

Előttem búzaföld –
délibábbal táncol –,
lehunyt szemeimben
megérint a távol.

Kisgyermekké válok –
fekszem tágas réten –,
kinyújtott kezekkel
csomót kötök égen.

Illatok, emlékek
megmaradnak mától,
lehunyt szemeimben
megérint a távol.

Kompot küld az álom,
elalszom a révén –
ringat sok nyáremlék
így szeptember végén.



2006-09-25