Ma van mindig, ha nincs holnap.
                Álmaim hozzá hajolnak.
                Heveskedésem nem érti.
                Az a nő. Sem. Én, a férfi.

                Aki, ahogy kell. Izomból.
                Minden titkokat kikódol.
                Kódokat gyárt ő maga is.
                Kódolva fakad dalra is.

                A vért pumpálja, és dobog.
                Vizsgálgathatják doktorok.
                Veszélyes, mikor kibeszél.
                S veszélyt jelez, ha nincs veszély.

                Látszik az oroszlán foga.
                Rejtegetné. Ám nincs hova.
                Nem tudhatom, csak remélem:
                Elfér most is egy tenyéren.

                Nem az. De egészen olyan.
                Magunk játsszuk el. Komolyan.
                Éppen az "i"-n nincs ékezet.
                Habzás ez is, bár fékezett.

                                 ***

               MEGZENÉSÍTETT VÁLTOZAT
               A SZOTYOLA ZENEKARRAL:

OTT

Közelebbről? Mindenekelőtt: benned, hiányként. Hiszen fizikailag nincs  
jelen, és ennek a körülménynek persze tökéletesen tudatában vagy.
Ám a psziché hogyan is érhetné be ennyivel? Egyszerű, de ravasz trükkel
simán erényt kovácsol a szükségből. Az érzetek szintjén ellentétébe
átfordítva, előhívja a hiány  hiányát. Ahelyett, hogy elkendőzni
próbálná, még nyilvánvalóbbá teszi. Kivetítéssel az anyagihoz csak-
nem a megszólalásig hasonló, eleven valóságot alkot magának.
Így születik meg a  dédelgethető, megérinthető, testet öltött hiány.
Egyszóval OTT, benned és belőled kiszakadva, körötted. Vagyis: mindenütt.

VAN

Testét tőled kapta (emlékezetből és egy netről levadászott, pixeles
felvétel alapján rekonstruáltad), de lényének–létének forrása ő
maga. (Még akkor is, ha hullámai és rezgései csak pszichéd  szűrőjén
keresztül érhetnek célba.) Már úgyszólván magától értetődőnek veszed
egy távolból is a tiédig elérő energiamező sugárzását,
mióta a mentális térben újból egymásba akadtatok. A kezdeti
elragadtatottságot, majd tudatos túlreagálást követően mára
megtanultad, hogyan kezeld — beépült az életedbe. Ha szükséged van rá,
bizonyosra veheted, hogy megtalál, ahogyan te is őt. Mert VAN. Neked. (Is.)

MINDENÜTT

Azt mondod, mindenütt. De nem túlzol-e megint? Vegyük hát sorra. Kezdjük mindjárt
a legbanálisabb helyszínekkel, mint amilyen, mondjuk, a borotválkozó
tükör. Forgószék a számítógépasztal előtt, tévéfotel. (Az intimebb
szférák hallgatólagos megállapodás alapján kimaradnak a jóból.)
Aztán a hétvégi séták erdői vagy kirakatai. Mozik, színházak,
koncerttermek nézőterei.  Télen jégpályák, nyáron strandok. Balaton és
a tengerek. Felolvasó estek pódiuma, irodalmi szeánszokat
befogadó művházak, presszók vagy kocsmák. (Egyszemélyes közönség.) Látod,
koránt sincs benne semmi tódítás, megnyugodhatsz. Csakugyan (majdnem) MINDENÜTT.

   Futottál utána.
   Nem értél oda.
   Mégis tanú vagy rá:
   megvár a csoda.

   A trükk egyszerű, mint
   a spanyolviasz.
   Szemből kell közelítsd,
   nehogy elriaszd.

   Keresheted bárhol,
   nem ezen múlik.
   Utadat találd meg,
   s eléd jön. Félútig.

Belecsapni a lecsóba. Előtte
állva osztani észt  függönnyel takart
valóságról. Egybelátva szétszakadt
szálakat, egy mondat kellős közepén
indítani a szöveget — szóljon csak
minél nagyobbat. Nélkülözhetetlen
a megfelelő dramaturgiai
előkészítés, ha csakugyan érvényt
akarsz szerezni képzeteidnek. Fel
sem merülhet a lehetősége, hogy
magad is csupán alkotóeleme
vagy a sugallt imaginációnak.
A tálat kihozták. Miért haboznál?

            banális partok.
            tükörsima vizek.
            szenvedsz. kudarcot.

            átmenetileg.
            majd feltámad a szél.
            mihelyt elhiszed,

            nyílhat még esély,
            vitorlád dagad, és
            repít: szenvedély.

Kezem… Közöm, mert van a puszta léthez,
földi arca csattan ujjaim között.
A pillanat megáll, csak annyit érzek,
fáj kicsit, de mit nekem. Vagány kölyök

leszek, a könnyem űzöm, bárhogy éget.
Dermedt csend evez, remegve megtöröm.
Erős vagyok, leszek, hisz annyit érek,
mint amit teszek, bár semmi sem örök.

Türelmem vérszegény, mint Holdnak arca.
Kínnal élem azt, hogy bal kéz m a j d a jobb…
Citál a lenni több, a tett uralja,

szenvtelen kevésnek tért nem adhatok.
Holnap jön megint, a rossz alul marad,
mert csatám dacos; egész csak így vagyok.


 

Itt egy fát megsimogatok.

Akkor nehogy belékapjon

gyermekem hajába ága,

ha majd indul iskolába.

Jelenembe belefájt a múlt.

A feneketlen mélységű kút.

Felszíne, sima tiszta vizű élet.

Beledobott kő gyűrűket vetett.

Belefájt múltam jelenembe.

Ki tárja szét két karját ölelésre?

Szerelem, Te betonfalba ütköző!

Bennem percig, öröklétig időző?

Jelenembe múltam belefájt.

Kegyetlenül jelet lelkembe vájt.

Kéretlenül fellángol újra búja.

Szívemet nem ereszti, szorítja.

Múltam jelenembe belefájt.

Húsomba vájta körmét, fogát.

Nem ereszt, fogva tart, elkárhozom.

Szép emlék és rettenet ostoroz.

Jelenembe belefájt a múltam.

Boldogság sebeim gyógyítója.

Savanyú gyümölcsét megérleli.

Jövőm bölcsesség bölcsőjébe teszi.

 

Budakeszi, 2014. augusztus 14.

Fotó: Kalmár Zoltán, Evezés a Furioza folyón

Múló testedből szárnyas lovak

szülőszobáktól temetőkig

kürtök szavára száguldoznak,

s mit magunkból látni tudatsz -: Kincs!