Minden ölelés véget ér.
                  Egyszer. (Jobb később, mint hamarabb.)
                  Ma is mindegyik benned él.
                  Még az is, amelyik elmaradt.

                  Minden ölelés véget ér.
                  Vagy lehet, hogy el sem kezdődik.
                  Kettőtől egyig jutni szép.
                  S előtte: két egytől kettőig.

            Kibontott zászló. 
            Kokárdavirág. 
            Égre nyújtózó, 
            Tiszta ifjúság. 

            Gyémánt volt szava. 
            Ha felszikrázott, 
            Kihűlt parázsból 
            Élesztett lángot. 

            Mintha örökké 
            Március volna, 
            Izgatott egyre 
            Forradalomra. 

            Elzúgott ismét. 
            Mégis: azóta 
            Fülemben cseng a 
            Toborzó nóta. 

            Március örök, 
            Halál sem rontja, 
            Azt üzeni Dzsó: 
            Utassy Jóska.

Derengő múlt parány gyerek szemében,

szende tűzvihar, hogy égni hagyjanak,

imák, miket totem hitembe varrtam,

és a dac újra átitatja vérem,

 

lázadásra bújt, míg csalárd a béke.

Friss bogáncs, babér hajamba nem ragad,

kezem sután fogom; félnem így szabad,

s ha mégse… sárba márt e szutykos élet.

 

Cifra rongy petákot ér Dior között,

szakadnom illenék, egyszer elnövök.

Utam kerengő fényein sikongva

 

lelkem tombol, más jövőről álmodom.

Szürke vágyaim közé csodát sodor

az éter; élj, szeress, erembe zsongja.

 

Akit a jobb sorsba vetett bizalom bolondulásig
áltatott, mit tehet? Ehet. Saját főztjét. Noha vásik
a foga valami jobbra, megszokja, s el nem fogadná
a másét. Végigkóstolta a teljes menüt. Ki adná
fejét kísérletezésre újabb rátukmált étkekkel
a helyében? Talán mégse bolond ennyire, ha nem kell
éheznie gyakrabban, mint eddig. Pontosan tudni hát,
nem a "mit" más, csak az "amint". Mielőtt vacsorázni lát
(ha lát), úgy terít a  ország: a hajában-krumplit balra,
a sóban-vízben burgonyát jobbra teszik az asztalra.
Sajátjukra sem fogadnak, addig szidták egymás lovát.
Nem is kell ló sok bolondnak. Csak bolondok — nem ostobák.

                                                

Út a valóságba,
zötykölődés a részed;
előre nézel,
már a holnapot
emészted.
Jólfésült emberek
lökdösnek előre,
elfogyott a nedű,
maradt a lőre.
Maradnál magadnak,
ahol ígérni lehet,
adunak használnak,
és nincs vége,
sosem lesz vége,
szétrázódik az ember
reménye.

 

 

fénytelen éjjelen
fekete eső hull
sötétlő aszfalton
kerék csikordul
göröngyös úton
imbolygó árnyak
karvaly karmokkal
szemembe vájnak
csontkarú fák közt
gyászos alakok
göcsörtös karjuk
torkomon vasmarok
szurokszín égen
nyomasztó fellegek
komor lepellel
leterítenek
fröccsenő sárban
elmerült csillagok
kiégett szemekkel
hiába sirattok
ördöngös szellemek
viszik a lelkemet
közönyös sóhajjal
megdermesztenek
pokol kapujában
reszkető alakok
füstölgő mécsessel
köztük én egy vagyok

2010. 07. 25.

Mutatványos sátor. Porond.
Képzelt hőse tényleg hős-e?
Csak míg hiszi. De nem bolond
folyton-folyvást tán még ő se.

Cirkuszol hát. Ám a cirkusz
és a líra más-más műfaj.
Maszkokat letéve mit tudsz —
ez számít. S nem műbáj-műbaj.

Eltávolodtál.

Féltelek.

Szemedből apám

szeme néz rám.

Érintelek.

Szívedben anyám

szíve dobog.

Elrejt a múlt,

átír a jelen,

ketten vagyunk.

Széthasadt út,

suhanó élet

elszakítanak.

Újraálmodott

gyermekévek,

felnőtt kudarcok,

könnyek, harcok

tanítanak.

Értelek.

Hajnalodik.

Veled ébredek.

Nézlek.

Beszédes éjjel

után holnap is

szeretlek.

Hiába hív a szó, kezem legyint. Míg
csendlepelbe bújt kopott hitem borít,
kivárok; hangom álmodom. Nem siklik
karcolat papírra, némaság szorít.

Ha majdan úgy fogok szonettet írni,
mint parány cipóról koldus álmodik,
a szónak akkor áldozom, s felizzik
ujjaim begyén betűje százszor is.

De addig még iszom szavát előknek,
halkan dúdolom: betűkre éhezem...
S ha újra vonz, mi játszva búj’ előlem

élet lapjain, ily dalba rímelem.
Miként zenész a hangszerén, dicsőre
vágyva vállalom, ha néha tévedek.

 

Nem tudok szonettet írni… duzzogok,
mert versek istenének kuncogása
ingerel. Gyerünk, legyint, s ha kódorog
kezemnek karcolatja, könyvbe zárva

hallom sóhaját. Nahát, pupák, dohog,
ne légy mihaszna, száz tucatnak mása,
szürkeállományod jó, ha úgy forog,
ahogy Petőfi tolla egykoron. Na,

rajta kiskomám, ne less, mint vett malac,
vagy mondjam úgy, ne bámulj borjú mód, mi
új kaput talált, különben nem haladsz.

Ha rímre fáj fogad, hát régimódi
praktikát kövess, tanulj, de légy magad.
Ha ezt teszed, kötet lapon fogsz gyónni.