Kis pehelyke szép a csipkéd,
honnan jöttél honnan szálltál?
Mennyben terem ilyen szépség,
mondd te csöppség merre jártál?

Téged egyedüllét nem fenyeget,
vidám táncod még sokan járják...
járják-járják, majd ellepnek,
cseppnyi létem fénnyel áldják.

Ha titkodat meglelhetném,
én is szállnék, széppé válnék,
és párommal csillámommal,
kecses táncot járnék.

A lelkem sajog, mert
benne néhány öltés
elnagyolt kis férc lett.
Enyém volt a döntés,
húzom-e szorosra
vagy hézagot hagyok,
hadd járjanak ki-be
ördögök, angyalok.

Minden szúrás után
a szemedbe nézek,
picikét meghalok,
lehet meg sem érzed.
Pisszenni sem merek
akárhogyan szólnál,
számomra te maradsz
ima, bűn és oltár.



Zsefy Zsanett

háromezerötszázötven
semmi okom hogy közöljem
ötvenegy perc szívdobbanás
közben csendből sincs ráadás
szűk órányi eldönthető
mire érdemes ez idő
ezernyolcvan lélegzetre
herdáljam vagy fogjam perbe
nem úgy telik hogyha unlak
ha szeretlek percként futna

ZsefyZs.

Túlkoros angyal vállán fityegő
csibeszárny — halovány virtus.

Mutatványra futja még,
a repülés túl fárasztó csoda.

Hanyatt-homlok támadások,
győzelmes bukások közhelye,
és homlokegyenest harmóniák.

Mindahány verstett hiába.

Látszatok impozáns sorát zárom:
vesztesek számadása.

Narcisszusz végsőkig elszánt arca
merül az olajos víztükörbe.

Kiömlött az égre a fekete tinta,
csillagbuborékok pattannak szét rajta,
szobámban a sötét számolgatja nyáját,
kandallópárkányról lógatja a lábát.

Takarómba bújva kergetem magányom,
testem lét-súlyával gödröt váj az ágyon,
rebbenő pillámon játszik már az álom,
öntudatom lebeg valósághatáron.

Függönyön imbolyog árnybalettkar tánca,
- ahogyan a szél a kinti lámpát rázza -
szellemformát ölt a sápadt fényre ránca,
szemem akaratlan alakodat látja.

Éj zenekara húz altatót fülembe,
ezernyi apró zaj egy-egy hangszer benne,
lámpavas xilofon, szélnek hegedűje,
a te hangod suttog minden hangjegyébe.

Hallgatlak és nézlek, testem egyre könnyebb,
boldog táncot járva szállunk egyre följebb,
végtelen űr inti csillagjait csendre -
rám zuhan az álom, derekad ölelve.
 

2007. 04..12.

1. HAITI (PORT-AU-PRINCE) 2010.
   
   Megrázta hátát a föld,
   sikolt a kín, a fájdalom,
   rombolt az ősi erő.
   
   Martalék lett a hatalom.
   
   Kezek nyúlnak kezek után,
   kiált az élet a romok alól,
   kíméletlen pusztítás.
   
   Káosz, éhség ül a trónon.
   
   Otthontalanok szemében
   otthonra lelt a félelem.
   Éhezők, szomjazók között
   kísért a halál… élni kell!
   
   …a remény utat talál.




 

Ma éjjel is csak a főnszél elől szalad
a letépett, kiborult kosárnyi levél.
Lassú, tétova eső balgán könnyedez
lagymatag bánatként, majd lomhán elpereg.

Az ablakba farkasfejű árnyak bújnak,
parázsszem-emlékek villannak fel, ahogy
neonkörökkel incselkedik a huzat,
mintha üvegfestékbe firkálna lyukat.

Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: lustán lengedez.

Tördelten illeszt össze elmém képeket,
miközben nyelem a szúrós, sós levegőt,
s a halszagú sötétben némán izzadok.
Régmúlthoz toldozott, tűnődő rab vagyok.

Húsz éve, - akkor sem eredt el a zápor,
zavartan hallgattuk suta zihálásunk.
Most mégis egy hang, egy elnyűtt kérdés sajog,
léhán lifegnek szakadt, foszlott mondatok.

Hirtelen mozdonyfüst terül - szemembe mar,
csak meztelen, múltba lépő lábad látom.
Szakállas sorompó lánca kattan mélán,
magányom zuhan rám - felszakítja vénám.

Bénán remeg a koszos műanyagredőny,
még koboz rajta a hűvös reményhullám,
s a pormacskákat hajtó füstös léglemez,
mint pókháló a rácson: lustán lengedez.

2009. 09. 15.