Nem a töviskoszorúról, lándzsáról,
tenyered--talpad sebeiről se, és
behorpadt mellkasodról is minek —
kár arra vesztegetni a szót,
amit vállaltál, mikor levettem
rólad a kezem.

Hanem pléhmeztelenséged a szú-
ette fán, málló talapzaton, már
fölemlíteném engedelmeddel,
árokszéli fenség, vénasszonyok,
megesett szüzek, önmagukban hívő
hitehagyottak gyámolítója!
Hervadt virágok lábaidnál,
alamizsnául néhány füledbe
dadogott kérés és ügyetlen térdhajtás.
 
Trónusra küldettél, nem megváltásra.
Lehettél volna uralkodó, igazi,
akit illetlenül kéréssel tolakodók
sose — de ha már mindenképp
másként akartad: nincs elég oltár,
nincs elég szószék, hol fölmutathatnád,
ami még most is a tiéd belőlem,
a hatalmat, legalább a lelkek felett?

Itt kell megint szégyent hoznod a fejemre?

Ott éreztem először, az iskola udvarán, talán harmadikban. Pedig
minden ellene szólt: a nyakban mindig szűk kisdobosing, a sötétkék rövid-
nadrághoz dukáló fehér térdzokni, idétlen magasszárú lakkcipővel,
a felvont szemöldökökkel felügyelt alakzatban feszengő várakozás,
hogy mikor történik végre valami, a vigyázzban állásra felszólító,
indokoltnál jobban pattogó vezényszó, a nagyszünetben történt affért épp
akkor megtorolni akaró társtól a legalkalmatlanabb pillanatban
érkező orvtámadás, a dobpergés, majd a csapatkürt fojtott vihogásra
ingerlő, hamis hangja — de amikor felhangzott az első ismerős akkord
a hangszórókból, furcsa borzongásféle futott végig gerincemen, és nem
akart abbamaradni, amíg csak az utolsó taktusig nem értünk. Máig
emlékszem a meglepetésre – mert addig nem beszélt nekem senki erről –, hogy
képtelen vagyok uralni; minden beazonosítható ok nélkül, tőlem
függetlenül kerít hatalmába. Azután előbb elmaradt az egyening,
a rövidnadrág térdzoknival és lakkcipővel, el a dobszó meg a hamis
kürt a vezényszavakkal, végezetül a folytatásként lejátszott idegen
himnusz is, csak a megmagyarázhatatlan borzongás maradt, noha már tudom,
vannak, akiknek magyaráznom, sőt, olykor még magyarázkodnom is kellene.

Most épp a Patriarsije Prudin.
Felmérni, hogy új ideák milyen
mélyre hatoltak a tömegekbe,
válva anyagi erővé. Aztán

jelenteni, tárgyszerűen. Folyvást
közöttük forogni. Átkozottul
kimerítő. Nem avatkozhatsz be
újra, ha egyszer elindítottad.

Hűvös távolságtartás illendő
a megbízatáshoz. Megérteni,
mi, miért, de érintkezés nélkül.

Akárha egy űrlap maguk által
készített rovatait ikszelnék.
Örülsz, hogy nincs nálad megoldó kulcs.

Már jó ideje nem akarsz pótolni
fájó mulasztást. Miért kínos mégis
újra szembesülni érintetlenül
hagyott szirmokkal? Ugyan mitől sérti
önérzeted létük puszta tudata
is? Titkolnád, hogy annyi idő múltán
felfakadt, pedig bizonyosra vetted:
régen betokosodott. Oktalan düh
és önsajnálat csapdáit kerülni
kevés — most, hogy alábbhagyott a férfi-
gőg végre, szerethetnéd akár. Hiszen
az is te vagy, az a kiújuló seb.

Mint fordított Déva-várat rontom
földig, ha kell, kövenként széthordom —
ne lássam, falán az ügyetlenül
magam csinálta fugákat miként
veri föl  a gyom, s miljom nyüzsgő kis
állat mint épít mikrovilágot
magának, hogy lakjon e romokon.

Képzeletemből dübörgő buldózer
vonul föl, hogy élő testemet ki-
falazza. Vásnak a vasfogak, de
múltamból magam kirágom, és látom
a tornyon egykor büszkén lobogó,
fakó vászon igyekezetét, hogy
lengjen, berozsdállt felvonóhídét,
hogy emelkedjen, kiszáradt vizes-
árokét, hogy újra megteljen.

Valaha nevetve rám tüzelő,
megvakult lőrések alól nézem,
mint omlik a kő, s a vár fokán, meg-
dőlt bástyán, dohos szobában, az úrnő
árnya hiába gondol föltámadásra.

Még megérint e hely és e helyzet
melankóliája, ám józanul
felmérem: az én veszteségem kisebb.
Omlása nem rám szakadt, élőként
lehetek szabad, s falát, mely bezárt,
lebonthatom — csak a törmeléket
kell majd eltakarítanom.

 

 

2009. 10.12.


 

Fej: Gombold helyére

azt a mellényt, ha tényleg közös! Kezdetnek
az is megteszi, hogy empátia helyett
nem értetlenkedsz szánt szándékkal. Nyomd már le
a kilincset, másként nem kerülhetsz beljebb.

Kívülről beszólni soha nem szül jó vért.
Színt vallva érvényesebben változtathatsz
árnyalaton. A sajátodon is, akár.
Ám ne hidd, hogy olvashatsz gondolatokban;

szemekből is csak, ha már bizalmat nyertél.
Lásd be, és fenntartás nélkül otthon lehetsz.
Rajtad áll, vendégként akarsz-e maradni
vagy csatlakozol. Ne feledd a gombokat!


Írás: Kívül, belül

Kívülről szól be, s ha
a 'miért onnan?'-t kérded,
kötekedő leszel,
míg ő belül sértett.

Veled lenne belül,
és kívül is maradna.
Belül sok vagy neki,
kívül letagadja.

Érteni sem akar,
de vádol, mert nem érted:
csakis érted nem ért
ő, a meg nem értett.

Érvényes jegyét mutatja. Hiába.
Holtvágány. Mozdonyra váró, árva
szerelvény. Üres vagonok, lezárva.

Ekkor beléhasít: megborul megint.
Elakad, kihagy. Szív. Szokás szerint.
Van rá magyarázat. Belátja. Legyint.

Tétova léptekkel haza. Lakattal
magára. Minden kaput. Az asztal,
ahogyan hagyta. Reggel. Tiszta lappal.