és megemel ne méricskéld mennyire
öt centi is mérhetetlenül távol
van a földtől és hihetetlen közel
az égbolthoz egyszer csak megtörténik
rezonálni kezdesz hullámokra és
kilépsz a síkból valószerűvé válsz
a térben eggyé érzed magad velük
fölismered együtt történhetsz te is
csupán arra kell vigyáznod hogy minél
később engedd el ami megérintett
bár nem tudod nem elengedni mégis
végleg nyeregben vagy mióta elég
felidézned a puszta képzetét hogy
megérintsen megemeljen és együtt
rezegve megtörténj újra meg újra

Borostyán kincseim jelekbe zárom,
’hogy dalnak hangjait pentaton sorok,
Elődeim élt egyszerű világom
színigaz meséit óva hordozom.
Kinyitni szónak leplezett lakatját,
megkísérelem, bilincsem oldja fel,
magam lehessek így szabad kamasz vágy,
mely parázsba zárva sem csitulhat el.

Most parány öböl, hol meghúzódhatok,
még rejtezem, még sebezhető vagyok.

 

Békéscsaba, 2010-03-05

Besurran a repedezett falon,

lopakodik, oson,

ura lesz a romos tanyának,

a ház népének,

minden rozzant háznak,

repedéseken át utat tör

közönyből született könny,

patakká duzzad, gyorsan árad,

folyóként hömpölyög  már:

- felsír a huszonegyedik század.

Roggyant kapualjban lustálkodik

megfáradt kéz és elnyűtt láb,

éhes gyermek keresi anyját:

- ki tudja, hol van? -

talán holnap kap vacsorát…

egy horpadt hasú macska kóborol,

egér nélkül már a padlás,

vízcsobogás, csend, unalom…

itt a szegénység ütött tanyát.

Halál ül a deszkapadon,

aszott arccal mered a földre,

álmodik még az életről,

friss kenyérről, bőségről,

emelgeti múló reményét,

felnéz az égre…vakítja a fény,

fogytán az ereje,

lehanyatlik örökre.

Egy utcahosszal odébb

i paddal és táblagéppel játszik

beszélni alig tudó kisgyermek,

otthona tele remény-esővel,

a hűtő tömve édes jövővel,

nem tudhatja, hogy amott él

egy vágy nélküli kicsi lélek,

aki még nem  remélt kindertojást,

vattacukrot, boldog gyermekévet,

egy angyal látja mindkettőt…

titokban óvja,  félti őket.

Lehetne több is, de hát ez sem kevés.
Van, aki már így is csodának mondja
a bizonyossággá vált felismerést:
mi vagyunk egymás mentális G-pontja.

az elképzelt jövő
lehet bármilyen tiszta
az élet koszos
köznapi
mőbiusz szállítószalagján
amit ma átveszek én
te másként
kapod vissza
egyoldalú az idom
mégis megfordul a való
érzéseink alatt
gyakorta
meginog a plató
a valóság energiája
húrként forog
nyolcasát álmodban
megláthatod
érdes
rideg
egyélű
átforduló felületén
csak az idő liheg
fut körbe
a semmin andalgunk
súlytalan-könnyedén
(hideg az űr
a tér görbe
az utca zsák
csillogó kirakatokban
sunyítva
drágul a nagykabát)
s talán
örökre egymásba karolva
visszatérő álmunk fogjuk közre
míg a végtelenbe hajlik a hát