cigaretta rég nem izgat
elcsent zöld csészealj
sem lapít a zsebemben
a hold csiszolatlan kráter-
vonulat látványa sem vonz
éjjelente drága dombtetőkre
s nem vonyítok farkasként
ha elillan a bódító maszlag
csak suttogom a szomszéd
ágyra szíjazottnak
elaludt mindenki
szökjünk meg innen
ötöljünk ki valamit
hatoljunk le a hetedikről
megcsókol a márvány anyakőzet
s magába fogad olcsón az eutanázia

elvégre válság van

2011. 01.15.

Ez a vers egy kötött, tíz szavas verseny terméke. Adottak voltak az anyakőzet, cigaretta, zöld, csészealj, eutanázia, krátervonulat, csiszolatlan, válság stb.

Úgy riadtam fel, mint akit golflabda csapott kupán...
Elismerem, hirtelen ébredve álmomból időnként félek.
Mi történhetett? Roppant a bútorok kiszáradt kötése,
vagy éjszakai kompom futtattam zátonyra balga mód?

Az őszi ritkulásban kandin kémlelem a Holdat a fákon túl:
ideát vagyok-e még, vagy ez már a gond nélküli másvilág?
Újrakezdem a számolást – tompítva némiképp a másodpercek
zümmögő zaját, valamint a szanaszét kalézoló kóborfeszültséget.

Iszonyúan nyűgös vagyok. Dagadt a lábam, gyulladt a csuklóm,
ropog minden eresztékem. Mégis hősiesen visszaalszom érted. 
Érted? Ott találkozunk, ahol fiatalkorunkban: a sarki trafónál,
ahol megnyugtatóan dorombol a dobozba zárt áramerősség.


2010-11-20

Slisszolnak a gyalogbékák,
tarka gyíkok és csigák,
aki marad - az türelmes -,
s nem fúj bohóctrombitát.

Hová tűnnek el a medvék,
farkasok s a vadkanok?
Nem hallani zihálásuk,
csendesek a hajnalok.

Újra badar szokás hódít,
a nyugatra költözés...
Visszafojtom lélegzetem, –
hallik-e a csörtetés?

Érthetetlen, ami történt,
nyomát titok festi meg,
elhagyottan áll a sátor,
híre sincsen senkinek.


2011. 04. 04.

Hintákat álmodtam, kifolyt piros tintát –

rég elmúlt szerelmek romantikus titkát.

Az őszi erdő mélyén gyógyforrás fakadt,

egy parányi tisztáson ragyogott a nap.
 

Ismeretlen házban tágra nyitott ajtó,

apró bádogokat visz a végrehajtó.

Bakancsos vénember arca, mint a sikoly –

hatalmas ráspollyal üvegtálat csiszol.
 

Fényes bálteremben álarcos táncosok –

köztük izgatottan, félszegen futkosok.

Biedermeier díszlet, tombolnak a nézők,

újra ismétlik a Musetta-keringőt.
 

Szárny nélkül repülök, karomat kinyújtom –

hóviharban szállok, zuhanok félúton.

Hatalmas mélységbe nézek le remegve,

madárnyi kis testem bújik tenyeredbe.

 

2006-11-08

Káli képek kísértenek:
Nap illatú szőlőhegyek,
lankás dombok, tanúsziklák -
dermedt csendű patrióták.

Megfogtak, mint szúrós szeder,
emlékük mély patakmeder,
rám tapadva ölel a múlt -
indája már lelkemig nyúlt.

Erdei út selymes árnya -
velem sétálsz Szentbékkálla.
Öreg templom, málló romok
emlékízén reccsen homok.

Ódon házak rücskös fala:
kavicsok közt kötött kova.
Ősidőkre néz az ember,
szemében csepp – Pannon-tenger.

2008. 08. 17.

(club 56)


Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.

Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – tenger,
sirám görbül száján, elhagyta a kacaj.

Kérdik még tőlem: hogyan barátom?
Közöld a vízállást, nyomjad a hírt!
Tüskésen szólok, de néha belátom,
csordogál létem, csak egóm blazírt.

A hűsítő folyóban lelkesen pancsolok –
parton hangszóró ver, kalapál az éter,
tarkómon dübögnek száraz hangoszlopok:
a mai vízállás – ötvenhat centiméter.

Szikkadó csendnek dűtöm a hátam,

réved a látás az erdő alatt –

ébredő fényben fölkel a vágyam,

kergeti körbe a büszke vadat.

Messze vidékről hangzik a dallam,

a szél hordja hangját réteken át –

távoli ének búj hozzám halkan,

s virágillatból terít ránk subát.

[...]

Orromba pöfög benzines-gázos,

gépcsorda fújtat a házak között,

nappali szmogban bujkál a város –

tüsszögök, kormot és kátrányt köpök.

Nincsen lakásom, céda se néz rám,

postás sem zörget a nejlonomon –

ellopták kincsem: kínai órám,

búsulok bambán, ősz fejem fogom.

2011. szeptember 17.

Langy ősz után a tél is félkarú,
fagyába önzőn már sosem szorít.
Szeretni kéne! – ám a háború –
tekintetekben – ünnepet borít!
Apránként kihűl életünk heve,
apad a mélyből lüktető forrás,
dárdánk hegyét elrágja a reve,
végszóra hajt fejet néhány kortárs.
Csak egyszer élhet minden volt vitéz,
pedig ifjúként többről álmodik,
rá sem gondol még, milyen sár-nehéz,
mikor jövője sírba áldozik.
    Ma még itt vagyunk... létünk elvisel.
    Tegyük le terhünk, mit lelkünk cipel!



2008. december 18.

Hívlak, mint hűl a félhomály,

csak szunnyadj még a padon,

szólok, ha dűl a kertre már

a pilledt pára vakon.

Húzódj az ablakok mögé,

keverd gőzölgő teád,

s érezd az illatok közé:

mindig gondolok terád.

Billegő bárkánk – hintaszék,

hajónk most biztos világ,

derekunk védi puha pléd,

lábunkat öreg kutyánk.

Előttünk álmos élvezet,

a nagy életkönyv pihen,

abba kell írnunk szépeket –

mindvégig –, én azt hiszem.