Langy ősz után a tél is félkarú,
fagyába önzőn már sosem szorít.
Szeretni kéne! – ám a háború –
tekintetekben – ünnepet borít!
Apránként kihűl életünk heve,
apad a mélyből lüktető forrás,
dárdánk hegyét elrágja a reve,
végszóra hajt fejet néhány kortárs.
Csak egyszer élhet minden volt vitéz,
pedig ifjúként többről álmodik,
rá sem gondol még, milyen sár-nehéz,
mikor jövője sírba áldozik.
Ma még itt vagyunk... létünk elvisel.
Tegyük le terhünk, mit lelkünk cipel!
>
