(club 56)


Lám, fröcsögve surrant el egy év –
avítt deszkáján inogva szörfözött –,
nyomában lomhán evickélt a hév,
nem serénykedett immár szerfölött.

Mészáros szemmel a halovány ember
mócsing a vásznon, semmiképp se karaj,
kerülni kell, mert nyűgje van – tenger,
sirám görbül száján, elhagyta a kacaj.

Kérdik még tőlem: hogyan barátom?
Közöld a vízállást, nyomjad a hírt!
Tüskésen szólok, de néha belátom,
csordogál létem, csak egóm blazírt.

A hűsítő folyóban lelkesen pancsolok –
parton hangszóró ver, kalapál az éter,
tarkómon dübögnek száraz hangoszlopok:
a mai vízállás – ötvenhat centiméter.

Szikkadó csendnek dűtöm a hátam,

réved a látás az erdő alatt –

ébredő fényben fölkel a vágyam,

kergeti körbe a büszke vadat.

Messze vidékről hangzik a dallam,

a szél hordja hangját réteken át –

távoli ének búj hozzám halkan,

s virágillatból terít ránk subát.

[...]

Orromba pöfög benzines-gázos,

gépcsorda fújtat a házak között,

nappali szmogban bujkál a város –

tüsszögök, kormot és kátrányt köpök.

Nincsen lakásom, céda se néz rám,

postás sem zörget a nejlonomon –

ellopták kincsem: kínai órám,

búsulok bambán, ősz fejem fogom.

2011. szeptember 17.

Langy ősz után a tél is félkarú,
fagyába önzőn már sosem szorít.
Szeretni kéne! – ám a háború –
tekintetekben – ünnepet borít!
Apránként kihűl életünk heve,
apad a mélyből lüktető forrás,
dárdánk hegyét elrágja a reve,
végszóra hajt fejet néhány kortárs.
Csak egyszer élhet minden volt vitéz,
pedig ifjúként többről álmodik,
rá sem gondol még, milyen sár-nehéz,
mikor jövője sírba áldozik.
    Ma még itt vagyunk... létünk elvisel.
    Tegyük le terhünk, mit lelkünk cipel!



2008. december 18.

Hívlak, mint hűl a félhomály,

csak szunnyadj még a padon,

szólok, ha dűl a kertre már

a pilledt pára vakon.

Húzódj az ablakok mögé,

keverd gőzölgő teád,

s érezd az illatok közé:

mindig gondolok terád.

Billegő bárkánk – hintaszék,

hajónk most biztos világ,

derekunk védi puha pléd,

lábunkat öreg kutyánk.

Előttünk álmos élvezet,

a nagy életkönyv pihen,

abba kell írnunk szépeket –

mindvégig –, én azt hiszem.

Csónak a koporsó, koppanva partot ér –

miközben mélán csendül a lélekharang –,

egy levedlett korpusz a porba visszatér,

amikor nem számít már a cím és a rang.

A feledésbe zúgó lélek felsajog,

az idő szövevényén tépve nyílt sebet –

hideg keretbe fogják csillámcsillagok,

hűlt hologram-fények és süppedő terek.

Izzad egy asszony, szülőágyon feszül,

arcán remeg a könny, sikoltása hála,

a város zajába ezer érzés vegyül –

újszülött tekint a végtelen világba.

2011. 08. 06.