Csónak a koporsó, koppanva partot ér –
miközben mélán csendül a lélekharang –,
egy levedlett korpusz a porba visszatér,
amikor nem számít már a cím és a rang.
A feledésbe zúgó lélek felsajog,
az idő szövevényén tépve nyílt sebet –
hideg keretbe fogják csillámcsillagok,
hűlt hologram-fények és süppedő terek.
Izzad egy asszony, szülőágyon feszül,
arcán remeg a könny, sikoltása hála,
a város zajába ezer érzés vegyül –
újszülött tekint a végtelen világba.
2011. 08. 06.
| 
>
