Látomás…
Sebesen szárad fel mögöttem az idő,
semmivé fonnyad miden könnyű pillanat –
múltam maradéka bozótágon lifeg,
akár egy megviselt, szélfútta filckalap.

Óhaj…
Ötvenöt dúlt nyarat talán jámbor ősz követ,
fészkel a remény, vackol milliárd én-atom –
dagadt kézfejem tüskéit elképedve tépem,
a tűztövis marását pilledten pátyolgatom.

Sóhaj…
Sorsom már réges-rég mohos vályúba fúlt,
tükörképfodromból bámész barmok isznak –
létem úgy fogy el, mint ebek szájában a meleg,
elporzik az élet, végül így is-úgy is itt hagy.

2012. 08. 20.