H.G. Wells: Time Machine
 

Világoskéken, jámboran,
lábujjhegyen oson a virtuális idő.
Biológiai társa ellenben vörösen
ordítva – szétszakít.

Minden egyes sejtosztódáskor
valamelyest…
valamelyest rövidül a telomér.
(Le-rö-vi-dül a te-lo-mér…?)

Az emberi élet biológiai órája,
akár egy sapka, úgy fedi
az örökítőanyag végeit.
(Augusztusi hőségben sapka...?)

Minél több telomér rövidül az élet során,
annál több hibás DNS-ű sejt keletkezik.
Minél kurtább a telomér,
annál durvábban múlik a biológiai idő.
(Persze… virtuális társa csak suhan.)

Szimbiózisba kellene vegyülni az idővel!
Engedni, hogy magával cipeljen, megvédjen,
és megossza velem a zsákmányát.
Hinnem kellene az igazságos izotrópiában,
hogy a fiatal tulajdonságok mától
egyenletesen terülnek szét halmazomban.

Egy percbe sem telik, hogy elsoroljam éveim –
vagy inkább érveim? Ötvennégy érv-év:
csupán néhány felvillanó nanomásodperc
a világmindenség digitális kijelzőjén.

Töltök néhány korty keserű gyógyteát –
eltökélt képpel nyeldeklem kapszuláimat.

2011. 08. 20.

A másolás napjaink elemi rendje,
használja doktor, diák és filmbarát,
amíg ez marad a világ trendje,
blazírt képpel vizsgáljuk létünk,
akár egy Salvador Dali kópiát.

Mostanság egyre gyanúsabb a jóság,
a meghitt barátság grandot sem ér,
márkás termékek, befutott szájtok
kirakatában lóg ifjú és agg, amint odafér.
Túl vagyunk egymáson – holmi betegségen,
csordába csapzik az átlag (balga jószág)
úgy, mint a korzón és a Stefánián régen.

Ahová sokan kiülnek, csak az lehet trendi,
a falusi főúton is azért nőttek padok,
oda mindenképp érdemes születni –
minden perc varázslat, s felhőtlen az ég,
bámészkodhatnak apró népek s nagyok,
ott a szemfényvesztés is maradandó kép.

Nem képződik érték a sima agyakban –
az organikus robot gyengén tanítható –,
ám nem lát ebben hibát, aki gyakran
csak majmol, önálló ötletre képtelen,
ezért van teli gyatra bulvárral a sajtó,
és valóságshow a mindennapi élelem.

Adni önzetlenség, ám elfogadni nehéz –
óvatos kezekben parázs a félelem –,
jobb menni dacosan, elvegyülve, arctalan,
mogorván kérődzni a nagy sárga úton,
és ganajos port nyelni hasztalan.

A másolás napjaink elemi rendje,
használja doktor, diák és filmbarát,
amíg ez marad a világ trendje,
blazírt képpel vizsgáljuk létünk, –
akár egy Salvador Dali kópiát.

Hiába ömlik rám szófüzér,
tetőmön koppannak szavak,
mint nyári viharban a jég –
verdesi fejem az öntudat.

Sérül a testem – már zúg, zörög,
szépségem kopik, az idő harap,
eremben talmi gőg sündörög –
vonyít bennem egy rút alak.

Amint a vénség leteper,
menekül messze a humor,
kimért merevség kelepel,
s önfejű vádakat kohol:

Nem szeret senki – úgy hiszem,
elfogytak a karoló kezek,
kert végén kushad a szerelem –
nem nyaldos elvakart sebet.

2012. 07. 27.