Hiába ömlik rám szófüzér,
tetőmön koppannak szavak,
mint nyári viharban a jég –
verdesi fejem az öntudat.

Sérül a testem – már zúg, zörög,
szépségem kopik, az idő harap,
eremben talmi gőg sündörög –
vonyít bennem egy rút alak.

Amint a vénség leteper,
menekül messze a humor,
kimért merevség kelepel,
s önfejű vádakat kohol:

Nem szeret senki – úgy hiszem,
elfogytak a karoló kezek,
kert végén kushad a szerelem –
nem nyaldos elvakart sebet.

2012. 07. 27.