Besurran a repedezett falon,

lopakodik, oson,

ura lesz a romos tanyának,

a ház népének,

minden rozzant háznak,

repedéseken át utat tör

közönyből született könny,

patakká duzzad, gyorsan árad,

folyóként hömpölyög  már:

- felsír a huszonegyedik század.

Roggyant kapualjban lustálkodik

megfáradt kéz és elnyűtt láb,

éhes gyermek keresi anyját:

- ki tudja, hol van? -

talán holnap kap vacsorát…

egy horpadt hasú macska kóborol,

egér nélkül már a padlás,

vízcsobogás, csend, unalom…

itt a szegénység ütött tanyát.

Halál ül a deszkapadon,

aszott arccal mered a földre,

álmodik még az életről,

friss kenyérről, bőségről,

emelgeti múló reményét,

felnéz az égre…vakítja a fény,

fogytán az ereje,

lehanyatlik örökre.

Egy utcahosszal odébb

i paddal és táblagéppel játszik

beszélni alig tudó kisgyermek,

otthona tele remény-esővel,

a hűtő tömve édes jövővel,

nem tudhatja, hogy amott él

egy vágy nélküli kicsi lélek,

aki még nem  remélt kindertojást,

vattacukrot, boldog gyermekévet,

egy angyal látja mindkettőt…

titokban óvja,  félti őket.