Besurran a repedezett falon,
lopakodik, oson,
ura lesz a romos tanyának,
a ház népének,
minden rozzant háznak,
repedéseken át utat tör
közönyből született könny,
patakká duzzad, gyorsan árad,
folyóként hömpölyög
már:
- felsír a huszonegyedik század.
Roggyant kapualjban lustálkodik
megfáradt kéz és elnyűtt láb,
éhes gyermek keresi anyját:
- ki tudja, hol van? -
talán holnap kap vacsorát…
egy horpadt hasú macska kóborol,
egér nélkül már a padlás,
vízcsobogás, csend, unalom…
itt a szegénység ütött tanyát.
Halál ül a deszkapadon,
aszott arccal mered a földre,
álmodik még az életről,
friss kenyérről, bőségről,
emelgeti múló reményét,
felnéz az égre…vakítja a fény,
fogytán az ereje,
lehanyatlik örökre.
Egy utcahosszal odébb
i paddal és
táblagéppel játszik
beszélni alig tudó kisgyermek,
otthona tele remény-esővel,
a hűtő tömve édes jövővel,
nem tudhatja, hogy amott él
egy vágy nélküli kicsi lélek,
aki még nem remélt
kindertojást,
vattacukrot, boldog gyermekévet,
egy angyal látja mindkettőt…
titokban óvja, félti
őket.