Mint fordított Déva-várat rontom földig, ha kell, kövenként széthordom —
ne lássam, falán az ügyetlenül magam csinálta fugákat miként veri
föl a gyom, s miljom nyüzsgő kis állat mint épít mikrovilágot magának,
hogy lakjon e romokon.
Képzeletemből dübörgő buldózer vonul föl,
hogy élő testemet ki- falazza. Vásnak a vasfogak, de múltamból magam
kirágom, és látom a tornyon egykor büszkén lobogó, fakó vászon
igyekezetét, hogy lengjen, berozsdállt felvonóhídét, hogy emelkedjen,
kiszáradt vizes- árokét, hogy újra megteljen.
Valaha nevetve rám
tüzelő, megvakult lőrések alól nézem, mint omlik a kő, s a vár fokán,
meg- dőlt bástyán, dohos szobában, az úrnő árnya hiába gondol
föltámadásra.
Még megérint e hely és e helyzet melankóliája, ám
józanul felmérem: az én veszteségem kisebb. Omlása nem rám szakadt,
élőként lehetek szabad, s falát, mely bezárt, lebonthatom — csak a
törmeléket kell majd eltakarítanom.
>
