Ott éreztem először, az iskola udvarán, talán harmadikban. Pedig minden ellene szólt: a nyakban mindig szűk kisdobosing, a sötétkék rövid- nadrághoz dukáló fehér térdzokni, idétlen magasszárú lakkcipővel, a felvont szemöldökökkel felügyelt alakzatban feszengő várakozás, hogy mikor történik végre valami, a vigyázzban állásra felszólító, indokoltnál jobban pattogó vezényszó, a nagyszünetben történt affért épp akkor megtorolni akaró társtól a legalkalmatlanabb pillanatban érkező orvtámadás, a dobpergés, majd a csapatkürt fojtott vihogásra ingerlő, hamis hangja — de amikor felhangzott az első ismerős akkord a hangszórókból, furcsa borzongásféle futott végig gerincemen, és nem akart abbamaradni, amíg csak az utolsó taktusig nem értünk. Máig emlékszem a meglepetésre – mert addig nem beszélt nekem senki erről –, hogy képtelen vagyok uralni; minden beazonosítható ok nélkül, tőlem függetlenül kerít hatalmába. Azután előbb elmaradt az egyening, a rövidnadrág térdzoknival és lakkcipővel, el a dobszó meg a hamis kürt a vezényszavakkal, végezetül a folytatásként lejátszott idegen himnusz is, csak a megmagyarázhatatlan borzongás maradt, noha már tudom, vannak, akiknek magyaráznom, sőt, olykor még magyarázkodnom is kellene.
>
