Nem a töviskoszorúról, lándzsáról, tenyered--talpad sebeiről se, és behorpadt mellkasodról is minek — kár arra vesztegetni a szót, amit vállaltál, mikor levettem rólad a kezem.
Hanem pléhmeztelenséged a szú- ette fán, málló talapzaton, már fölemlíteném engedelmeddel, árokszéli fenség, vénasszonyok, megesett szüzek, önmagukban hívő hitehagyottak gyámolítója! Hervadt virágok lábaidnál, alamizsnául néhány füledbe dadogott kérés és ügyetlen térdhajtás.
Trónusra küldettél, nem megváltásra. Lehettél volna uralkodó, igazi, akit illetlenül kéréssel tolakodók sose — de ha már mindenképp másként akartad: nincs elég oltár, nincs elég szószék, hol fölmutathatnád, ami még most is a tiéd belőlem, a hatalmat, legalább a lelkek felett?
>
