Majd akkor, ha…
odaérek a látóhatár elé egy-két fokra,
s arcomra markáns árnyékot vet az idő,
átkiáltok alsó és felső világokba:
elfogyott a föld és a türelem – halihó!
Nem fordulhatok vissza, ladikom kevés,
süllyed alattam, mint korhadt dimenzió.
Megroggyant testem csak ráncos kiterjedés,
még egy ingatag, tétova lépés és átesek.
Gondolnom kell most egy utolsót előre...
Jártak már így többen, hasonló váteszek.
Tudatom villan még, fény cikkan, hang dong,
ellazul a testem: ennyi csak, – megtörtént?
De mi ez? Körbefordulok, kidob a tér,
oldalra süpped a háló, s felvet hullámként.
Szinte vágyom már, amitől minden élő fél;
mókuskerekemből a háborgó kohézióba révedek.
Semmi sem biztos, épphogy csak – meglehet,
amíg a fatális végzet, vagy akár az Isten
nem vesz le rólunk alkalmi méretet.
Gondolhatunk gyakran egy utolsót – előre,
úgy megszokásból –, három kívánság helyett.
>
