fekete-fehér,

hömpölygő járólapok,

vibrál a kép,

furcsa állapot.

tapogatózom,

várnak ott.

gyertyaláng,

imbolyog,

árnyak nőnek,

te nem vagy ott.

fekete-fehér

lábnyomok,

hozzád vezetnek,

de nem vagy ott.

kopott ház,

szól a csend,

kopott szó,

mit jelent?

fekete-fehér

szerelem,

ráismerek,

ha keresem.

fekete-fehér,

régi dal,

ölel az árnyék,

mit jelent?

kopott ház,

macskakő,

ellopott az idő.

Árva falevél reszket ágán
a szilfának, január táján -
körbetáncoló hópehelykék
jeges tisztasággal, belepték.
Mily szép a tél, igézet arcán
hűs, fagyos mosolyát ma csalfán
ne hazudja le köd, koholmány...

Kinek szíve átérezte már,
fent lesben vár miránk a halál;
Nem szívtelenség, csak tudni kell,
az úr csillagképbe rejti el.
Sok kis csillag, sok sok behemót,
úgy kimérik időnk - fenemód...
egyszer, ha sivatag lesz a föld -
lesírunk fentről, könnyed ne töröld!

ha szeretlek,
fénybe öltözöm
a Nap te vagy.
csak visszatükrözöm.
színaranyból testedre olvadok,
álmodj még nekem!
hozzád indulok.
a titkom leszel.
csak vágy,
csak sejtelem,
lehetnél a csodám,
szerelmes végzetem.
akarlak fájón,
ha reszket a lélek.
akarlak, akarlak,
akarlak téged.
nem alszik a szív,
lángol
és nem henyél,
zakatol szüntelen,
forr a vér.
ébred a reggel.
lánggal ötvözöm.
a Nap te vagy,
én fénybe öltözöm.

lelkembe csendül új igény ,
szenvedélyes örök szerelem
s a jég megreped e percben
állok eme fagyos télben
Lelkemből illan a vétkem
kétkedés, panasz nincs többé
a múlt szétmállik törötté
nem sajog a szívem felejt
ez a fehér szakasz selejt
többet várok már helyette
zöld tavaszt, zöldülj rekettye !

érzés,
ami ön nélkül nem kell,
mégis eljött egy borongós reggel.
karc az égen, mondom, hogy nem kell,
felkelek helyette nem túl jó kedvvel.

már megint egy kábult ébredés,
már megint a tegnapi tévedés,
már megint a zaklatott érverés,
már megint csak hajnali létezés.

lobban a lélek, és dörren az ég,
esni fog biztosan, nem esett rég.
már hull az eső, sír a sárban,
alszik a tavasz, bent a nyárban,
alszik az álom, benne a vágyban,
alszik az érzés, a kisszobában.

szökik az árnyék, lopja a reggel,
hiába szegeztem ezernyi szeggel.
a fénnyel jött egyszer, a fénnyel is ment el,
helyette megint a tegnapi reggel.
kék szeme álom, kék, mint a tenger,
itt van az érzés, az ami nem kell.

zokog a szívem, hajnalban felkel,
kigyúl, és lángol magáért reggel.
velem van legalább képzeletben,
maradjunk együtt, benne ketten,
maradjon kicsit, hogyha tetszem,
legyünk most egyszer egy kicsit csendben.
két kezem ott a két kezében,
szeressen engem, hogyha kérem.

ébred az érzés rezdületlen,
szeretem magát rendületlen.
gyomromban pillangók
vannak százan,
önnél a kulcs, vagy ott a zárban.
sír az eső, lent most a sárban,
halkul a dallam, benne a vágyban.
zúg a szél is, én nem ezt vártam,
fodrozza csendem a mosolyában.

… és vágyak gyűlnek a pocsolyában.

A fényes Édenből
az anyák álmodják,
a vér: aranyalma -
s testükbe fogadják…
Gyémánt a magja és
selyem édes húsa,
kiáltás ébreszti
eleven valóra.
Az ősök léptétől
népek ismerszenek,
bölcs ösvényeiken
apák nevelődnek.
Isten-kegy minden nép!
S fenn ragyog fejükön
a Kozmosz-korona!
Országalma a vér -
s a nők tudnak róla

Szentjeiddel ügyelj rendet.
Angyal tartsa a falat.
Belakható vers-lakásban
könyvekből építsd magad.

Tárva-nyitva már a mennybolt,
álmodj tiszta éveket, -
ne számodra, csak kit szeretsz,
s áldja meg az Istened.

Aki hall, az érez
van hogy nem is lát
mégis tökéletes
így legyek én is

bár nem látlak gyakran
ne fojtson magány
ne csábítson agyatlan
ágyba másik lány

maradjak ami te
örök ragaszkodás
érzésem tiszta szent
örül, ha így látsz

A fenyő, fénynek fája nem szélben
nem felhő alatti rejtekekben,
hanem a sziklán hóporos mezben
sárga nyarakról álmodik -, mígnem
le nem hull a lepel, s fényadag jő -,
szélnek útravaló, neki a nyári hő ;
ez a lét versenyek versenye ismét,
készülj vigasz, mert a tél visszatért.
Visszajöttél te is, mosolyt hozva,
télifa voltam, szívem kiégett gyertya.

Nem hallgat a kis fülemüle -
kedvesemmel hallgatom, melléülve.
Ujjacskái közt szikra fenyőtű -
ír a hóba, "a szerelem mélymedrű".
Elszállt a picinyke, viszi énekét -,
kérdés, értjük-e még művészetét?,
Nem titok már, úgy hiszem, ki dalol
gyakran, párjával mindent egybehangol.
Kis madárka lelkünkbe muzsikálj -
és az öröm miközénk visszaszáll.

álmokat karcol rossz ízű hajnal,
zajongva törnek szép ideák.

fekete felhők dörögve gyűlnek,
megölve tegnapok napsugarát.

valóság hullik, pernye a légből,
borítva mindent, de a szív odalát.

ébredő árnyék, a tegnapi vágy még,
hitem rajzolta körvonalát.

köznapi csendben álmot reméltem,
képzelet festett, nem létezel.

rebben a nyárvég, de fénye vár még,
megőrzi híven a szív viharát.

holdfény a nem lét, kitalált emlék,
szülte az álom, prózai csend.

szó hevítette, szirmait bontva,
óvta az érzés, vad képzelet.

eltörött szárnyán messzire vitte súlytalan terhét,
mi nem létezett.