álmokat karcol rossz ízű hajnal,
zajongva törnek szép ideák.
fekete felhők dörögve gyűlnek,
megölve tegnapok napsugarát.
valóság hullik, pernye a légből,
borítva mindent, de a szív odalát.
ébredő árnyék, a tegnapi vágy még,
hitem rajzolta körvonalát.
köznapi csendben álmot reméltem,
képzelet festett, nem létezel.
rebben a nyárvég, de fénye vár még,
megőrzi híven a szív viharát.
holdfény a nem lét, kitalált emlék,
szülte az álom, prózai csend.
szó hevítette, szirmait bontva,
óvta az érzés, vad képzelet.
eltörött szárnyán messzire vitte súlytalan terhét,
mi nem létezett.
|
>
Így van