Ázott, digitális gondolatok
analóg, ősi testekbe zárva:
így múlik el haló vágyunk –
bezsákol néhány cyber árva.

Patakpartra sem vágyom már,
hiába csal cseppje – giling-galang –,
esdeklő, esti imára szólít ma is
nyúlgát mentén a lélekharang.

Monszuneső mos el minket,
szakad a part, rogyik a híd –
úszik a spanyol dinnyehéj –
nem kérdezik, mit visz a víz.

2010. 06. 3.

Ötvenhárom lettem épp ma,
ennyire telt ezen nyáron…
Nőtt egy sort az életlétra,
hiába nem adjusztálom.
Felhasználom önző célra –
felmászom az égbe rajta!

Felhők között mormol a szél:
– Csupán akkor látsz a mennybe
(kellemetlen hangon regél),
ha száz fokot toldasz egybe,
s fergeteges tériszonyod
nem rontja el jeles napod.

Talán igaz – lehet mégse:
nem bánt majd a Föld távola,
nem vakít az ózon kékje,
s nem lesz sötét az éjszaka.
Pár sort persze szerteküldhetsz –
még előtted a billentyűzet!

2010. augusztus 20.

Tanuló férgek vagyunk
a világegyetemben.
Szétfúrt gyümölcsünkből
matató távcsöveinkkel
(ragacsos csápjainkkal)
tapogatjuk az áttetsző,
végtelen óriástestet,
amiben élünk.
Ő dajkánk és tanítónk,
ő a temetőnk is.
Mivel türelme rengeteg,
elvisel bennünket,
bár rólunk nem álmodik,
velünk nem szendereg.

Minden bolygó egy atom,
minden galaxis egy szervezet,
minden fekete lyuk egy ér,
s minden féregjárat
fajtársainkhoz vezet.

Az anyag előttünk van –
a makró ismeret –,
hogyha leképezzük,
mikrórendszerek
működését látjuk.
A felettünk imbolygó
tejútnyi csillagsejt
(féreg lebontásban)
tündöklő reményként –
milliárd bábot rejt.

 

rágcsálom az ajkad - csupa hús
ellopom a hangod - mélabús
iszom szemedből - kávébarna
megérintem melled - készakarva

fogom a kezedet - langy meleg
csiklandozom tested - hempereg
elnyújtózol elméd - ellazul
melléd bújok szívem - ver vadul

távoli harang szól - hangja mély
elhúzom a függönyt - szúr a fény
fekvőhelyed szinte - még meleg
párnádon illatod - ott lebeg

kezdődik egy új nap - nélküled
nem érzem az ízét - mint veled
tűz és víz emészti - lelkemet
hozzám láncolnád-e - éltedet?

2006-10-03

Autók fénye villan,
mint megannyi elsuhant találkozás
soha nem volt szikrája.
Ismeretlen emberek, ismerős mosolya
száguld végig rajtam végeérhetetlen iramban,
s mint akinek csillámpor ment
a szemébe, ragyogok. Sugárzik
belőlem egy elképzelt modern
nő szebbik énje.

Mind, mi húz, sajátom az. Koloncaim…
Általuk törettem, ember így vagyok
a gyarló. Csapzott lelkemen foltra folt
tapad, csendes kárhozatnak ára mind.
 
Mély redőimért az élet táncba visz
könyörtelen. Mindhiába játszhatom,
kérész röppenet a lét, üres akkord
a sápadt gondolat, kár a könny, hamis.
 
Vágyaimmá változom. Mi vár, közel,
mosoly suhan, az éter él, átölel
betűivel. Mégis új idő fogan.
 
Szárnyalok, míg minden gondolat szabad,
míg az álmok új vitorlát bontanak
tökéletest. Mind, mi szép, sajátom az…