Mind, mi húz, sajátom az. Koloncaim…
Általuk törettem, ember így vagyok
a gyarló. Csapzott lelkemen foltra folt
tapad, csendes kárhozatnak ára mind.
Mély redőimért az élet táncba visz
könyörtelen. Mindhiába játszhatom,
kérész röppenet a lét, üres akkord
a sápadt gondolat, kár a könny, hamis.
Vágyaimmá változom. Mi vár, közel,
mosoly suhan, az éter él, átölel
betűivel. Mégis új idő fogan.
Szárnyalok, míg minden gondolat szabad,
míg az álmok új vitorlát bontanak
tökéletest. Mind, mi szép, sajátom az…
|
>
Kétszeresen is, hisz elég ez a magasság, másint mert az idő előre haladtával érzékenyebb lélekkel éli meg sok tapasztalattal a háta mögött az újabb gondokat.