érzés,
ami ön nélkül nem kell,
mégis eljött egy borongós reggel.
karc az égen, mondom, hogy nem kell,
felkelek helyette nem túl jó kedvvel.
már megint egy kábult ébredés,
már megint a tegnapi tévedés,
már megint a zaklatott érverés,
már megint csak hajnali létezés.
lobban a lélek, és dörren az ég,
esni fog biztosan, nem esett rég.
már hull az eső, sír a sárban,
alszik a tavasz, bent a nyárban,
alszik az álom, benne a vágyban,
alszik az érzés, a kisszobában.
szökik az árnyék, lopja a reggel,
hiába szegeztem ezernyi szeggel.
a fénnyel jött egyszer, a fénnyel is ment el,
helyette megint a tegnapi reggel.
kék szeme álom, kék, mint a tenger,
itt van az érzés, az ami nem kell.
zokog a szívem, hajnalban felkel,
kigyúl, és lángol magáért reggel.
velem van legalább képzeletben,
maradjunk együtt, benne ketten,
maradjon kicsit, hogyha tetszem,
legyünk most egyszer egy kicsit csendben.
két kezem ott a két kezében,
szeressen engem, hogyha kérem.
ébred az érzés rezdületlen,
szeretem magát rendületlen.
gyomromban pillangók
vannak százan,
önnél a kulcs, vagy ott a zárban.
sír az eső, lent most a sárban,
halkul a dallam, benne a vágyban.
zúg a szél is, én nem ezt vártam,
fodrozza csendem a mosolyában.
… és vágyak gyűlnek a pocsolyában.
|
>
