A lelketlen ember tulajdonképp állat,
élni, szolgálni, uralkodni, enni, inni,
utódokat nevelni egy macska is tud,
de sírni, vigadni, ünnepeken táncolni,
templomban gyónni, bűnöket megbánni,
csatába indulva keresztet vetni, csókolni,
fémes sárga ragyogásért fajtársait ölni,
plasztikkártyákon levő fedezetért csalni,
mámoros, részeg éjszakákért hazudni,
földi hívságokért, kábító gyönyörért
lopni csak a lélekkel bíró ember tud.
A lélek az is, amely arra inspirál, hogy valaki
írjon egy történetet, fessen meg egy tájat,
verseljen, készítsen szobrot, rajzolja le kezét,
játsszon el egy dallamot, daloljon színpadon,
forgasson filmet, örökítse meg a múló időt,
sérülteken segítsen, gyógyítson és temessen,
restellje viselt dolgait, tartson önvizsgálatot,
vonjon le tanulságot, mondjon ítéletet maga és
hasonszőrű társai tettei felett, hirdesse a jogot,
az igazat, mondjon néha mesét, altassa el a gyanút,
ébresszen érdeklődést a gyermekben, s tanítsa olvasni.
Ha meghal valaki, a lélek vele veszik-e oda,
vagy az elszökik testéből, s kilép az anyagi létből?
Mindenesetre régen, amikor még gyertyafénynél
virrasztottak, látni vélték az elszálló lelkeket, amint azok
apró, parázsló gömb alakban távoztak el a testekből.
Mérték is a kómában fekvő betegeket végső percükben;
ők rendszeresen 21 gramm súlyt vesztettek halálukkor.
21 gramm lélek… ez lenne az ember és állat közötti mezsgye?
Ez a választóvonal? Bizonyos, hogy amíg nem születünk meg,
és miután elhunyunk (elszáll a lelkünk) semmivel nem vagyunk
különbek az állatoktól. Eldöntendő: jó-e ez a 21 gramm plusz,
vagy jobb lenne lelketlen állatként leélni életünk? Természetesen
ne csak magunkra gondoljunk, családunkra és barátainkra, hanem
az egész bolygó érdekeit vegyünk figyelembe – lelkiismeretesen.
2010. 04. 20.
|
>
