Tavaszt füleltem március csalóka csendjében,
már ellazult elmével csüngtem a lenge időn,
már nyíló figyelmem legelt a kikelet rendjén,
már sarjadni véltem megroppant régi erőm.

Most újra télbe nézek – bús, szürke szemekkel,
most csak a hó, a fagy, kábán kongó jajok,
most olyan az égbolt, akár a föld: koszlott –
dermedt dárdaként merednek rám a bajok.

Hol van az éledő virágos vígság?
Hol van a kacaj, száz zsongó öröm?
Hol van a feltörő szerelemhullám?
Emlékpustolásban deres fejem töröm.

2010. 03. 12.

hátadon
kényszerórák rőzsehalma
ameddig látsz
muszáj-napok birodalma
mögötted
elparázsló fásult évek
kísértenek
hamuba tiport remények
*

hátadon
kényszerórák rőzsehalma
ameddig látsz
muszáj-napok birodalma
mögötted
elparázsló fásult évek
sarjadznak
hamu alatt új remények
*

hátadon
kényszerórák rőzsehalma
ameddig látsz
muszáj-napok birodalma
mögötted
elparázsló fásult évek
megperzselnek
hamuból szított remények
*

hátadon
kényszerórák rőzsehalma
ameddig látsz
muszáj-napok birodalma
mögötted
elparázsló fásult évek
betakarnak
hamuba kevert emlékek

2010. 03. 17.

Fonnyadzik elmémben a setét, bús idő,
érzem tagjaimban: fájt nyit meg a jövő.
Ráró gondolatom éjszakában járó,
tudásszenvedélyem böglyöt utánzó.

Bár semmibe haraptam ivor fogakkal,
részeg hajnalokon horhosban kutattam.
Későn nyílt fel szemem, látásom még homály,
tétova tanaim lomtára: csúf hodály.

Száz felé félúton, merengésem groteszk,
gond kavarog bennem s gazdátlan arabeszk.
Szédülés környékez, kimarjult a kedvem,
akárhogy számolom, nyolc nap múlva ötven.


2007-08-12

Visszatérő álmom: málló templomtorony
ócska órájaként önmagam álmodom
augusztusi fényben. Ötven szúró ékkel
testem tengelyében – delet ütök éppen.

Izzadt ruhám zsibbadó testemre tapad,
sivatagvárosban ellenségem a Nap.
Múló időm perc-porában fulladozom,
mászva visz előre néhány rozsdás izom.

Szememben kvarchomok, torkom kőpor-száraz,
utolsó erőmmel felidézem szádat,
hullámzó szavaid – hangjuk harangtenger;
kattan a szerkezet, időt nyer az Ember.


2007-06-20

A lelketlen ember tulajdonképp állat,
élni, szolgálni, uralkodni, enni, inni,
utódokat nevelni egy macska is tud,
de sírni, vigadni, ünnepeken táncolni,
templomban gyónni, bűnöket megbánni,
csatába indulva keresztet vetni, csókolni,
fémes sárga ragyogásért fajtársait ölni,
plasztikkártyákon levő fedezetért csalni,
mámoros, részeg éjszakákért hazudni,
földi hívságokért, kábító gyönyörért
lopni csak a lélekkel bíró ember tud.

A lélek az is, amely arra inspirál, hogy valaki
írjon egy történetet, fessen meg egy tájat,
verseljen, készítsen szobrot, rajzolja le kezét,
játsszon el egy dallamot, daloljon színpadon,
forgasson filmet, örökítse meg a múló időt,
sérülteken segítsen, gyógyítson és temessen,
restellje viselt dolgait, tartson önvizsgálatot,
vonjon le tanulságot, mondjon ítéletet maga és
hasonszőrű társai tettei felett, hirdesse a jogot,
az igazat, mondjon néha mesét, altassa el a gyanút,
ébresszen érdeklődést a gyermekben, s tanítsa olvasni.

Ha meghal valaki, a lélek vele veszik-e oda,
vagy az elszökik testéből, s kilép az anyagi létből?
Mindenesetre régen, amikor még gyertyafénynél
virrasztottak, látni vélték az elszálló lelkeket, amint azok
apró, parázsló gömb alakban távoztak el a testekből.
Mérték is a kómában fekvő betegeket végső percükben;
ők rendszeresen 21 gramm súlyt vesztettek halálukkor.
21 gramm lélek… ez lenne az ember és állat közötti mezsgye?
Ez a választóvonal? Bizonyos, hogy amíg nem születünk meg,
és miután elhunyunk (elszáll a lelkünk) semmivel nem vagyunk
különbek az állatoktól. Eldöntendő: jó-e ez a 21 gramm plusz,
vagy jobb lenne lelketlen állatként leélni életünk? Természetesen
ne csak magunkra gondoljunk, családunkra és barátainkra, hanem
az egész bolygó érdekeit vegyünk figyelembe – lelkiismeretesen.

2010. 04. 20.

apa mi az, hogy vasárnap
hajnalban a pongrácon
kinn volt a trafik?
azért egyél rendesen!
fröcsögsz, szerte-szét
hullik a szádból a tojás.
kit zavar, hogy 80-nal mentél,
mikor senki nem volt az egész
utcában - teljesen hülyék?
nem teszem le a lejátszót!
tegnap töltöttük fel a biankánál
a zimmer 483 lívet a th-tól.
bill egyáltalán nem köcsög,
egyébként is nekem tom jön be,
meg a lostprophets-ből a stu.
jaj fater, te olyan öreg vagy már…
kiszopósodott a szemed. mondd azt:
sötétben nem láttad a skodát.



2007-12-08

Lengén libben hajnalonta
május-szellő bontott kontya.
Kertekből dús illat árad, –
erkélyeken remény szárad.

Gellért-hegyen fut a reggel, –
párát éget napmeleggel.
Fogyatkoznak háj-fellegek,
kontúrjukon szórt fény remeg.

Duna-parti házak sora:
hullámmintás viaszcsorda.
Fényük mohón isszák vissza,
képüket a folyó mossa.

Mélán elindulok haza, –
karon fog a múlt éjszaka.
Szemem árka gödrös, vályús –
tompán zsong fülemben május.


2008. 05. 03

Reggel fél hatkor a bakter beordított a határőr őrs klubszobájába, ahol a sűrű füstben néhány katona kártyázott. Huszonegyest játszottak.
Az asztalon maréknyi aprópénz, cigisdobozok, hamutartók – félig elnyomott csikkekkel –, kávéspoharak, kólásüvegek. A nagy összevisszaságban nehéz lehetett eldönteni, melyik kihez tartozik.

– Két ász! – vágta lapjait az asztalra Korpa, és most már tényleg én vagyok a bankos.
Fáradt, unott mozdulattal húzta maga elé a marék aprót.

– Mondom, a hatórás váltásnak eligazításhoz sorakozó! – ordította újra a bakter, miközben visszahúzta a fejét az ajtónyílásból, mert csípte a kitóduló füst a szemét.
– Takarodj már buzi kopasz! – kiáltott vissza a tizedes – majd megyünk hatkor, azt annyi.

Az asztalnál Korpán és a tizedesen kívül még Talpi – a gépkocsivezető, Vili – a szakács és három járőr ült, akik a hatórás váltásba készültek.
Korpa is hatra volt behúzva szoliba, az egyik magasfigyelőbe, bár egész éjszaka fenn volt. Este csak a filmet akarta megnézni a jugó adón, de utána megivott egy lónyálat, meg egy kávét a nagydumás Zorróval, aminek az lett a vége, hogy fél tizenkettőkor beültek a kártyázók közé.

– Tessék, már meg elmúlt fél hat – mondta félhangosan. Lenyomunk még két partit, aztán megyünk.

Hideg, szeles tavaszi reggel volt. Korpa mikádót vett magára, bement a fegyverszobába, s a nyitott fegyvertámlából kivette AK-47-es géppisztolyát. A hatvan skulót csak beleöntötte tártáskájába.
– Majd betárazom kinn a pikében – morogta magának.

Elindultak. Az UAZ fürgén kanyarodott ki az őrs kapuján. Talpi a sofőr – rossz szokásához híven – az oldalra csavart spriccereivel még búcsúzóul a kapuban álló baktert végigverette szemet csípő ablakmosó folyadékkal, amitől az úgy ugrott a bokrok közé, mint egy zerge. Persze akkor már cseszhette.
– Ez megint bejött – csapkodta óriási kezeivel a fényes műanyagkormányt Talpi, s közben hatalmas, göndör kacagás rázta, ami fuldokló köhögésbe csapott át, míg végül annyira hullott a könnye, hogy alig látta az utat.

Hatóra öt perc volt. Már csak az eligazítás hiányzott volna, így is késésben voltak.
Talpi odalépett a jobbosra negyvenhetes lábával, s a kis ponyvás autó szinte repült a bogárhátú úton. Megtörölte szemét, szája még mindig füléig ért.
– Ez a nap is jól kezdődik – ugye tökösök?

Korpa volt az első, rögtön a falu szélén, aki kiszállt. Álmosan intett a többieknek. Hátára vette a géppityut, és erőtlenül felmászott a magasfigyelőbe (pikébe).
A korlátra támaszkodva jódarabig csak kapkodta a levegőt, miközben szétnézett. A hatalmas síkságon tíz kilométerre is ellátott. Bedugta a TBK. készüléket a csatlakozóba, felakasztotta egy szögre a fegyverét, majd elkezdte pöcögtetni a tárakba a skulókat, akár a cseresznyemagokat.

Mikor végzett, két tárat visszatett a tártáskába, egyet pedig belepattintott a fegyverbe. Kíváncsian figyelni kezdte a gyülekező munkásokat, akik a határon átvezető gázvezeték fogadóállomását építették már hetek óta, éppen a piké alatt.
Ma reggel is a szokásos arcok, két traktorral érkeztek. A tűzpiros, egészen új MTZ-50-esekről vidáman integettek fel Korpának, aki eltolva az ablakot kilógatta kezét.
– Helló fiúkák! – kiáltotta.

Közeledett a hó vége, március 22-e volt. 27-28-29-ét behúzták eltávnak a vezénylésen. Még pár nap, és mehet haza. Azon gondolkodott, ugyan mit fog sütni-főzni anyja, hiszen már negyvenhat napja nem volt otthon. Ha majd jól telekajálta magát, kitalál valami új dolgot, ami tetszeni fog barátnőjének, Icának is.
Elhatározta, elkéri az öreg Wartburgot apjától, és elmennek, kirándulnak egy nagyot, vagy talán hajóval Esztergomba, és majd délután…

Hirtelen riadt fel álmából. Nem is tudta azonnal, hogy mi történt. A sarokban csücsült összegörnyedve, mint egy krumpliszsák. Amikor rájött, hogy elaludt, és valami felriasztotta, rátekintett órájára; 9 óra 20 perc volt, tehát több mint három órát kummantott.

Lassan tudott felállni, lába elzsibbadt, mintha ezer tűvel szurkálták volna. Körbenézett, de nem látott semmi különöset. A nap vigasztalóan sütött, a gázosok sehol, ellenőrző járőr sehol, TBK. a helyén bedugva.

– Lehet, hogy megúsztam? Ekkor azonban felerősödött a hang, amitől felébredt.– Hol zúg ez a traktor? – kérdezte magától, és kidugta a fejét a piké ablakán. Ekkor látta meg a tűzpiros MTZ-50-est, ami épp megugrott a jugó oldal felé. – Átlógnak a gázosok – villant át az agyán – mégsem úszom meg? Akkor pedig nem lesz három nap eltáv, hanem megsuhintanak, és kapok hat hónap helybetopit.

Nem emlékszik, hogyan történt valójában. Annyi bizonyos azonban, hogy kinyitotta a piké ajtaját, kezében ott volt a fegyver. Ordított? Adott figyelmeztető lövést? Vagy tényleg úgy volt, ahogy megállapították:

EGY RÖVID SOROZATOT BELEENGEDETT A PIROS MTZ-BE, AMIKOR FELRIADT.

A traktorban két határőr ült. Ugyanolyan fiatalok, mint ő. Feladatukat végezték, a tavaszi nyomsávművelést. Amikor a piké alá értek megakadt a borona a gázcsőcsonkban, és felbőgött a motor. Hátratolattak, jobbra szedve a kormányt a jugó határ felé, úgy akarták kiszabadítani a boronát.
Ekkor néhány ütést éreztek, mintha forró cseresznyemagokat pöcköltek volna bőrükre. Csakhogy ezek a magok átmentek a bőrön, a húson, a csonton – csípőn, koponyán.

MEGHALTAK AZONNAL MINDKETTEN.

A traktor ablakán, műszerfalán, ülésén tízforintosnyi lyukak tátongtak.

Az a hír járta, hogy amikor elvitték Korpát, csak vigyorgott, göndöröket kacarászott, és azt dadogta:

– CSA-CSAK VÉ-VÉ-VÉGIG VE-VE-VERETTEM RA- RA-RAJTUK, MI-MINT TA-TA-TALPI A BA-BA-BAKTERON.

A nyomsávművelésről szóló távmondat már egy hete ott volt az őrsön, ám az eligazítás… Az bizony elmaradt.

A történet tanulságaként a tűzpiros határőr traktorok tetejére festettek ezután egy fehér csíkot.
Csak egyet, nem kettőt.


2008. március 04.

Ötvenhárom lettem épp ma,
ennyire telt ezen nyáron…
Nőtt egy sort az életlétra,
hiába nem adjusztálom.
Felhasználom önző célra, –
felmászom az égbe rajta!

Felhők között mormol a szél:
– Csupán akkor látsz a mennybe
(kellemetlen hangon regél),
ha száz fokot toldasz egybe,
s fergeteges tériszonyod
nem rontja el jeles napod.

Talán igaz, – lehet mégse:
nem bánt majd a Föld távola,
nem vakít az ózon kékje,
s nem lesz sötét az éjszaka.
Pár sort persze szerteküldhetsz, –
még előtted a … billentyűzet!

2010. 08. 20.

Dühödt, rikoltó szélben őrizem a sáncom,
felmutatva bátran, hogy még megvagyok,
sároznak, kennek, rút szennyel dobálnak,
részegen-vadul köpdösnek linkóci léhajok.

Nincsen védvonal, nincs tisztes szövetség,
néhány rozzant közvitéz motyogja senyén:
hol a nemes győzelem, hol a beígért siker?
Csak jegeces latyak, s mocsok az enyém?

Nem téved felém egy balga szanitéc sem,
nincs elég élelem, nincs egy végső golyó,
bakancsom talpa – papír – rég szétmállott,
lerombolt légváram elmossa a folyó.

2013. 03. 15.