Tavaszt füleltem március csalóka csendjében,
már ellazult elmével csüngtem a lenge időn,
már nyíló figyelmem legelt a kikelet rendjén,
már sarjadni véltem megroppant régi erőm.

Most újra télbe nézek – bús, szürke szemekkel,
most csak a hó, a fagy, kábán kongó jajok,
most olyan az égbolt, akár a föld: koszlott –
dermedt dárdaként merednek rám a bajok.

Hol van az éledő virágos vígság?
Hol van a kacaj, száz zsongó öröm?
Hol van a feltörő szerelemhullám?
Emlékpustolásban deres fejem töröm.

2010. 03. 12.