Kifelé jövet a fürdőből
az jár folyton az eszemben:
hány nap is még ez a világ,
amíg itt párolog vizes bőröm
a hosszú, L alakú előszobában?
Hányszor törlöm le a tükröt –
miután párába írtam a neved?
Meddig is tarthat az élet?
Érdemes-e még újrakezdeni?
A napok vásott monotóniája
nem fog-e belénk harapni,
mint farkas a Holdba,
és nem kap-e be egészben,
akár róka a sajtot hollóstól?

A nappaliban közönyösen
folyik szét a rendetlenség.
Már nem állok neki a
kilátástalan pakolásnak,
hogy utána úgy érezzem:
csinálhatsz te itt bármit,
úgysem köszöni meg senki,
sőt észre sem veszi,
ahogy a kiflibe kunkorodott
macska a dikón,
a száradt ruhák között.
Neki van a legjobb dolga –
szendereg, nem tudja:
bíróságon a sorsa.
Elválik majd, kihez kerül,
kié lesz a dikó, kié a pokróc,
kié a mosott, gyűrött holmik.

Kinn a kutya úgy örül,
mintha megváltóját látná,
hozza sípoló játékát,
bökdösi a lábam, nem érzi
a májusi meleg nap
katatón melankóliáját.
Lihegve rohan körbe,
labdát gurít elém –
félig-meddig visszarúgom,
félig-meddig visszasírom,
hisz nem jöhet velem.
Talán kap egy erős altatót,
eltemetem itt a kertben
elmúlt fiatalságom mellé.
Vergődés már az ő élete is –
görcsberánduló futam –
egyre gyakrabban tör rá
az epilepsziás roham.



2008. május 30.