Nap felé fordítom
kerti hintaágyam,
eldajkálom magam
a koraőszi nyárban.
Zuhan a gondolat
ólomként, magától –
lehunyt szemeimben
megérint a távol.
Csónakban ülök most –
csendbe zár a nádas –,
csillámló víztükör
nyugodt fénye bágyaszt.
Úszóval horgászom –
hullámon bukdácsol –,
lehunyt szemeimben
megérint a távol.
Katonásan állok –
zöld határ őrzője –,
rozsdás vastoronyból
nézek jövendőbe.
Előttem búzaföld –
délibábbal táncol –,
lehunyt szemeimben
megérint a távol.
Kisgyermekké válok –
fekszem tágas réten –,
kinyújtott kezekkel
csomót kötök égen.
Illatok, emlékek
megmaradnak mától,
lehunyt szemeimben
megérint a távol.
Kompot küld az álom,
elalszom a révén –
ringat sok nyáremlék
így szeptember végén.
2006-09-25
Kategória:
LÍRA
|
Megtekintések száma:
3163
|
Hozzáadta::
tokio170
|
Dátum:
2014-08-15
|
|
Kifelé jövet a fürdőből
az jár folyton az eszemben:
hány nap is még ez a világ,
amíg itt párolog vizes bőröm
a hosszú, L alakú előszobában?
Hányszor törlöm le a tükröt –
miután párába írtam a neved?
Meddig is tarthat az élet?
Érdemes-e még újrakezdeni?
A napok vásott monotóniája
nem fog-e belénk harapni,
mint farkas a Holdba,
és nem kap-e be egészben,
akár róka a sajtot hollóstól?
A nappaliban közönyösen
folyik szét a rendetlenség.
Már nem állok neki a
kilátástalan pakolásnak,
hogy utána úgy érezzem:
csinálhatsz te itt bármit,
úgysem köszöni meg senki,
sőt észre sem veszi,
ahogy a kiflibe kunkorodott
macska a dikón,
a száradt ruhák között.
Neki van a legjobb dolga –
szendereg, nem tudja:
bíróságon a sorsa.
Elválik majd, kihez kerül,
kié lesz a dikó, kié a pokróc,
kié a mosott, gyűrött holmik.
Kinn a kutya úgy örül,
mintha megváltóját látná,
hozza sípoló játékát,
bökdösi a lábam, nem érzi
a májusi meleg nap
katatón melankóliáját.
Lihegve rohan körbe,
labdát gurít elém –
félig-meddig visszarúgom,
félig-meddig visszasírom,
hisz nem jöhet velem.
Talán kap egy erős altatót,
eltemetem itt a kertben
elmúlt fiatalságom mellé.
Vergődés már az ő élete is –
görcsberánduló futam –
egyre gyakrabban tör rá
az epilepsziás roham.
2008. május 30.
Kategória:
LÍRA
|
Megtekintések száma:
2131
|
Hozzáadta::
tokio170
|
Dátum:
2014-08-15
|
|
Gyötrő éjből ébredt hitvány hajnalokon
cigicsikk életed harmatcseppnyi vagyon.
Zsebre vágott álmod mellé fér kosz-kezed,
rád dudál egy kukás – botló lábad remeg.
Tested silány fogas, ócska rongyok tára,
vérszívó rovarok seregének vára.
Furcsa sportot űzöl, hol éhség a tréner,
esélyed javul, ha tele a konténer.
Elsüllyedt már benned tucatnyi Atlantisz,
mint bukott kollégát köszönt néhány taxis.
Ők is vegetálnak, zötyög most a szekér,
fizetik a sápot, ami nem is csekély.
Ha dönteni kéne, kinek van jobb dolga...
Te rongyos vagy, piszkos – a másik rabszolga.
Neked nincsen ágyad, jelzálogos házad,
nem kell hitelekért lejárnod a lábad.
Rajtad penész érik – ő még piros alma,
belülről rohasztja adósságtartalma.
2010. 09. 19.
Kategória:
LÍRA
|
Megtekintések száma:
2138
|
Hozzáadta::
tokio170
|
Dátum:
2014-08-15
|
|
Düledezik korunk tákolt alkotmánya,
préda lett az ország,
bankok tartománya.
Ünnepet takar az adósság,
megváltásban sem hisz senki,
a politika éppen saját képét festi.
Egész Európa szegény,
ám az elit úgy dorbézol, mint rég.
Karácsonyra azt kérem én:
hulljon rátok az ég!
Galád tettek, kifosztások –
emléketek is temesse átok!
Jórészt csóró a világ, pőre,
irgalmatlan válság van.
Rendre háborút kreál a tőke,
feldúlja a Földet szép lassan,
erőt alkalmaz, kíméletlen csapást,
a szenvedőkre kenve a túlkapást.
Mulatnak rajtunk a dúsgazdagok,
ők két végéről égetik az életet.
Miből származnak királyi vagyonok?
Számtalan rabszolga skandál kérdéseket:
Emberként élni csak hitványan szabad?
Hová tűnnek el a megtermelt javak?
2010. 12. 24.
Kategória:
LÍRA
|
Megtekintések száma:
2152
|
Hozzáadta::
tokio170
|
Dátum:
2014-08-15
|
|
Ma éjjel újra vár híd,
ma éjjel újra vár!
Inog mint rég, – rettentőn ropog.
Nem viszem bőröndnyi emlékem –
gyermekkorom történéseit –,
elmém üres, gondolat sem kopog.
…csak markomban izzad egy kavics.
A vízen bolond szél mesél
(fején a jóslat – sipka):
Matuzsálem korodra megérted,
miért jársz még vissza.
Nem vádol senki már,
nem fog bizarr bilincs,
nem húz le nyák-mocsár,
nincsen elásott kincs.
Ma éjjel újra vár a híd,
ma éjjel újra vár!
Még ha nem is hív,
nem vádol senki már,
nem fog bizarr bilincs,
nem húz le nyák-mocsár.
Talán nincsen elásott kincs,
csak néhány imbolygó gyertyaláng,
s a sötétben tátongó, tömör, –
a sziget végében elfekvő,
halott bányagödör.
2011. 01. 27.
Kategória:
LÍRA
|
Megtekintések száma:
2128
|
Hozzáadta::
tokio170
|
Dátum:
2014-08-15
|
|
Két ünnep közt kétkedéssel,
kérdések közt kínos képpel,
újév előtt egy kevéssel –
imára font zsibbadt kézzel...
Amint sikkad sorsunk tovább,
ahogy inog fejünk alja,
bírjuk-e a prés nyomorát –
borsót hányunk-e a falra?
Vajon viseljük-e egymást,
mikor csontot roncsol a gőz –
tart-e a test még több nyomást,
vagy lelök az agy minden fedőt?
Midőn időnk pörög tovább,
ha majd fordul fejünk alja,
meglátjuk-e kezünk nyomát,
árnyat vetünk-e a falra?
Két ünnep közt töprengéssel –
újév előtt egy kevéssel –
kérdések közt kínos képpel,
marokba vett rozsdás késsel...
2011. 12. 28.
Kategória:
LÍRA
|
Megtekintések száma:
2121
|
Hozzáadta::
tokio170
|
Dátum:
2014-08-15
|
|
Medvegúz legalább háromszor futotta végig az ingyenes linkajánló katalógus kultúra rovatát, de ismét szomorúan kellett konstatálnia, annak ellenére, hogy nagybetűkkel kibiggyesztették: „Visszamutató link használata során, minden esetben elfogadjuk a beküldött linket”, mégsem tették ki az ő két hete beküldött portálhivatkozását.
Medvegúz már írt a szerkesztőnek, de semmiféle visszajelzést nem kapott.
– Van ilyen – állapította meg félhangosan – néhányan hülyének nézik a partnert, csak azt bírják, ha őket tolják a szemétdomb csúcsára, ahonnan aztán semminek tűnnek az eltaposott hangyák.
Felötlött benne az is, hogy hányan küldözgetnek neki a hatalmas kék közösségi felületről ajánlásokat – a kedveled ezt-azt óhajjal egyetemben –, ám amikor ő tuszkolja át saját cuccát, simán lefordulnak róla.
– Szóval, ilyen az emberi állat; háládatlan, törtető, önző és szelektív a memóriája – tudatosította magában sokadjára.
Elkalandozott volna még ezen a szálon egy ideig, de ekkor a nappaliból felhangzott Mumóka rémült kiáltása:
– Feldobta a talpát a neon!
– A neon… a neon… a neon – próbált ráhangolódni a történtekre Medvegúz. – Mit csinált már megint az a kis lókötő?
– Gyere, intézd el, mert már a víz tetején fekszik mozdulatlan! – A kutya pedig ki akar menni, sétálgatni…
Medvegúz lesántikált a meredek falépcsőn, óvatosan helyezgetve bal lábát, mivel már megint begyulladt a talpában valami ideg.
– A halat elintézem, a kutya viszont ma nem megy szimatkörútra. Örülök, hogy papucsban elsántikálok, még csak az kellene, hogy kimenjek az utcára – gondolta.
Az akváriumban nem csak egy neont talált hassal felfelé, hanem hármat is.
– Dögvész van, vagy a különleges, német gyártmányú, vízzavarosító haltáp buggyant meg? – Egy órája még mind a négy apróság a többivel evett. – Tényleg, hol van a negyedik, fluoreszkáló halacska?
Medvegúz felemelte baljával az akvárium tetejét, hogy jobban szétnézzen a kövek és növények mögött, de ekkor belehasított vállába a reumás fájdalom. Visszaejtette a fedelet. – Különben sem lehetett jobban látni – nyugtázta, mivel a fényforrás elfordult.
– A karom… a karom… a vállam… a karom… a vállam – ütögette végig bal felét. – Így dobjuk fel végül mindannyian a bakancsot, mint ez a három neon – morfondírozott savanyú képpel. Egy órája még ettek ezek is, most meg már annyi nekik. Persze az állatok mások – emlékezett Medvegúz néhány olvasmányára – rajtuk vén korukban sem hatalmasodik el emberléptékűen az öregség. Küzdenek, civódnak, harcolnak az élelemért, aztán egyszer csak váratlanul felbuknak és kész.
Szerencsére itt van nekem Mumóka – borzongott bele a gondolatba – közösen öregszünk, támogatjuk egymást, és soha nem esszük el egymás elől a kaját.
Szomorú képet vágva húzta le a WC-ben a neonokat, és kényszeredetten még visszaült az akvárium elé. Gyanakodva nézegette a harcsákat és a két algaevőt, akik már napok óta ki sem mozdultak a barlangjukból, csak néha lehetett a farkukat észrevenni, ahogy odabenn lavíroztak.
– A negyedik halacskát felfalhatták ezek a haramia kannibálok – azért olyan tunyák. – Jól behalóztak, most meg punnyadnak a barlangjukban. Vadállatok… vadállatok… hullaevők!
– Gyere ebédelni! – jutott el tudatáig Mumóka hangja.
– Oksa, csak még egyet gyászolok – válaszolt Medvegúz lehangoltan. – Így dobjuk fel egyszer mi is a bakancsot, így valahogy, mint a neonok. Karácsony tájt lettek volna még csak kétévesek...
Medvegúz beleszimatolt az illatos gyümölcslevesbe, és megelégedettem mosolygott Mumókára:
– Ezt a leves talán még a fájós vállamat is gyógyítja, te Mumó!
– Hát, ha azt nem is, de az orrodat mindenképp tisztítja – csapta le a magas labdát az asszony.
Medvegúznak füléig nyúlott a szája:
– Ezért jó, hogy itt vagyunk mi egymásnak Mumókám, együtt vénülünk, együtt kacagunk, és a rakott krumpliból sem esszük ki egymás elől a húsvétról megmaradt, harmadáig kék, csinos szeletekre vagdalt tojást.
Kategória:
EPIKA
|
Megtekintések száma:
2156
|
Hozzáadta::
tokio170
|
Dátum:
2014-08-15
|
| |