és megemel ne méricskéld mennyire
öt centi is mérhetetlenül távol
van a földtől és hihetetlen közel
az égbolthoz egyszer csak megtörténik
rezonálni kezdesz hullámokra és
kilépsz a síkból valószerűvé válsz
a térben eggyé érzed magad velük
fölismered együtt történhetsz te is
csupán arra kell vigyáznod hogy minél
később engedd el ami megérintett
bár nem tudod nem elengedni mégis
végleg nyeregben vagy mióta elég
felidézned a puszta képzetét hogy
megérintsen megemeljen és együtt
rezegve megtörténj újra meg újra
Borostyán kincseim jelekbe zárom,
’hogy dalnak hangjait pentaton sorok,
Elődeim élt egyszerű világom
színigaz meséit óva hordozom.
Kinyitni szónak leplezett lakatját,
megkísérelem, bilincsem oldja fel,
magam lehessek így szabad kamasz vágy,
mely parázsba zárva sem csitulhat el.
Most parány öböl, hol meghúzódhatok,
még rejtezem, még sebezhető vagyok.
A Jenő nevű haverom felesége délben – meggondolatlanul – kikiabált az udvarra:
– Kész a kaja, jöhetsz ebédelni, Jenőkém!
A szomszéd meg (aki évek óta hallgatózik és kukucskál a Jenőék udvarára néző vécéablakból), eldobta a kezében lévő klozetkefét, beszaladt a hivatalba a jegyzőhöz, és feljelentést tett – mondván, hogy a Jenő: kém!
A jegyzőnek se kellett több (mert ki nem állhatta Jenőt, de főleg a családját, ugyanis azok tudtak a viselt dolgairól), megbízta az önkormányzati faliújság szerkesztőjét, még aznap délután hozza le a helyi „tacepaón”, hogy ez az elvetemült Jenő: kém! A falu hangosbemondóján keresztül pedig – halasztást nem tűrve – drámai beszédet mondott a polgármester is. Rezignált hangon jelentette be a világvégét, és annyira szívére vette a felháborító, a minden „jóérzésű” falubelit „lesújtó” hírt, hogy a mondandója végén („egyenes adásban”) olyan eszeveszett sírás-rívásba kezdett, hogy néhányan azt hitték a faluban, a sziréna szólalt meg,
és itt vannak az orosz bombázók.
Össze is hívták estefelé a testületi ülést, különös tekintettel arra, hogy a Jenő kém. Ott kellett lennie Jenőnek, meg az asszonyának is, akinek (a jegyző szerint) tudnia kellett arról, hogy a Jenőkém-je mióta folytatja ezt a mocskos, haza – vagy inkább – faluáruló tevékenységét, és hogy lehet az, hogy ő ezt elnézte neki. Az asszony bizonygatta, hogy a „Jenő” és a „kém” szórészek között ő nem tartott szünetet, hanem azt egyben ejtette ki a száján, vagyis azt mondta: Jenőkém.
Ennek ellenére – egyhangúlag és titkosítva - a helyszínen megkövezték szegény asszonyt. A jegyző tanácsára az dobta rá az első követ, aki már annyi követ összelopott képviselősége alatt, hogy bőven jutott ilyesmire is belőle. Olyan szorgalmasan és lelkesen dobálták a követ (a megélhetési kődobálók), hogy kő kövön nem maradt. Annál több a „konspiratív” Jenőnén, aki kikövezve ment haza! Úgy nézett ki, mint egy felújított vártorony.
A Jenő meg térden állva könyörgött a máskor egymást ölő, de most erre az alkalomra sikeresen egybehegesztett testületi tagokhoz, hogy higgyék már el, a Jenő névhez csak a magyar nyelv szabályai szerint kicsinyítő képzőt és birtokos személyjelet társítva mondta ki felesége a „kém” szócskát. Ez azonban nem hatotta meg az egy húron pendülő kémfóbiás hitetleneket, és megbízták a faliújság szerkesztőjét, gyorshírben hozza le JenőKÉMnek a luxus palotájáról készült képeket. A sajtóhírek szerinti árát is, ami nem lehet kevesebb, mint JenőKÉMnek és családjának a 350 évi adózott keresete – úgy együttvéve.
Ki is ment a helyi szennylap fotósa, hogy a kacsalábon forgót lefényképezze, de tévedésből a feljelentő házát fotózgatta veszettül, mert az sokkal jobban nézett ki, mint a JenőKÉMé. Másnap kirúgták állásából a többszörösen balfácán pancsert.
És mivel a baj nem jár egyedül - járulékos hatásként – az egyik utcabeli öregasszony (a polgármester anyósa), ezen a JenőKÉMen felháborodva, végig jajveszékelte a falut, hogy „nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja”! Mire egy falubéli józan eszű megkérdezte a sápítozó öreg lotyót:
– Bözsi néni! Mit szólna maga ahhoz, ha én meg egy olyan harasztot zörgetnék (sajtóhírekre hivatkozva), ami szerint maga, egy útszéli büdös kurva – méghozzá a koszosabb és a szakadtabb fajtából? Meg azt is állítanám – szintén sajtóhírekre hivatkozva, hogy a polgármester veje, magától kapta el a szifiliszt, amit azóta se tudtak kipucolni belőle. Pedig uniós támogatást is kapott hozzá.
Erre a vén kotló, se nyelni, se köpni nem tudott, de amikor visszanyerte az eszméletét, dacosan azt mondta:
– Nem bánom én! De akkor is… nem zörög a…!
A szomszéd falu hangosbemondója is meginterjúvolta a JenőKÉM által sújtott és sokat szenvedett falu polgármesterét, aki sejtelmesen közölte, hogy eleget tud a Jenő-KÉMügyről, de nem örül neki, mert az ilyen tudás titokköteles. Ezért olyan hosszú időre titkosította a vizsgálati anyagot, hogy amikorra az letelik, nem csak a feljelentő, de még annak a lelke is elrohad a másvilágon. (Pedig az feltehetően saválló!)
Így aztán, mindenki jól járt. Kivéve a Jenő haveromat meg annak a családját!
Vagy mégsem?
Nyárestéken sokszor elszundikált a fotelban. Ilyenkor lopva figyeltem, először a kezét néztem. Kicsi, ráncos, dolgos kéz volt, a sok mosástól csupa puhaság. Ahogy megérintettem, felpillantott rám, majd újra elszunyókált. Szerettem simogatni a kezét. Ahogy megsimítottam, úgy éreztem, mintha finoman szőtt kelme borítaná kézfejét. Ölében egymásba kulcsolta, mintha valami kincset tartana. A napi munka után ernyedten, békésen pihent. Néztem kis termetét, apró, sűrű ráncokkal barázdált homlokát, kendője alól kikandikáló selymes, vékonyszálú ősz haját, nagy kerek szemüvegét, ajkán bujkáló mosolyát, gömbölyded testét, vastag, dagadt lábait, duzzadt csuklóját, karját, egész alakját. Sokáig rajta felejtettem tekintetemet.
- Nagymama, úgy szeretlek – sóhajtottam. Nem szólt, csak halványan mosolygott. Tudtam, hogy hallotta. Jólesett neki. Alig vártam, hogy felébredjen, össze-vissza puszilgassam magas homlokát. Megsimogassam puha kézfejét.
Amikor felébredt, unszoltam, hogy szóra bírjam: - Mesélj még, Nagymama!
Hol folytassam? – nézett rám kicsit álmosan.
- Amikor felvette tündérszép ruháját, és a tükörben nézegette magát.
- Valóban ez érdekel? Kicsi vagy Te még az én szomorúságomat hallgatni napestéken át - sóhajtott nagyot. Pedig alig várta, hogy mesélhessen.
Jó hallgatósága voltam. Valóban kicsi még ehhez a fájdalmas történethez, nem is értettem meg mindent. Ezek a kitörölhetetlen, szörnyű emlékek hosszú-hosszú ideje szunnyadtak lelke mélyében. Amint mesélni kezdett róluk, talán kinyitott belül egy kis ablakot, kiengedett kicsit abból a mérhetetlen fájdalomból, ami feszítette. Ezt csak azok az anyák érezhetik és érthetik igazán, akik már elveszítették elsőszülött gyermeküket. Anyám második gyermekként született.
Julika gyönyörű, kék szemű, szőke kislány volt. Már óvodába járt, amikor ötévesen, tüdőgyulladásban halt meg. Nagymama szerint lehet, hogy egyszer kimelegedve nagyon sok hideg vizet ivott, ezzel leforrázta felső légútjait és tüdejét. A halálos kór annyira elhatalmasodott, hogy tüdeje elvizenyősödött. Akkor még nem tudták ezt a kórt gyógyítani. Fleming az általa feltalált penicillint csak két év múlva, 1929-ben publikálta, aminek akkor nem tulajdonítottak nagy jelentőséget. Először a II. világháborúban, a sebesült katonákon kezdték a gyógyítást. Azóta Fleming találmánya emberek százezreinek életét mentette meg. Julika tüdejéből többször is eltávolították az állandóan termelődő folyadékot. Cseperedő életét mégsem tudták megmenteni. Tudta, hogy meg fog halni. Felkészítették rá. Nagymama szerint nem félt a haláltól. Úgy tudta, hogy meseországba megy, ahol Csipkerózsika, Hamupipőke és Hófehérke, s a többi általa ismert mese szereplői laknak. Nagymama szép, új, halvány-rózsaszínű ruhát varratott Neki. Csupa csipke és fodor ékesítette a ruhácskát. Julika színben hozzáillő fátyolt is álmodott hozzá. Tündérkirálynőként várta a halált. Lázas-nagy betegen reggelente kikelt az ágyból és felvette mesés kis ruhácskáját. Készült a messzi útra, ahonnan már nem volt visszatérés soha. Nézegette, csodálta magát a tükörben. Látszólag belenyugodott sorsába.
- Meseországban ki fog sütni olyan öhö…öhö…öhö…finom túrós lepényt, amilyet Te tudsz, Mama?
- A dédmama már dagasztja. Fűti az égi kemencét, úgy várja, hogy süssön Neked kicsi lányom. Mire odaérsz, már készen lesz a friss, ropogósra sült mennyei lepény.
- Akkor jó lesz Mama. Akkor nagyon jó lesz. Öhö…öhö…öhö…a köhögés gyakran zavarta már beszédét. Hangosan sípolt a kis tüdeje is.
- Készülök az útra, Mama. Ugye integetsz öhö…öhö…majd a kapuban?
- Integetek kicsikém, integetek.
Julika megnyugodott. Levette szép ruháját, kis kezével szépen összehajtogatta, ráterítette az ágya melletti szék karfájára, majd visszabújt az ágyba.
Hetekig lázas volt. Egyre jobban köhögött. Naponta kijárt az orvos. Nézegette, hallgatta csöpp kis lázas-meleg testét, megtörölte verítékező homlokát. Nem tudott már segíteni rajta. Szívszorító, szomorú napok következtek. Amikor már olyan gyönge volt, hogy nem tudott az ágyból kikelni, a ruhát az ágyban próbálta fel. Nagymama odavitte a tükröt, kis fejére ráterítette a fátylat és hagyta, hogy kicsi lánya nézegesse magát. Nem sokáig tartott a ruhapróba, már nagyon gyenge volt. Egy reggelen már nem ő vette fel a halvány-rózsaszín ruhácskát. Ráadták.
Nagymama gyermekének halála után harminchat évvel még tisztán emlékezett minden pillanatra, olyan hitelesen mesélt róla. Ezek az esték látszólag szomorúnak tűntek, de ő megnyugodott, és nekem kétszer annyi szeretetet adott. Amint befejezte az emlékezést magához vont, ölébe ültetett, két kezével átfont és össze-visszacsókolgatott. Lehet, hogy ezek a csókok igazából Julikának szóltak, általam adta át őket és juttatta fel a magasba, a szférák rejtélyes útvonalán egykor elveszített, szeretett gyermekének.
Holnap már tél oson
érzem az illatát,
holnap már nem köszön,
csak legyint egy nagykabát.
Holnap már titokban
bekukkant a másvilág.
Holnapra fagyos ködben
lehullanak a levelek,
ám ma még őszi fényben
találkozom teveled.
Ma még talán hálásan
felragyognak az emlékek,
holnap viszont színt váltanak
az aranyak és a kékek.
Ma még egyet bolondozok –
kacagok és abszintot kérek –,
füledbe régi dalt dúdolok:
"Késő bánat, most már
utánam a vízözön..."
Holnap már távolodó lépteid
kopognak a térkövön.
Kormot szór szemembe
a reszketeg alkony,
tétova lépteim
konganak a parton.
Emléktó üvegén – mint vékony cukormázt – a hirtelen jött fagy
jéghártyát cicomáz.
Gondolatban élek – testem már hitetlen,
megdermedt énemet
lábnyomodba tettem.
Fagyos hangulathoz
nem tapad meleg szó,
kandalló nélküli
didergő a kunyhó.
Magam mellé fekszem – magányom markolom,
s pattogó hasábok
zenéjét álmodom.
Már
régóta ültek a padon. Szótlanul, egymás mellett. Körülöttük sok-sok gyerek,
akik önfeledten játszottak, nevettek. Közöttük voltak az övéik is. Az egyik egy
szöszke kislány két hatalmas copffal a feje tetején, a másik a kisöccse, fehér
sapkában. Hurkás kis kezében egy vízzel teli vödörrel, kicsit bizonytalanul
lépegetett. Nem lehetett több még két évesnél. A nővérkéje három és fél. A
homokozóban nagy munka folyt. Várépítés. Ez aztán az igazi játék! Minden gyerek
ott tüsténkedett, részese akart lenni a nagy feladatnak. Csöppnyi tenyereikkel
túrták, ásták, lapátolták a homokot. Igazi csapatmunka volt. A fiatal anyuka
szólalt meg először:
- Nézd Őket, milyen édesek!
Minden gondunkat feledtetik.
- Hál’ istennek – mondta Péter,
majd hozzátette:
- Legalább ők még nem érzik,
milyen világba születtek.
Zsuzsi
önfeledten, kipirult arccal épített. Kisöccse készségesen öntögette a vizet a
száraz homokra. Ettől aztán még jobban lehetett tapasztani, formálni, alagutakat,
tornyokat, titkos folyosókat alakítani. A homokvár egyre csak nőtt-nőtt,
terebélyesedett.
- Hova menjünk innen, ha már
végképp nem tudjuk fizetni a számlákat? – nézett aggódó arccal Klári a párjára.
- Hova mennénk?! Majd csak lesz
valahogy – mondta Péter, közben jobb lábával egyre nagyobb köröket formált a
homokban.
- Tegnap beszéltem Zolival. Tud egy
jól fizető alkalmi munkát. Még nem is mondtam Neked. Egy gond van vele, hogy esténként
kellene menni. Nektek sokkal nehezebb lenne!
- Nem gond, ez sem gond –
szorította meg Klári férje kezét.
- Ezzel Te ne törődj! Értük
mindent megteszek! – fáradtan, de boldogságtól sugárzó arccal nézett gondtalanul
játszadozó csemetéi felé. Épp kislánya hajára tapasztott egy másik lurkó jó
nagyadag homokot. Már annyira benne voltak a várépítésben, hogy ki sem láttak a
munkából.
- Ezt a boldogságot nem lehet
pénzzel mérni. Két egészséges, életre való gyermekünk van. Ez mindennél többet
ér – közben erősen szorította Péter kezét. Nincs az a pénz, amiért odaadnám
őket. Miket beszélek, ha pár órát nélkülük töltök, már hiányoznak.
Eltörött a
mécses. Zsuzsi bömbölni kezdett. Már állt volna fel Klári, amikor Péter szólt:
- Hagyd Őket! Mindjárt megnyugszik. Nem kell minden semmiségért ugrálnod! Látod ez a Te bajod, hogy túlaggódsz
mindenért.
- Könnyű ezt mondanod. Nem te
vagy velük egész nap. Te csak a szép
oldalát látod már a dolgoknak, amikor este hazajössz
Közben Zsuzsi jól megrázta
copfjait, a hajáról csomókban esett le a homok az épp alatta munkálkodó, totyogó
Bandika fejére. Egy kis adag még a szemébe is juthatott, mert Bandika elkezdett
szipogni. Szerencsére nagy baj nem lehetett, mert hamar abbahagyta.
- Látod, nem lehet levenni a
szemünket róluk egy percig sem. Ez így megy egész nap. Itt a játszótéren még
csak elvannak. De fenn a lakásban? Ott néha katasztrófa, amit művelnek.
- Vedd kicsit lazábban Őket! Minket
sem így neveltek.
- Na ezt jobb, ha hagyjuk, hogy
kit hogyan neveltek!
- Már megint kezded? – nézett Péter
Klárira.
- Most nem vagyok olyan passzban,
hogy erről vitatkozzam. – dőlt hátra fáradtan Péter.
- Különben is, hagyjuk békén az ősöket. Ők is éltek úgy, ahogy akkor tudtak, meg
akartak
- Mi most így élünk. Mutassa meg
valaki, hogyan tudná jobban csinálni hasonló helyzetben! Nézd meg! Sorra válnak
el a korunkbeliek. Mindenhol baj van. Türelmetlenek. Azt hiszik, hogy majd
mással, egy másikkal könnyebb lesz.
- Nem tudhatod, hogy ki miért
válik el? Nem szeretek általánosítani – válaszolt Klári, s közben magára
terítette melegítőjét. Kora tavaszi este volt. Kezdett hűlni a levegő.
- Lári-fári. Miért válnak el? Most
ez a divat. Ez a sikk. Nincs türelmük egymáshoz. Nem akarnak alkalmazkodni. A
gyerekek isszák meg minden válásnak a levét. Ők védtelenek. Nem tehetnek
semmiről.
Az
óriás vár elkészült. Körbeállta a sok-sok maszatos, nyakig homokos kisgyerek.
Látszott rajtuk a megelégedettség. Örültek remekművüknek. Örömük nem tartott
sokáig, mert feltűnt a láthatáron négy vagy öt nagyobb fiú, hónuk alatt focilabdával,
a beszédjükből már kihallatszott, hogy
ők most vagányosat játszottak. Lehet, hogy épp az előző esti akciófilmben
látottakat adoptálták. Az egyik srácnak támadhatott egy őrült ötlete. Kiáltott a többieknek: - Irány a célpont! Teljes
lendületükkel nekirontottak a homokvárnak. Nem volt elég egyszer, újból
nekiszaladtak. Taposták, rugdalták, ahogy csak bírták. A kicsik hanyatt homlok menekültek, ki merre
látott. A homokvárból semmi nem maradt…
A csöppségek csak álltak, néztek dermedten, szólni
sem tudtak. Először Petike kezdett el olyan keservesen sírni, hogy az ember
szíve majdnem meghasadt. Nem kellett több Bandikának sem. Ő is rázendített. Most
már nagy volt a baj. Kánonban sírtak a gyerekek. Nem értették a hirtelen
kialakult helyzetet.
- Na most kell odamenni! Meg kell Őket vigasztalni!
Péter még ki sem mondta, Klári már a karjaiban
tartotta Petikét, Zsuzsit kézen fogta, és eljöttek a várrom közeléből.
- Ööők, ööők vojtak! – szepegett
Peti, közben kapaszkodott anyja nyakába.
- Ööők vojtak! – mutatott kis
maszatos kezével a suhancokra. Azok mit sem törődve a pár perccel ezelőtt történtekkel,
már vidáman rugdalták a labdát a közeli kitaposott gyepen. Klári és Péter
elkezdték újraépíteni a lerombolt várat. A kicsik lassan abbahagyták a sírást.
Körbeállták a két fiatal felnőttet. Nem telt bele pár perc, a homokvár újra
állt. Lehet, hogy nem egészen úgy, ahogy korábban, de állt és a gyerekek
megnyugodtak.
- Látjátok, most ők nagyon
szégyellhetik magukat! – mutatott Péter a kamaszokra, akiknek arcán kicsit sem
mutatkozott a megbánás jele. Ebben a pillanatban a focilabda begurult a
homokozóba, épp Bandika lábai elé. Bandika gondolkodás nélkül felvette, és
esetlenül odatotyogott vele az egyik fiúhoz.
- Ezs a Tijjed – nyújtotta
alázatosan, pici kezével szorítva a labdát a nála háromszor magasabb fiú felé. A
kamasz fiú csak állt és nézett a csöpp gyermekre. Nem szólt egy szót sem. Nyúlt
a labdáért, de nem érte el. Kénytelen volt lehajolni érte. A játszótéren minden
szempár őket figyelte. Ebben a pillanatban olyan csend lett, hogy tisztán
lehetett érteni a kamasz rekedtes hangját.
- Köszi, izé… rendes tőled, köszi
– a focilabdát bal kezében tartva, jobbjával egy finom barackot nyomott a kicsi
kobakjára. A kamaszok egymásra néztek, egy szót sem szóltak, de mintha
megértettek volna valamit…
Abbahagyták a focizást, és egyenként
elandalogtak.
az elképzelt jövő lehet bármilyen tiszta az élet koszos köznapi mőbiusz szállítószalagján amit ma átveszek én te másként kapod vissza egyoldalú az idom mégis megfordul a való érzéseink alatt gyakorta meginog a plató a valóság energiája húrként forog nyolcasát álmodban megláthatod érdes rideg egyélű átforduló felületén csak az idő liheg fut körbe a semmin andalgunk súlytalan-könnyedén (hideg az űr a tér görbe az utca zsák csillogó kirakatokban sunyítva drágul a nagykabát) s talán örökre egymásba karolva visszatérő álmunk fogjuk közre míg a végtelenbe hajlik a hát
Július 23-a vasárnap, 12 óra 20 perc volt, istenien tűzött a nap. Aki tehette, valamelyik strandon lubickolt, vagy hideg italát szopogatta éppen egy napernyő áldásos hűsében. A Március 15. téren nyitott ajtókkal várakozó Mercedes taxiban 40 C°-ot mutatott a műszerfalra ragasztott, bimetál hőmérő.
Hortobágyi Béla mélyet slukkolt a mentolos bagóból, és unottan pöckölte el a parkoló szélén púposodó sittcsomó irányába. Kálmi, a helyi csöves hajolt le érte, amikor a félig szívott bűzrudacska legurult a kupac aljára.
A meghatározhatatlan korú, szemlátomást ittas alak sandán Hortobágyira nézett és megjegyezte:
– Né, má’ mekkora dekk, ezért még egy helikoffer is leszállna.
– Elegem van már a cigiből – morgolódott a taxis. Kijön dolgozni az ember, és csak szívja egyiket a másik után, közben szikkad a napon a Mátyás pinyón, és unatkozik a belváros szívében.
– Miért nem húzol el innen? – mutatott a Duna felé a toprongyos csavargó. Lehet találnál utasokat a sétahajóknál.
– Persze, majd adnának a pofámnak az ottaniak. Románék meg addig megint lenyúlnák a helyünket. Kettő körül kijön Batyu és Göndör, lehet Putyi is kinéz, és meg is lesz egyből a balhé, hogy hol kavartam. Vigyázni kell, nehogy ideszokjon a sok sunyi retek, mert akkor vége a tutinknak. Ha beesne most egy vidék, nem is vállalnám. A hajóállomáson ott figyel a három zsíros majom, és ha félóra alatt nem érek vissza fuvarból, akkor a nyakam rá, feljönnek ide. Ők azt hiszik, ez itt az okosság, és mindig nagyon pörög.
– Menjél csak nyugodtan, majd én fogom a helyet! – krákogta Kálmi. Adsz három kilót, mint az aszfaltosok, és vigyázok a ti placcotokra is.
– Nofene, mert mire kell még vigyáznod?
– Hát nem látod ott elől? Felbontották délelőtt a járdát, azért van itt a törmelék. Valami kábelt cseréltek. Amíg ki nem hűl, addig őrzöm a friss aszfaltot.
– Három kiló? Ebben a forróságban túlórázhatsz Kálmi, mire kihűl…
– Azért mondom, hozok még egy kis cefrét a nonstopból, és fogom a helyed, te meg guríthatsz bátran a szállodasorról, amíg ki nem jönnek a többiek.
Béla kiszállt az autóból, előrébb ballagott, és megnézte a járdát. Elég nagy felület volt újraöntve, és még mindig büdösen gőzölgött a napon.
– Micsoda csula, ezt se csinálnám semmi pénzért! Hányhatnékom van a szagától is – köpött ki a taxis.
– Na, azért mondom, gurulj egyet, amíg hűl ez itt!
– Meggondolom még - morogta Béla -, azzal elnyújtózott a taxi árnyékos hátsó ülésén.
Hortobágyi a csöves markába nyomta a három gurigát, aztán elhúzott a szállodák irányába.
Szerencséje volt, az első körben leintették, és kivitték a Margit-szigetre. Már éppen fel akart menni az Árpád hídra, hogy fordul vissza Pestre, amikor egy fiatal lány szaladt felé integetve a bokros parkon át.
Először azt hitte, nagyon megsütötte a nap a Mátyás pince előtt, mert úgy látta, nincsen a lányon ruha. Amikor aztán beült, megbizonyosodhatott róla, hogy teljesen rendben van a látása.
A hölgyike egy szál bugyiban volt, ennek ellenére nem igazán szégyenlősködött. Bedobta magát, és minden magyarázkodás helyett a lábát nyomkodta, mivel futás közben üvegdarabba lépett.
– Meztelen nő, vér… mi lesz itt még ma? – futott át Bélán az izgalom.
– Vigyél gyorsan a Vízibolha utca 43-ba – sziszegte a lány.
– Már elnézést – nem érdekel, hogy mit csinálsz a szigeten egy szál bugyiban –, de van pénzed?
– Menjél csak, majd otthon fizetek, ellopták az összes cuccomat.
Béla kényszerhelyzetben volt, és egy meztelen, csinos nőre amúgy sem lehet haragos képet vágni. Jól megnézte a csajt, sóhajtott egy mélyet, és elindult a híd budai felhajtója felé.
Húsz perc alatt értek a címre. A lány sietve beszaladt az udvarba. A taxis félszegen utána settenkedett, hogy lássa, hová megy be. Nem tudott azonban sokáig leskelődni, mert egy tekintélyes tartású, világosbarna bullmasztiff jelent meg az ajtóban, ahol fél perce a hölgyike belibbent. A kutya egyáltalán nem ugatott, talán ez volt a legfélelmetesebb, csak határozott iramban elindult Béla felé. A taxis hirtelen megfordult, és szívdobogva rohant vissza az autójához. A kapu azonban addigra becsukódott. Hortobágyi izgalmában kifelé tolta volna, de az épp fordítva nyílt. Lélekben már felkészült a harapás égető kínjára. Izmait megfeszítve megmerevedett a kapu előtt, mozdulni sem mert. Úgy érezte, mind az öt liter vére a dobhártyáját püföli. Háta mögött nem hallotta a kutya neszezését, csak érezte, amint felugorva szaggatni kezdi a ruháját. Ekkor egy éles kiáltás mégis áttört a hallását bénító lüktetésen: Sáááátááán visszaaaa!
A lány hajolt ki az ablakon – még mindig fedetlen felsőtesttel –, és ráparancsolt a robusztus ebre. A kutya, mint egy megszeppent kisgyerek, akit rosszaságon kapnak, úgy ment az ablak alá, és leült a fal tövén.
Mire Béla hátra mert nézni, a lány már ki is ugrott az ablakon át az udvarra, és nyakörvénél fogva húzta hátra az ebet.
– Bezártam a fészerbe Sátánt. Gyere velem, rendbe szedlek! – hallotta kisvártatva, miközben még ugyanúgy állt a kapuban, mereven markolva a vasat.
Béla összegörnyedt tartással követte a lányt a leárnyékolt, hűvös szobába. Kis noszogatás után felfeküdt az ágyra, és hagyta, hogy levegye róla szakadt ruháit és kitisztítsa a karmolt sebeket.
Kezdett ellazulni, jólesett neki a gondoskodás. Érezte a lány puha melleit, amint azok himbálódzva néha-néha a hátához értek.
Egy sötét autó állt be a parkoló kocsik közé. A sofőr rátenyerelt a kürtre, és lebarmozta a parkolóhelyen tébláboló részeg csavargót. Béla összerezzenve felriadt, és önkéntelenül odanézett, ahonnan a hangot hallotta. A sofőr éppen kisegítette az utast.
– No, ez sem a férje lehet – gondolta az álomtól még kábán, mert az nem szaladozna körbe, hogy kinyithassa a jobb hátsó ajtót.
Amikor kiszállt a középkorú nő, rögtön felismerte. Akkoriban gyakran szerepelt a tévében egy olyan beruházás felügyelete kapcsán, ami aztán sohasem valósult meg.
– Figyeled Kálmi? Terike, a kormánybiztos asszonyság… Jön kajálni a sofőrjével. Megszaladt neki. Biztos nem ért rá tegnap kimenni a piacra.
Kálmi azonban ekkor már túl volt az újabb flakon tablettás itókán, és az étterembe tartó pár előtt hadonászott, akár egy madárijesztő. Talpa ideális gömbölyűségét kihasználva cefetül billegett, és szinte érthetetlenül krákogva hangoskodott:
– Hrkkkrr meeeeg, neemszaaad hrkkkrr, fiiigyejmárááá neemleeet, hrkkkrr nememmá’, hrkkkrr fiiigyejmáideee nememmá’, hrkkkrr neméteeee?!
A sofőr védőn ölelte át Terikét, a másik karjával pedig, mint a legyet, úgy hajtotta el Kálmikát a közelükből. Hátrafelé nézve fedezte az agresszív, értetlen csöves támadását, miközben tolta előre az asszonyt az étterem bejárata felé.
Terike is hátra-hátra pislantott, erősen szemrehányó kifejezéseket vetve az álnok, nem tágító részeg csavargóra.
– Tűnjön innen, nincsen pénzem! – szajkózta.
Kálmika már rángatta is a sofőr karját, az meg ütötte a csöves kezét, és fennhangon szörnyülködött
Így érkeztek meg – szinte egyszerre – a forró, lágy aszfaltba…
Béla kimeredt szemmel ült a taxiban. Nem tudta, hogy most álmodik-e, vagy a jó előbb volt ébren, amikor a lány simogatta a sebeit.
A „Laokoón-csoport” összegabalyodva és aszfaltba süppedve cibálta egymást tovább. Néha valamelyikük ki-kiszabadult, de a lerántott cipőért visszanyúlva újra beragadt. Végül azonban csak Terike állt bokáig az aszfaltban, és mint az orosz népmesében a répát, úgy húzta-vonta az addigra már összebékült másik kettő és egy kedves, segítőkész járókelő.
Hortobágyi hátradőlt az ülésen, lehunyta a szemét (talán visszarévedt a szigeti lányra), és elkezdte mondogatni:
– Nőj, nőj, répa, növekedjél gyökérke, jó édesre, szép kövérre, óriási nagyra!
Pár napos
prágai kirándulásunk második napján bejártuk a Hradzsin építészeti és
képzőművészeti szépségeit. A reggel óta tartó élmény dús kiránduláson jócskán
elfáradtunk. A Királyi kert, a paloták lenyűgöző látványa és ennek befogadása
kis csapatunkat kellemesen elbágyasztotta. A késő őszi napsütéses időnek is
köszönhettük, hogy kora délutánra már vágytunk egy kis pihenőre. Lesétáltunk a várhegy
lábánál a Károly híd felé. Prága legfestőibb részén, a Moldva bal partján lévő
lejtős domboldalon ereszkedtünk le. Az egymással összefüggő teraszos kertek,
paloták, templomok, cseréptetős házak, egzotikus növényekkel szegélyezett középkori
hangulatú Kisoldal páratlan látnivalót nyújtott. Az október végi nap még
magasan járt, melengette arcunkat, éreztük a kora délután finom leheletét. Szinte
egyszerre pillantottunk meg egy kellemesnek tűnő teraszos sörözőt. Ki társaságunk
nyomban keresett egy napfényes asztalt, a fáradtságtól szinte lerogytunk a székekre.
Étel- és itallapot nem láttunk egyik asztalon
se. Még el sem helyezkedtünk, megállt előttünk egy csinos, miniszoknyás fiatal
pincérnő. Cseh nyelven érdeklődött hogylétünk helyett valószínű arról, hogy mit
szeretnénk fogyasztani. Egy árva szót sem értettünk. Az idegenvezetőnket nem
láttuk sehol, így tolmácsunk sem volt. Egyik asztaltársunk a német nyelvet a
magyarral és kézjeleivel kombinálva próbált rendelni két korsó sört és két
kávét. A „wie viel kostet korsó bier?” kérdésre azonnal válaszolta a kis a
hölgy németül, hogy 65 korona. Gyuri egy pillanatra elhallgatott, ránk nézett,
úgy gondolta nem jól hallotta. Megpróbálta németül a kávé árát megkérdezni, de
arra is 65 korona volt a válasz. Enyhén gyanús pillantást vetettünk egymásra,
hisz előző este az Óváros tér egyik legdrágább kocsmájában, az „U Kata”(A
Hóhérhoz) nevűben is csak 50 korona volt egy korsó sör. A pincérnő láthatóan
türelmetlennek tűnt, mi pedig nemcsak szomjasnak és fáradtnak látszottunk,
hanem valóban azok voltunk. Ekkor a már jócskán megkopott angol nyelvtudásomból
felvillant egy porlepte gondolat és eldadogtam tört angolsággal:
„It’s very….very…. expensive for
us. We are very poor people from Hungary.” (Ez nagyon…nagyon drága nekünk. Mi
szegény magyar emberek vagyunk.)
A pincérnő ezen a kijelentésen
egyáltalán nem lepődött meg, azonnal reagált:
- I can understand you. I’v can
get for you one inexpensive beer. There is diskont beer, one Budweiser, only 39
korona. (Megértelek. Tudok nektek egy olcsóbbat. Van diszkont sör, egy
Budweiser csak 39 korona.)
- And how much is the cup of
coffe or capuccino? - kérdeztem felbátorodva.
- The price is the same as beer -
mondta és választ várva kissé türelmetlenül nézett ránk. Pár pillanat alatt
jócskán leesett az italok ára, nekünk meg majdnem az állunk esett le.
- Kissé furcsa ez a söröző, itt
mindennek ugyanannyi az ára – suttogta Gyuri, attól tartva, hogy a pincérnő
megértheti. Nem volt időnk sokáig tanakodni, a kis hölgy erőltetett mosollyal,
de kérdőn nézett felénk, nem akartuk magunkra haragítani. Rendeltünk két pohár
sört és két kapucsínót. Kisvártatva már hozta természetes széles mosollyal a
rendelést nekünk, „szegény magyaroknak”.
A capuccino
kicsit forró volt, ezért Edittel kimentünk a mosdóba. Amikor visszafelé jöttünk
láttuk, hogy a mi párjaink már a következő rendelést adták le. Az első két
pohárral hamar elfogyott.
- A fiúk hamar megtalálták a
hangot a csinos cseh kiszolgálóval - mondtuk, majdnem egyszerre.
- Jó, hogy lealkudtuk, úgy
látszik nincs az a sörmennyiség, amit meg ne lehetne inni, ha ilyen „olcsón”
adják - néztünk egymásra. A program zsúfoltsága miatt sokáig nem maradhattunk,
pedig jólesett volna még üldögélni és pihentetni fáradt lábainkat. A késő ősz
melengető sugarai átjárták minden porcikánkat. Lekerültek rólunk a vastagabb
pulóverek, szélkabátok is. A lealkudott négy pohár sör hamar elfogyott. Kicsit
mi is besegítettünk, valóban nagyon finom volt.
A szomszéd asztalnál helyet foglaló
utastársaink nagyon szerényen fogyasztottak. Amikor feltápászkodtunk a rövid
tespedésből Gabi nevetve mondta:
- Láttam jó sokat ittatok Prága legdrágább
söréből – én csak egy pohárral mertem inni.
Mikor megtudta, hogy valójában
mennyiért ittunk egy pohár sört, azaz négy decit, nem akart hinni a fülének.
Azt hitte, tréfálunk. Neki eszébe sem jutott alkudozni.
Az esetből okulva, szorult
helyzetben nem kell szívbajosnak lenni külföldön, persze nem árt egy kis
nyelvtudás. Mindenesetre ennél több mint ami nekünk volt. A „szegény magyarok”
kifejezés igazából nem is áll messze a valóságtól.
Ebben a liftben sokan voltunk, mind más nemzetből valók. Utaztunk a Gustave Eiffel mérnök által megtervezett toronyban, a szédítő magasság felé. Mielőtt a liftbe szállhattunk volna legalább egy órát álltunk sorban a jegypénztárnál. Türelmesen kivártuk, amíg ránk került a sor. Itt senki nem akart tolakodni. Milyen furcsa világ ez? - gondoltam. Nem olyan, mint otthon.
Aki elég merész volt és elszánt, az első emeletig gyalog is megtehette az utat. Ha ott szállt liftbe, valamivel kevesebb összegből megúszta a jegy árát. Mi az egész utat lifttel tettük meg. Ha már lúd, legyen kövér. Nem minden nap utazik az ember az Eiffel-toronyban.
Álltunk már a liftben, szorosan egymás mellett, látszólag ez nem zavart senkit sem. Néha összeért a vállunk, a karunk, a hátunk, de most jólesett. A bezártság valami különös hangulatot teremtett. Mindenki vidám volt, mosolygott. Még sosem láttam összezárva ennyi barátságos, különböző nemzetiségű embert. Valami különös hangulatot teremtett ez a sokszínűség. Nekem mindenesetre nagyon tetszett.
Volt közöttünk egy indiai házaspár két kicsi gyerekkel, mellettük japánok, velem szemben valószínű angolok, értettem szavaikat, háttal nekik francia diáklányok. Voltak amerikai néger fiatalemberek, kicsit odébb kínai nők, mellettük talán spanyolok, mögöttük lengyelek, s még sokféle nemzetiségű lehetett. Most itt ebben a néhány percben mindannyian egy nyelvet beszéltünk. A tekintetünk szólt helyettünk. A lelkünk is kicsit összeölelkezett.
Úgy szerettem volna, ha tovább tart ez az út! Itt senki nem akart háborút, sem békétlenséget. Itt emberek voltunk, de nem akármilyenek. Csak egyet akartunk, egy cél lebegett előttünk, hogy végre meglássuk azt a panorámát, amire már régóta vágytunk.
A második emeleten kiszálltunk. A látvány már itt is lenyűgözött. Ha csak ennyit láttam volna, ezzel is megelégszem, de feljebb ennél sokkal több szépség várt rám. Visszaszálltunk a liftbe, feljutottunk a harmadik emelet magasságába, kettőszázhetvennégy méterre. Kiszálltunk. Éreztük a szél erejét, arcunkba fújt élesen. Május eleje volt, de hűvösebb, mint a megszokott. Körbejártuk a tornyot. Kicsit elidőztem az idősödő Eiffel panoptikuma előtt. Erős üveg védte. Ült az íróasztalánál és dolgozott. Valószínű nem sokat pihent életében sem. Csodáltam. Nagyszerűt alkotott. Az égre rajzolta ezt a merész, könnyed fonalú acélvonalat, ami akkor, az ezernyolcszáznyolcvankilencben megtartott Világkiállításon forradalmi alkotásnak számított. Azóta is uralkodik a párizsi horizonton, magasan az összes többi műemlék fölött.
Nemsokára lefelé indult a lift. Milyen kár! Felfelé utazni sokkal jobb volt. Arckifejezéseink arról árulkodtak, hogy a látványban senki nem csalódott. Akik fenn voltunk a szédítő magasságban, bizonyára hasonló élménnyel gazdagodtunk. Párizst látni az Eiffel-torony tetejéről nem mindennapi élmény. Jó volna ezt az élményt egyszer megismételni, ha tehetjük.
Ma már csak egy álomnak tűnik az egész. Magamnak sem merem bevallani, hogy lehet, hogy nem is volt valóság.
Az utcánkban, melyet kezdetben – nem tudni miért – a pokolról kereszteltek el, s csak később vehette fel Nepomuki Szent János nevét, annyi híresség lakott és élt, hogy egy kisebb város a felével is beérte volna. Eme hírességek egyike Ösztöke volt, becsületes nevén ifjabb Fedák József, akit ugyan nem ismertem személyesen, de Nagy bácsi, a nagyapja és a környékbeliek annyit meséltek róla, hogy abból egy regény is kikerekedhetne. A számos történet közül nekem az tetszett a legjobban, amelyik életreszólóan megalapozta az eleven legényke hírnevét.
Nos, a szóbeszéd szerint olyan négy-ötéves lehetett, talán még annyi sem, amikor egyik vasárnap, miközben annak rendje s módja szerint folyt a délelőtti szentmise a premontreiek Úri utcai templomában, hirtelen alattomossággal rájött a kisebbik baja. Az eset fent a karzaton történt, mivel Ösztöke szülei kórustagok voltak. S ha már ők ott tartózkodtak, illő volt gyermeküket is a közelükben tudniuk, hogy rajta tarthassák a szemüket.
A bölcsességeknek ugyan még híján volt a legényke, annyit azonban már filozófusok nélkül is tudott, hogy a szükség nagy úr. Nem is húzta hát az időt, hanem odafutott buzgó áhítattal éneklő édesanyjához, ám mielőtt szólásra táthatta volna a száját, a hit tekintetében kérlelhetetlenül következetes mama egy mérges szemöldökrándítással el is némította csemetéjét. Szerencsére atyja jóval engedékenyebbnek bizonyult. – Keress egy kerítést, és ott intézd el a dolgod – súgta fia fülébe. – Csak vigyázz, nehogy lepisild a szandálod!
Ösztöke körülnézett. Tekintete végigsiklott az orgonasípokon, a kántor és a kórustagok arcán, végül a karzat kovácsoltvas korlátján állapodott meg. Nem egészen olyan, mint a püspökkertet körülölelő, de kerítésnek ez is csak kerítés, futott át rajta az örömteli felismerés. Odaállt hát a rácshoz, ügyesen kigombolta nadrágja elejét, és szépen harmatoztatni kezdte lefelé a visszatarthatatlant. A permetről a padokban ülők gyorsan kiderítették, hogy nem mennyei magasságból hullott rájuk, és felháborodásukban templomhoz nem illő módon visítozni, szitkozódni kezdtek. A példanélküli rendbontás miatt, a miséző Tauszig atya néhány percre megszakította az istentiszteletet, hogy tájékozódjon. Amint megtudta a felháborodás okát, erélyes hangon felszólította Ösztöke szüleit, hogy csemetéjükkel együtt a lehető leggyorsabban hagyják el a templomot, és kint az utcán, valamelyik fa vagy fal tövében fejezzék be a sürgős elintéznivalót.
Önmagában már ez az egyetlen történet is elég lett volna ahhoz, hogy Ösztöke neve örökre bekerüljön Nagyvárad halhatatlanjai közé. Hogy mégsem így történt, az a krónikások vétke, akik valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, mindig másként rendszerezik a dolgokat, mint a hétköznapi emberek többsége.
S bár unokája valóban híres emberré vált, Nagy bácsi, aki mint már említettem, anyai nagyapja volt, sosem dicsekedett vele. Egyrészt, mert még csak nem is sejtette az unokájára váró dicsőséget, másfelől nem volt az a dicsekvő fajta. Kezei szélsebesen jártak, a száját viszont csak ritkán nyitotta szóra. Nem mintha némasági vagy egyéb fogadalom tiltotta volna számára a felebarátaival való értekezést. Sőt! Nagyon is közlékennyé vált, valahányszor a körülmények ezt lehetővé tették számára. Körülmények alatt Nagy bácsi esetében azokat a szájában sorakozó fa- és vasszögeket kellett érteni, melyeket a gondjaira bízott cipők és bakancsok talpába szándékozott beverni. Egyébként a szögeket két fémdobozban tartotta csiriztől és szuroktól ragacsos asztalán. Munka közben időnként bele-belemarkolt egyik vagy másik dobozba, és teletűzdelte szögekkel a száját. A faszögek mindig bal oldalra kerültek, a vasszögek jobbra. A hegyükkel kifelé meredő szögektől úgy festett a szája, akár egy tűpárna.
– Meglássa, ebből az Ösztökéből nagy madárszakértő lesz – szólalt meg, miközben hozzáfogott cipőim siralmasan ferdére kopott sarkaihoz.
– Miből gondolja? – fűztem a szót, kizárólag a beszélgetés kedvéért, ugyanis fogalmam sem volt, kiről beszél az öreg.
– Hát itt van példának okáért az a tavalyi eset – folytatta a megkezdett tempóban az öreg. – Történt, hogy a vejem, tudja, Fedák Jóska, június végén, jutalmul a színjeles bizonyítványért, vett hat pár postagalambot az unokámnak, Kis bácsitól, Izsák apósától. Még egy dúcot is szerzett valahonnan. A fránya galambok azonban nem méltányolták igyekezetüket, s még aznap faképnél hagyták őket, visszarepültek Kis bácsihoz.
– Galambházhoz szoktak ezek, fiam, nem holmi dúchoz, elvégre városi madarak – magyarázta az öreg Jóskának, mikor az este beállított a szökevényekért.
– De nekem fogalmam sincs arról, hogy néz ki egy galambház, Pali bátyám – szabadkozott Jóska.
– Egyet se búsulj, fiam! Te csak vásárold meg a faanyagot, én majd megszerkesztem a házat – veregette meg Jóska vállát búcsúzáskor az öreg.
Nem volt mit tenni, másnap az instrukciók alapján Jóska megvásárolta az oszlopokat, léceket, dróthálót, egyebet, Kis bácsi meg két nap alatt olyan galambházat készített, hogy még az öreg Zsíros is megirigyelte volna, ha látja...
A galambok gyorsan megbarátkoztak új otthonukkal. Igaz, más választásuk amúgy se nagyon volt.
Kéthónapnyi fogság után, egy augusztusi reggelen Ösztöke kieresztette a galambokat, s kíváncsian leste, mi lesz. Az lett, hogy a beste jószágok kiröpültek, egyenesen fel a háztetőre, ott aztán meg is ragadtak. Csak totyogtak le s fel a cserepeken, búgtak, turbékoltak, de a repüléshez valahogy nem fült a foguk.
Ösztöke előbb partvissal ijesztgette őket, a galambok azonban a fülük botját sem mozgatták. Aztán földgöröngyöket dobált fel a háztetőre, de az se hatott. Ráadásul még Jóska is jól lekapta, amiért megtölti földdel az ereszcsatornát. – Van abban már épp elég szemét, fiam, felesleges gyarapítanod – igazította el csemetéjét.
Másnap a kelő nap szorgalmas munkában találta a kisebbik Fedákot. Két-háromujjnyi széles csíkokra szabdalta a tűzrakáshoz félretett újságokat. Nagy igyekezetében még a nyelvét is kidugta.
– Hát te miben mesterkedsz, fiam? – kérdezte gyanakodva Jóska.
– Galambösztökéket készítek – felelte sokat sejtetően a legényke.
– Micsodát?…– tátotta el a száját Jóska.
– Galambösztökéket. Ezektől úgy repülnek majd a lusta fajzatok, mintha ostorral hajtanák őket – magyarázta a gyerek.
– Na, ezt megnézem – tolta hátra kalapját idősebb Jóska, azzal leült a gang lépcsőjére.
Miután az utolsó újsággal is végzett, Ösztöke lesietett a galambházba. Egyenként összefogdosta a galambokat, s madzaggal ügyesen a farkukra kötözte a papírcsíkokat, aztán kitárta az ajtót, azok meg egymás hegyén-hátán tódultak kifelé. A háztetőre azonban már nem ereszkedhettek le, mivel útközben halk surrogással beindultak a farkukra kötözött ösztökék. A sokat tapasztalt madarak eleinte nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget a mögöttük pörgő motolláknak. Mindössze kicsit gyorsítottak a tempón, remélve, hogy előbb-utóbb lemaradnak kellemetlen kísérőik. Csakhogy a gyorsítástól a papírcsíkok még veszettebb forgásba kezdtek. Már nem is surrogtak, hanem valósággal berregtek, és mindenütt szorosan a nyomukban. A galambokon úrrá lett a félelem. Kétségbeesetten igyekeztek felfelé menekülni, az ösztökék azonban állhatatosan pörögtek mögöttük. Aztán hirtelen öngyilkos zuhanórepülésbe mentek át, ám ez se járt eredménnyel. Különös hanggal társult manővereiktől a környék többi galambja is pánikba esett. Egymás után kaptak szárnyra a tiplerek, pörklik, fésűs keringők, fodros és parókás pergők, posták, bukók és strasszerek. Pillanatok alatt megtelt az égbolt furcsán cikázó galambokkal.
Ösztöke magánkívül volt az örömtől. Megállás nélkül rohangált az utca és az udvar között, közben diadalittasan kurjongatott. Hiába kérlelte az apja, hiába rimánkodott az anyja…
A delet is elharangozták, mire az utolsó galamb farkáról is leszakadt az ösztöke, és kimerülten bebukott a galambházba.
– Többé azonban nem volt szükség ösztökére. Ma is a kisunokám galambjai maradnak legtovább a levegőben. Magam is megbizonyosodtam róla – tekert elismerően a nyakán Nagy bácsi.
Csősz Pistáról minden valamirevaló váradi tudta, hogy burokban született. Az efféle kiváltságos embert, élete végéig elkíséri a szerencse. Messziről megérzi a földbe ásott kincset, akár a jó szamár a készülő esőt. Megérzi, és meg is találja. Ráadásul sem kés, sem kard, de még a pisztoly- vagy a puskagolyó sem képes ártani neki.
Hogy Csősz Pista valóban szerencsés csillagzat alatt született, már egészen zsenge korában bebizonyosodott. Hatéves lehetett, amikor bátyjai felállították a Széles utcai híd korlátjára, aztán rászóltak: Na, ugorj, öcsi! Pista gyerek nem is kérette magát, rögvest elrugaszkodott és olyan szép homorú ívű csukafejessel érkezett a Körösbe, hogy még a Szajkó fivérek is eltátották tőle a szájukat. Csakhogy a pillér tövében jókora kőtömb lapult. Vélhetően még a hajdani hídépítők felejtették ott, bár az sem kizárt, hogy a tavaszi áradások görgették le a hegyekből. Tény, hogy Pista feje nekiütődött. Mélyen volt a kő, de még így is jókorát reccsent a kobakja. Egy pillanatra elsötétedett előtte a világ, és erejét vesztve elterült a folyó fenekén. De az egész csak egy villanásnyi ideig tartott. A következő pillanatban már feleszmélt a burokban született legényke. Hirtelen elhatározással elrugaszkodott a kavicsos folyófenéktől, és prüszkölve emelkedett a felszínre. Amint bátyjai meglátták öccsük vérző fejét, nyomban utána ugrottak, kisegítették a partra, ölbe kapták és úgy ahogy voltak, fürdőgatyásan nyargaltak vele Bozsó főorvoshoz. A híres fiatal sebész végigtapogatta Pista kobakjának s nyakának minden négyzetcentiméterét. Közben hol hümmögött, hol a fejét csóválta.
– Meg kell adni, keményfejű gyerek – összegezte diagnózisát. Aztán érzéstelenítőt fecskendezett a seb körül a fejbőr alá, barna zsinórt fűzött egy görbe tűbe, és szapora öltésekkel ügyesen összevarrta a felhasadt bőrt. Végül bekötözte.
– Derék katona lesz belőled, fiam – veregette meg Pista vállát a főorvos, majd bátyjai felé fordult: – Pupilláiból, s a hidegrázásból ítélve, enyhe agyrázkódása van, de holnapra elmúlik. Három nap múlva viszont hozzátok vissza kötözésre, s ha lehet, a jövőben jobban vigyázzatok rá! – kötötte a lelkükre búcsúzóul.
Egy hét múlva lekerült a turbán Pista fejéről, iskolakezdésre pedig a hasadás helyén nőtt töpörtyűszerű varrat is leszáradt. Addigra már a fél város tudott a csodás kimenetelű vízbeugrásról.
Telt, múlt az idő és Pista legénnyé cseperedett. Mivel kicsi korától ügyesen rajzolt, szépen faragott, özvegy édesanyja úgy határozott, legkisebb fiát az egyik neves váradi sírkőfaragóhoz adja inasnak. Pista egykedvűen fogadta anyja bejelentését. Másnap be is állt a kőfaragóhoz. Naphosszat keverte a cementet és dolomitőrleményt, cipelte a már kiöntött sírköveket, obeliszkeket, kriptafedeleket. Ha mestere úgy kívánta márványt csiszolt, vagy valamelyik temetőben betongyűrűt öntött. Nagyritkán a vésőt is kezébe vehette.
Húszéves korában annak rendje s módja szerint bevonult katonának, letöltötte a két évet, aztán hazatért, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Hétközben a sírkőfaragó műhelyben serénykedett, szombatonként pajtásaival eljárt a bálokba. Néha őt verték meg, máskor ő tört be néhány fejet, a lányokkal azonban valahogy nem sikerült zöld ágra vergődnie. Nem mintha bárminemű kifogása lett volna a szemrevaló fehérnépek ellen. Sőt! Nagyon is igyekezett a kedvükbe járni. Ám a lányok valami miatt idegenkedtek tőle. A második, harmadik találka után rendszerint faképnél hagyták.
Bántotta a dolog Pistát, nagyon is bántotta. Nem is ment józanon haza soha. Özvegy édesanyjának majd’ megszakadt a szíve nagy bánatában. Mondogatta is Szeghalmi néninek, valahányszor összefutottak a piacon:
– Ó, drága Mariskám. Mit nem adnék, ha Pista is olyan lenne, mint a testvérei, akiknél már három-négy gyerek hancúrozik az udvaron.
A harmincas évek közepén csősz nélkül maradt az Olaszi temető.
– Nálad alkalmasabb embert keresve sem találnánk, fiam – kopogtatott be egy nap a gondnok Pistáékhoz. – Ha elvállalod a csőszködést, a csőszlakás is örökre a tiéd lehet – tette hozzá jelentőségteljesen.
– Ami azt illeti, ennél valamivel többet vártam az élettől – válaszolta Pista az ajánlatra. – De ha ez van nekem szánva, kénytelen vagyok beérni vele. Egye fene, elvállalom – csapott a gondnok tenyerébe. Így lett a kőfaragó legényből Csősz Pista.
Barna arcú, sovány, szikár ember volt már, amikor az ötvenes évek közepén megismertem. Csontos karján úgy dagadtak az erek, mint a ruhaszárító kötelek, a fehérre meszelt csőszház előtt, amely a Temető utca felőli kapu mellett támasztotta belülről a sírkert roskatag téglakerítését. Napközben sírokat ásott, öntözte a virágokkal beültetett hantokat, egyengette a temetőkert útjait. Sötétedés után kulcsra zárta a két kaput, leakasztotta az ajtó melletti szegről a lámpát és végigjárta a temetőt. Aztán ő is nyugovóra tért.
A holtak sohasem háborgatták, az élők csak elvétve. Néha előfordult, hogy a kocsmából hazafelé tartó ittas emberek egyikét-másikát elnyomta az álom a hantokra boruló szomorúfüzek alatt. Éjfélig többnyire kialudták mámorukat s indultak volna haza. Mivel a kapuk zárva voltak, kénytelenek voltak felkölteni Csősz Pistát. Dühös volt az öreg, majd szétvetette az indulat. Nem is nagyon türtőztette magát, szabadjára engedte a lelkében felgyülemlett összes keserűséget, mérget. Kacskaringós káromkodásait úgy cifrázta, mint a szűrszabók cifraszűreiket. Anyám szerint Pista bácsit káromkodásban legfeljebb a fuvarosok múlták fölül.
Beszélték, hogy egy alkalommal, az egyik hazafelé tántorgó részeg beleesett egy frissen kiásott sírba. Ha már benne volt, ott fektében el is aludt. Október vége felé járt, hűvösek voltak az éjszakák. A hidegtől gyorsan magához tért a részeg és kiabálni kezdett: – Jaj, de hideg van! Jaj, de hideg van!… A kiabálásra felébredt Pista bácsi. Mérges volt, mint mindig, valahányszor felriasztották álmából, s csak úgy, gatyásan, mezítlábasan kiállt a háza ajtajába és visszakiabált: – Úgy kell neked! Fázzál csak! Miért rúgtad le magadról a földet!
Ettől az egyetlen esettől eltekintve az öreg mindig nagy tisztelettel beszélt a holtakról. Szent meggyőződése volt, hogy az elhunytak, vagy ahogyan ő nevezte őket: „a jobb létre szenderültek”, keményen megtorolják, ha valaki háborgatni merészeli végső nyugalmukat.
A holtakkal nem is volt baj soha. Most sincs. Békésen nyugszanak egymás mellett, nemzeti és felekezeti hovatartozástól függetlenül. Némán tűrik a sírkerteken kívüli világ aljasságait. Nem lopnak egymástól, nem verekednek, nem gyűlölködnek. Az irigykedés, féltékenykedés, bosszú kizárólag az élők jellemzője.
Míg élt anyai nagyanyám gyakran kísértem el az Olaszi temetőben nyugvó nagyapám sírjához. Ő vitte a virágot, én meg egy ütött-kopott, alumínium tejeskandlit lóbáltam, melyet a temetőkútnál mindig megtöltöttünk vízzel. A vízmerítést a világ összes kincséért sem engedtem volna át nagyanyámnak. A temetőkútban ugyanis népes békakolónia tanyázott. Történt, hogy egyik alkalommal épp egy gyanútlanul sütkérező méretes bakbékát igyekeztem a vízzel együtt a kandliba terelni, amikor váratlanul erélyes hang szólalt meg mögöttem. Az ijedtségtől kis híján belefittyentem a kútba.
– Semmit se változtál, Jolán! Ma is ugyanolyan szép vagy, mint lánykorodban. Látod, ha annak idején engem választasz, most nem özvegyként kellene kijárnod a temetőbe – szavalta a fehéringes férfi.
– Persze, mert akkor örökké itt lakhatnék – válaszolta nagymama. – Ugyan már, Pista, ezerszer megmondtam, azért választottam Imrét, mivel te világéletedben felelőtlen, könnyelmű ember voltál. Csak a barátok léteztek számodra, s az ital. Hol egyik, hol másik, hol egyszerre mindkettő. Milyen élet várt volna rám, melletted?…
– Húsz éve egyetlen kortyot sem ittam…
– Mert akkorra már tönkrement a májad. Ne áltassuk egymást, Pista…
– Még most sem késő, Jolán…
– De nagyon is késő, Pista. Öregasszony vagyok, te meg öregember. Nekünk már csak múltunk van, jövőnk nem lehet… Na, Isten megáldjon. És máskor, kérlek, ne hozd rá a frászt az unokámra. Az imént is majdnem beleesett a kútba ijedtében, amikor elkurjantottad magad a háta mögött…
– Nagymama, ki volt ez a bácsi? – szegeztem neki a kérdést, amint eltávolodtunk a kúttól.
– Áh, csak egy vén tökéletlen… – legyintett bosszúsan.
– Miért mondta, hogy annak idején őt is választhattad volna?
– Mert nagyapád előtt ő udvarolt nekem.
– És te mégis nagyapához mentél feleségül?…
– Pontosan. Nagyapád mozdonyvezető volt, Pista bácsi viszont sose vitte többre a csőszködésnél. Ezt te úgyse érted…
– De ha Pista bácsi lenne a férjed, miért lakhatnál örökké a temetőben? – faggattam állhatatosan tovább.
– Mert ő itt lakik. Ugyanis Pista bácsi a temetőcsősz! – zárta le beszélgetést nagymama.
Napokig töprengtem a hallottakon. Sehogyan sem fért a fejembe, miért kell csősszel őriztetni a holtakat, hisz’ akire egyszer rázárják a koporsó födelét, ráadásul még egy csomó földet is ráhánynak, az soha többé ki nem kel önerejéből, a sírból. Ám bárhogy is csavartam, csak nem lettem okosabb. Háromnapnyi tépelődés után meg is kérdeztem anyámtól:
– Mi szükség a temetőcsőszre, ha a holtak már úgyse támadnak fel?
– Nem a holtakat kell őrizni, te, butus, hanem a sírkertet – simogatta meg a fejem. – Tán újra megkörnyékezte nagymamát az a vén részeges? – komolyodott el.
– Senki sem környékezett meg senkit… – z
... Tovább »
