Régi karácsonyi emlékeim között időnként felsejlik egy furcsa öregember, egy favágó arca, akit mindenki csak Szőrösfülűként ismert Nagyváradon.
Aprócska legény voltam, tán abban az esztendőben kerültem iskolába, amikor Szenteste, a templomból hazafelé tartva apám észrevette. Egy félig lebontott tűzfal tövében, a kővé fagyott földre terített kartonokon feküdt, mély álmot színlelve. Azon az estén különösen hideg volt. Az utcai lámpák fényétől kékesen csillogott a fák ágait borító zúzmara, a házfalak szinte ontották a jeges zimankót.
– Keljen fel, jóember! – rázta meg apám. – Ha itt marad, reggelre maga is olyan keményre fagy, mint a föld – tette hozzá nyomatékképpen.
– Mit akar?… – dünnyögte mérgesen a vénember, miközben felült. – Hol aludjak? Se otthonom, se rokonom…
– Megoldjuk valahogy – folytatta apám. – Na, szedje össze szaporán a holmiját, aztán jöjjön. Ha sokat ácsorgunk itt, mi is megfagyunk…
Anyám nem állta meg szó nélkül.
– Tán csak nem akarod hazahozni?
– De bizony, pontosan azt akarom – keményedett meg apám. – Elvégre Szenteste van, mi pedig épp a templomból jövünk…
– Aztán hová fekteted? – fűzte tovább a szót anyám.
– Majd találunk alkalmas helyet a számára… – zárta le a vitát apám.
Addigra az öreg felkászálódott, a kartonok alól előhúzott egy koszos szatyrot, valahonnan előhalászott egy cigarettát és meggyújtotta.
– Készen vagyok. Felőlem akár indulhatunk is… – mondta.
A cigaretta egészen hazáig kitartott. Azóta se találkoztam olyan különlegesen büdös cigarettával.
– Megérkeztünk – állt meg a kapunk előtt apám. Az öreg bakancsa talpán elnyomta a cigarettavéget. A metsző szél felkapta a parazsat és csillagként szórta vissza rá.
– Vigyázzon már, nehogy tüzet fogjon! – szólt a rá apám kapunyitás közben.
Végigmentünk a havas udvaron, aztán fel a gangra. Az öreg szorgalmasan toporzékolta le szakadt bakancsairól a havat.
– Hagyja, jóember, majd leolvad a konyhában – nyugtatta apám.
Bent öt tányért rakott az asztalra, villát, kést, elővette a kenyeret, aztán elindult a spájz felé, közben visszaszólt az öregnek. – Mosson kezet a csapnál! Szappant is talál ott.
Mire az öreg végzett a mosakodással apám is az asztalra rakta a kolbászt, szalonnát.
– Na, lásson hozzá, addig én elkészítem a fekhelyét, a feleségem meg főz egy kis teát, hogy felmelegítse – mondta, azzal kilépett az éjszakába.
Jó negyedórába telt, mire visszajött.
– Megágyaztam magának a pincében. Ott el lehet a tél végéig – mondta a vénembernek, és ő is odaült az asztalhoz.
Én anyám mellől, félve figyeltem az öreget, hogyan tör a kenyérből, kanyarít tempósan hol a kolbászból, hol a szalonnából. Csak az ételt nézte, ránk ügyet sem vetett. Akkor vettem észre, hogy nemcsak az arca borostás, fülcimpáin legalább centis hosszúságú szőrszálak meredeznek, de orrlyukából is tucatszám álltak ki a sörték.
Szőrösfülü még evett, mikor minket, gyerekeket ágyba parancsolt apám. Emlékszem, sokáig beszélgettünk bátyámmal az öregről, mire végre elaludtunk.
Karácsony reggel Szőrösfülű a pincében kapta a reggelit. Hiába rimánkodtak neki a szüleim, nem volt hajlandó feljönni. Apám morgott egy sort, aztán leakasztotta a spájzajtón lógó régi nagykabátját, anyám egy pár bakancsot, kucsmát, sálat, kesztyűt kerített elő valamelyik szekrény mélyéről, s apám ezeket is levitte. Félóra múlva az öreg eltűnt, csak késő este került újra elő. Akkorra anyám már odakészítette fekhelye mellé a vacsoráját. Attól kezdve ez így ment. A toprongyos ember reggel mindig nyakába vette a várost, csak este, jóval sötétedés után érkezett meg. Hogy napközben hol járt, mivel foglalkozott, szüleim nem tudták, de nem is firtatták.
Március elején, amint megereszkedett a hó, csöpögni kezdtek az ereszről lógó jégcsapok, s a hóvirágok is félve kidugták fejüket, Szőrösfülű megköszönte a vendéglátást. Apámmal még váltott néhány szót és elment. Júliusban meghozták a téli tüzelőnket, s még aznap megérkezett Szőrösfülű is. Vállán háromlábú fűrészállványt cipelt, melynek oldalán kis üveg himbálózott, az üvegcsében petróleum lötyögött, s egy lúdtoll állt ki belőle.
Felállította az állványt a farakás közelében, kiszerelte belőle a fűrészt, leült vele a gang lépcsőjére, elővett egy háromszögű reszelőt jobbra, balra meghajtotta a fűrészfogakat, végül valamennyit gondosan megreszelte. Visszarakta helyére a fűrészt, felkapott egy jókora fahasábot, az állvány bakjára lökte, kivette a tollat az üvegből és két oldalán bekente vele a fűrészlapot. Végül felgyűrte ingujját, beleköpött a tenyerébe és beleeresztette a fűrészt a combvastagságú fába. Ütemesen húzta-tolta a fűrészt. Harsogott, jajveszékelt a fa, alatta egyre nőtt a fűrészpor-halom.
A lépcsőn ülve néztem. Ma sem tudom miért, de rokonszenves volt számomra az öreg. Valami furcsa, megmagyarázhatatlan titokzatosság áradt belőle. Ezért valahányszor fát vágott nálunk, mindig a lépcsőn ültem és néztem. Néha kérdeztem tőle valami gyerekes dolgot. Egyszer-kétszer válaszolt, legtöbbször azonban eleresztette füle mellett a kérdéseimet.
– A bácsi világéletében fát vágott, vagy foglalkozott egyébbel is? – szegeztem neki a kérdést egy alkalommal.
Meglepődött. Abbahagyta a favágást, a bak kampójára akasztotta a fűrészt, és leült mellém a lépcsőre. Megtörölte verejtékező homlokát, előhalászott egyet büdös cigarettái közül és rágyújtott. Egy ideig csak szótlanul ült. Nagyokat slukkolt a cigarettából, egészen behorpadt az arca, időnként útjára engedett egy-egy sebesen forgó füstkarikát, s hosszan nézett utána. Végre megszólalt. Lassan, vontatottan, mintha előbb minden szót alaposan megrágott volna…
Tudnod kell, hogy Kolozsváron születtem – kezdte. Hárman voltunk testvérek. Apám jó nevű ügyvéd volt. Amolyan tipikus békebeli paragrafus-szakértő, akit kizárólag csak a munkája érdekelt. Minden reggel pontosan fél nyolckor elköszönt tőlünk, aztán este hétig nem láttuk. Megvacsorázott, kiolvasta az újságot, majd lefeküdtünk. Másnap kezdődött minden elölről. Velünk, gyerekekkel anyám foglalkozott. Ő nevelt, ápolt minket, segített leckéink elkészítésében. És ő vezette a háztartást is, bevásárolt, főzött, mosott. Ha akadt kevéske szabadideje, a kertben serénykedett.
Nagyjából annyi idős lehettem, mint te most, amikor valamilyen rejtélyes kór támadott meg. Előtte eleven kisfiú voltam, mindig kész a gyerekes csínytevésekre. A betegség mindent megváltoztatott. Fárasztott a mozgás felhagytam hát a hancúrozással, csavargással. Hallgataggá, visszahúzódóvá váltam. Naphosszat elüldögéltem a képeskönyveim, játékaim között, s csak néztem magam elé, vagy a semmi révedtem. Szüleim Kolozsvár összes híres orvosához elvittek. A doktorok tapogattak, kopogtattak, faggattak, hümmögtek, de diagnózist egyik sem tudott mondani. Apám azonban nem tágított. Kiderítette, hogy Marosvásárhelyen él egy nagytudású, idős professzor, aki szinte minden betegséget ismer. Nosza vonatra ültünk és átmentünk Marosvásárhelyre. A jóságos tekintetű öreg tanár tetőtől talpig alaposan megvizsgált, végül azt mondta apámnak: „Pontosan magam sem tudom, mi a betegség neve, bár apám, aki szintén orvos volt, egyszer mesélt hasonló esetről. Csak egyet tudok biztosan: ha a fiúcska legalább négy évet folyamatosan a havasokban tölt, kilencven százalékos eséllyel életben marad. Ellenkező esetben egy éven belül eltemethetik.”
Apám nem sokat teketóriázott. Átadta a praxisát egyik barátjának, elrendezte pénzügyeit, egy este anyámmal becsomagolták a szükséges ruhákat, reggel elbúcsúztunk tőlük, s kettesben nekivágtunk a nagy ismeretlennek.
Sok helyen megfordultunk, már nem mindegyik nevére emlékszem, végül Csíkszentdomokoson kötöttünk ki. Egy idős özvegyasszony fogadott be minket. Apám beíratott az iskolába, attól kezdve ott éltünk. Amint eljött a nyári szünidő, szekérre raktuk a poggyászainkat és felmentünk Balánbánya fölé, a Kovács-tetőre. Ott töltöttük a nyarat, egy boronákból összeácsolt házban. Csak ősszel tértünk vissza a faluba.
Apám gyorsan feltalálta magát. Segített a domokosiaknak pörös ügyeik intézésében. Folyamodványokat, fellebbezéseket, leveleket írt, tanácsokkal látta el a hozzá fordulókat. Megszerettek, befogadtak minket, mintha született domokosiak lettünk volna. Egész évben köztük voltunk, csak karácsonykor utaztunk haza, Kolozsvárra, hogy legalább Szenteste együtt legyen a család.
Telt, múlt az idő, sok mindent megtanultam a székelyektől, többek között a favágást is. Álmomban sem gondoltam, hogy egyszer még hasznát veszem.
Mire elértem a gimnazista kort, olyan egészséges voltam, mint a makk. Apámmal hazaköltöztünk Kolozsvárra. Érettségi után beiratkoztam a váradi jogi akadémiára. Sikeresen lediplomáztam. Három évig apám egyik barátja mellett bojtároskodtam, majd saját irodát nyitottam. Közben kitört a háború, 1940-ben bejöttek a magyarok, engem meg behívtak katonának. Hadnagyként szolgáltam egy géppuskás alakulatnál. Negyvennégy végén többedmagammal orosz fogságba estem. Szibériába vittek minket. Társaim többsége az első évben meghalt. Én a székely havasokban szerzett edzettségemnek köszönhetően, túléltem a mostoha időjárást, túl a sanyarú tábori létet. Ötévnyi szenvedés, gyötrődés után 1949-ben végre elengedtek. Soványan, rongyosan érkeztem meg Kolozsvárra, de a szüleimet, testvéreimet nem találtam. Nyomtalanul eltűntek a háború forgatagában. Egyik rokonom javasolta, jobb lesz, ha én is elhagyom a várost, mielőtt a szüleim sorsár
... Tovább »
Öreg este volt már, az utcazajok lassan elcsendesedtek. Az autóbuszok is ritkábban jártak, már nem sok lakásban világítottak. Lehúzták a redőnyöket, sötétítő függönyöket, nyugovóra tért a szomszédság. A legtöbb család átadta magát az éjszaka nyugalmának. Zoliék lakásából még sokáig szűrődött ki a fény. Az egyszobás lakásból két kis ablak meresztgette világító szemeit az esti éjszakába. A konyhaablak mögött, benn, Mari aggódva görnyedt a varrógép fölé, az utolsó tíz darab trikó alját szegte be. Egy varrodában dolgozott nehezen teljesíthető teljesítménybérért.
Sokszor megtörtént, hogy Mari esténként fejezte be a napi normát. Már nagyon fáradt volt, alig látott, az ujjai sem úgy mozogtak, ahogy szerette volna.
- Ennek kész kell lenni, ha törik, ha szakad, persze jobb lenne, ha nem szakadna, hisz akkor selejt lesz - vette szemügyre az elkészült darabokat. Fia ritkán maradt ki, de ilyenkor alaposan ráijesztett aggódó édesanyjára:
- Milyen jó volna, ha most nem lennék egyedül. Ketten aggódnánk, nem kéne a terheket egyedül cipelnem - ezek a gondolatok jártak fejében, közben az ujjai szorgosan dolgoztak.
Férje két éve halt meg. Azóta egyre nehezebbé vált számukra az élet. Néha abbahagyta a varrást, felegyenesedett, hogy szűnjön kicsit az egyre kínzóbb hátfájás. Bement a szobába, egy darabig álldogált a szobaablak előtt, elhúzta a függönyt, kinézett. Várt. Majd visszament a konyhába, folytatta a varrást. Közben hallgatta, ahogy a szomszédban a falióra elüti a kilencet, majd a tízet, utána a tizenegyet. Nyolc óra óta nem volt egy perc nyugta sem, aggodalma egyre csak nőtt. Felállt, újra járkálni kezdett, álldogált az ablak előtt. Várt. Kinn eleredt az eső. Először csak csepergett, majd egyre jobban esett.
- Még megázik ez a gyerek. Hol lehet ennyi ideig? Holnap iskola. Csak jöjjön haza! Amit kap tőlem, azt nem köszöni meg! – zsörtölődött magában. Zajt hallott. Kinézett, semmi érdekes, csak a szomszéd vitte ki a szemetet. Újra várt. Megint semmi. Az eső egyre jobban zuhogott. A járdán már hatalmas vízbuborékok jelezték, hogy az eső hosszantartó lesz. Itt-ott víztócsák is keletkeztek. Egy darabig nézte a nagy kövér buborékokat, majd visszament a varrógéphez.
Marit már nem csak az aggodalom, hanem a düh, a félelem, majd a kétségbeesés is hatalmába kerítette.
- Miért teszi ezt velem ez a gyerek? Hiszen tudja, hogy mit élek át ilyenkor. Dehogy tudja - fakadt ki magából. - Dehogy tudja. Majd talán egyszer megtudja, ha neki is lesz egy fia, vagy egy lánya. Ezt az érzést csak akkor tudhatja meg - morgott magában, s közben hallgatta, ahogy a szomszédban a falióra elüti a tizenkettőt.
Valószínű kicsit elbóbiskolt, mert kisvártatva ismerős léptek neszére ébredt. Nyílt a bejárati ajtó, hallotta, ahogy fia lassan, óvatosan kinyitotta, majd kulcsra zárta az ajtót. Mari felállt, a fáradtságtól már alig tudott erőt venni magán. Kilépett az előszobába, megpillantotta fiát kívül-belül elázva. Zoli imbolyogva dobálta le magáról csuromvizes ruháit, majd nagy nehezen lehúzta cipőjét, s már indult volna egyenesen a fürdőszobába. Nesztelenül akarta magáról lemosni az árulkodó jeleket, de nem sikerült. A kérdés, amit anyja neki szegezett mellbe vágta.
- Hogy nézel ki, Fiam? – szólt Mari rémülten, ahogy meglátta tizenhat éves, kamasz fiát józannak egyáltalán nem mondható állapotban.
- Nem is tu...tu...tuúú - de ezt már nem tudta kimondani, mert szavak helyett valami más akart feltörni belőle.
- A másik ajtón fiam, a másikon - mutatott Mari a fürdőszoba melletti ajtóra. Nem kellett kétszer mondani. Zolit vitte a feje, a lába csak ezután követte.
- Mit lehet ilyenkor csinálni? Most dorgáljam meg? Szidjam le? Szórjak fejére átkokat? Ugyan mit érnék vele? Ennek semmi értelme - morfondírozott, amíg fiacskája a rókákat kergette.
- Nem unatkoztam ma este. Igazán mozgalmas estém volt. Holnapra kiheverjük mindketten - nyugtázta bölcs anya módjára a dolgokat, de a kisördög csak munkált benne.
- Holnap majd beszélek az én kis „ereszdelahajam” fiacskám fejével. Ma már úgysem használna a szó semmit sem - gondolta, miközben végre ágyba került, s pillanatok alatt mély álomba zuhant.
Másnap reggel a nagybeteg, másnapos Zoli gyerek nem győzte kérni anyjától az elnézést. Próbálta magyarázni a bizonyítványát.
- Tudod, Anya, baráti meccset rendeztünk. Meccs előtt fogadtunk. Amelyik csapat győz, az meghívja a másikat egy-egy sörre. Így kezdődött. Először ártatlan szórakozásnak indult az egész. Egyikőnk sem gondolta, hogy ebből ekkora italozás lesz.
- Zolikám, tegnap hétköznap este volt. Tudtad, hogy ma iskola lesz. Neked mégis elment a józan eszed. Nem tudtad hol a határ! Ki érti ezt? Kisfiam, én addig nem vagyok nyugodt, amíg te nem vagy itthon. Mikor érted ezt már meg? Mikor?! - Hányszor megmondtam, hogy ne menj velük sehová! Látod, nem hallgatsz rám sosem!
- Igazad van, de…
- Semmi de. Ha Kati nem akarja, nem viszik a táncba. De Te sosem hallgatsz anyádra, legkevésbé a józan eszedre! Most megnézheted magad! Mikor nő már be a fejed lágya? Mikor érted már meg, hogy Te nem vagy közéjük való. Mindig rászednek, átvágják azt a kis buta fejedet! Te még gyerek vagy az efféle szórakozásra. Ők javarészt felnőttek, bizonyára ők megtehetik. Nem beszélve arról, hogy Te egyáltalán nem bírod az italt sem.
- Lehet, de ha nem iszom velük, akkor kiközösítenek, kirekesztenek.
- Ezt vetted a fejedbe? Ha ezért kirekesztenek, akkor nem érdemelnek meg! Mit zavar ez Téged! Nézd meg őket mi lesz majd belőlük egy-két év múlva. El fognak teljesen zülleni. Az ital fogságába kerülnek. Hát nem érted meg?! Te is ezt akarod? Ez tetszik Neked? - ekkor Mari egész testében remegett, úgy rázta már a fiát, mint egy rongybabát. Zoli tűrte most a dorgálást. Tudatában volt, hogy anyjának teljesen igaza volt.
- Jól van, jól van. Ne idegesítsd fel magad. Igazad van. Azt mondd meg, akkor hogyan csináljam? - nézett anyjára ártatlan képpel a nagy nyurga kamasz.
- Látod fiam, ez nehéz kérdés. De találunk rá megoldást. Hidd el, meg fogjuk találni a megoldást.
- Anya, kérlek, írj az ellenőrzőmbe az osztályfőnökömnek!
– Jó estét kedves! – Elnézést, hogy idejövök magához. Megmondaná, melyik irányba van az Üllői út 45?
Oda kell mennem majd holnap. Van ott egy hivatal – valami épületfelújítási csoport – , ahol bejelentést tehetek. Megnézném most, hogy reggel odaérjek időben, és én legyek az első.
– Csókolom a kezét asszonyom! – Menjen át a szemközti oldalra, és a második kapu – látja? Ott a buszmegálló előtt.
– Igen látom, egészen közel van. – Tudja, én itt lakom a Ferenc körúton egy ideje, de azelőtt a Haller utcában laktunk. A lányom eladta a nagy lakást, és vett két kisebbet, hogy ne zavarjuk egymást, viszont messze se legyünk.
Nem szeretek itt lakni, mert a szomszéd fiatalember sugároz engem a falon keresztül. Ma délután is hozott haza nagy dobozban egy szerkezetet. Csörgött, meg zizegett vele. Valami szalma is volt benne. Ezeket szereli állandóan össze, és utána úgy sugároz este. Érti?
A lényeg, hogy vékonyak a falak – én tudom, mert a férjem építész volt –, így a szomszéd könnyen tud magasfeszültséggel sugározni... meg, egyébként rontja a vizet is.
Ezektől ég a hasam, de újabban már a fejem is. Nézze! Itt van nálam a vizes rongy, ezzel hűtöm magam.
Én tudom, mert pszichológiát tanultam az egyetemen: a fej az fontos, nagyon fontos…
Bementem a rendőrségre is – most már messze van, azelőtt ott laktunk kétszáz méterre –, ismernek engem, de ez a fiatalember, aki most ügyeletes volt, valami új lehet, mert csak könyökölt, és nem nézett rám. Mondtam pedig neki, hogy öt perc csak, hozzanak ki dozimétert, és mérjék meg a sugárzást.
Azt felelte, forduljak a jegyzőhöz, mivel nekik ez nem feladatuk. Voltam már többször a jegyzőnél is, az meg mindig elküldött az egészségügyi szolgálathoz a Mester utcába. Nem tudnak rajtam segíteni az orvosok sem, hanem visszaküldenek a Polgármesteri Hivatalba, így járatva velem állandóan egy ördögi kört.
– Jól elbeszélgetünk itt asszonyom, de ezzel a probléma gyökerét sehogy sem találjuk meg.
A gond ott van, hogy ön nem tud aludni. Járkál egész éjszaka egy nagy vizes ronggyal, és törölgeti a hasát, meg a fejét – ugye?
Feküdjön le, aludjon nyugodtan! El kell felejteni ezt a badar sugárzáselméletet és a vízrontást!
Miért akarja a szomszédja életét megkeseríteni az állandó jelentgetéseivel? Ha tényleg úgy lenne, ahogy állítja – a fiatalember rontja a vizet és nagyfeszültséggel sugároz –, akkor a ház összes lakója itt lófrálna a körúton le-fel, vagy épp panaszt tenne a rendőrségen. Azt mondja, már ismerik a rendőrök, és nem mennek ki öt percre sem magához doziméterrel?
Hmm… hát megértem.
Miért nem a betegsége okait igyekszik feltárni, amíg még lehet orvosolni vagy könnyíteni a problémán?
– Hová gondol, nem vagyok én még olyan öreg! – Nincsen nekem pszichés bajom. Megmondanám magának, mert én – tudja – pszichológiát tanultam… A férjem pedig építész volt, és mindig mondta: vékonyak a falak. Ezért tud erősen sugározni a szomszéd.
No, de nem tartom fel, megyek már. Olyan közönyös maga is, mint az új rendőr: csak könyököl itt a taxijában, és nem is néz rám.
Szeretlek - hallgasd -
gyönyörű szó!
Betűi csurognak,
mint halk csobogó:
susogó es,
és zizegő zé,
ropogó er,
és topogó té,
libbenő el,
és koppanó ká,
az eleven e-k
gyöngyfonalán.
Hallod, hogy peregnek?
Visszhangot csepegnek:
szeretlek - szeretlek
szeretlek - szeretlek
A középkori kocsmák épp olyan fontos találkozó helyek voltak, mint manapság. Megfordultak itt iparosok, művészek, kereskedők, utazók. Pontban este tízkor megkondították a sörharangot, ezzel jelezve, hogy be kell fejezni a csapolást. Ezt szigorúan be is tartották. Prágában az éjszaka sejtelmes, a szűk utcákon a több száz éves épületek között feszült lesz a levegő, a falak között szinte megelevenedik a történelem. A középkori épületekbe költözött kocsmák, sörözõk fényei oldják kicsit ezt a drámai hangulatot.
Történetünk körülbelül a 17. század elejére tehető. Főszereplője 1619-ben hosszú utazásra indult: járt Koppenhágában, Lengyelországban, Magyarországon, Ausztriában és Csehországban is. Huszonhárom éves korában, csehországi utazása során ő sem hagyta ki az akkori híres prágai kocsmák meglátogatását. Lehet, hogy járt az U Medvidku (A medvebocsokhoz), az U- Fleku (A kehelyhez), vagy az U Zlatého Tygra (Az Arany Tigrishez) című kocsmákban. Ma már ezt nem tudjuk pontosan, de valószínű, hogy járhatott mindegyikben. Nagyon ízlett neki a kitűnő cseh árpaital. Elfogyaszthatott belőle jó néhány korsóval. Későre járt már az idő, megkondult a sörharang is, és a mi utazónk még mindig az egyik ivóban, az asztalra borulva, mámoros állapotban elmélkedett. A háziak nem akarták elküldeni, mivel kinn hideg, szeles, zord idő uralkodott. Fogták és levitték a pincébe. Ott ülő helyzetben mély álomba merült. Lehet, hogy több napig is ülve szendergett az italtól teljesen elernyedten.
Amikor felébredt igen rosszul érezte magát. Kegyetlenül fájt a feje, sajgott minden testrésze. A sötétben szinte semmit sem látott. Észrevette a kis pinceablakot, odatámolygott, közben megtapogatta zsibbadt kezét, nyakát, lábát, fogta sajgó fejét és így kiáltott:
- Fáj a fejem, fáj a nyakam, akkor élek, akkor vagyok! Nézett ki a kisablakon, meresztgette a szemét:
- Látok, tehát vagyok. Megmozgatta zsibbadt lábát, nyújtóztatta karját, tornáztatta derekát. Teste olyan volt, mint egy idegené, nehezen engedelmeskedett. Próbált sétálni. Először rogyadozott a lába, majd újra próbált lépni. A sokadik próbálkozásra már egész jól ment a járás. Nagyot sóhajtott:
- Sikerült! Akarok, tehát vagyok!
- Gondolkodom, tehát vagyok - támolygott ki a sötét pincéből, s tovább mondogatta:
- Gondolkodom, tehát vagyok, tehát vagyok! Cogito ergo sum - ez az. Lépteit szaporára fogta, illően elköszönt a házigazdától, majd igyekezett az Ulm melletti kis parasztházba, ahol elszállásolta magát.
A hideg napokat itt töltötte, s mikor a tavaszi virágokkal együtt ő is előbújt odújából, filozófiai rendszere félig készen is volt. René Descartes volt az utazó, az első igazán újkori francia filozófus.
A „cogito ergo sum” legelső előfordulása az 1637-es Értekezés a módszerről című munkájában található meg. Művét francia nyelven írta, szavai szerint azért, hogy mindenki, akinek van józan esze – a nőket is beleértve – elolvashassa, és képes legyen értelmét a maga céljaira használni.
Ímhol vonulnak a deli legények, ütemre lépnek pompás telivérjeik a kétoldalt ámulva tisztelgő sorfal előtt. Árad a tökély, és trófea gyanánt díszeleg mind több nyeregkápára tűzött, merészen kettészelt gubancos csomó. Ajánlom, ha nem átallasz probléma maradni barátom: mutasd kevésbé bonyolultnak magad!
... Tovább »
Mi lett volna, ha? Érvénytelen kérdésekre nem adható érvé- nyes válasz. Próbáld hát érvé- nyesre fordítva: mi nem lenne, ha? Nyilván nem lennének e so- rok sem. Pontosabban: nem ezek lennének, melyekben (legalább másodikként) mindenkor ott mun- kált a szándék — elégtételt venni a sorson. Most is azt reméled, ol- vasva őket (félre, álszerénység!) érvénytelen kérdések sorát kény- szerül föltenni magának, ki egykor fejedre olvasta: félreértése voltál. És már bánja, hogy sorvezető nél- kül rosszul olvasott.
fekszünk egymás mellett
kéz a kézben - felettünk
a csavaros fűz levelére
szikrákat fröcsköl a nap,
a magasban alig mozdul a felhő,
lent enyhe szellő ringatja az ágakat,
felhevült testünkre rajzolva
absztrakt árnyakat...
a strand zaja itt már
csak tompa zsongás,
s megszelídül, mire ideér
a hangszórókból bömbölő
sláger-montázs...
jó így veled -
heverni zsibbadtan a
ránk zuhant kánikulában,
minden gondot lerázni,
mint apró bogarat,
csak hallgatni, csendben
bámulni a leveleken áttűnő eget,
és szőni szép terveket,
hogy egyszer majd
nem lopni kell boldog perceket,
és minden nap lehet így -
feküdni egymás mellett
kéz a kézben veled.
Nem vágy a villamos, ha repülni muszáj,
(már a megszorítás sem igazán a régi),
nem bizserget avítt nosztalgia,
nem susog fülünkbe a Váradihédi.
[...]
A ligetben bokros csomag játszik:
szájban fog lötyög és elrepedt szofi,
a volt Zalkát is "lebombázták" - rendben.
Soha nem lesz bajnok szemben a Fradi.
Kispest... Kőbánya-Kispest... KöKi!
Rémálom, szinterezett Mars-telep -
a reptéri út felett átjáró az égbe;
agyam átfordul - óriáskelep:
Időutazás tüze lobban fel az éjben,
a fémvázas torzó füstölgőn még libeg -
az óriás lángvágó, felét már felfalta,
ingó folyosóján Rutgerhauer liheg.
Hullnak a mutánsok - tisztul a gondolat:
az út mellett Üllő, amott egy kalapács...
A reptér újra távol - elszállni nem öröm -,
túllőtt a célkörön bogarával Kovács.
[...]
Csak vágy a villamos, ha repülni muszáj,
(már a megszorítás sem igazán a régi),
Frédi és Béni hagy el kőriksával -
ábrándos dalt susog a Váradihédi.
Nem ezektől a gereznás palástoktól, keresztbefektetett pallosoktól, glancolt vasbordáktól, émelyítő füstölőktől, láthatatlan csuklyáktól, nem ezektől a kulcslyuk formájú szemektől, koponyához simuló fülektől, bodorított apród- frizuráktól, készséges csörgősipkáktól, nem ezektől a lopakodó léptektől termeimben, nem ettől a csalánból szőtt ingétől az ármánynak, és nem ettől a skarláttól, bakacsintól, tönktől meg fűrész- portól, velük magam is (úgy-ahogy), tőlük legkevésbé, csak ahogyan elterveztem, lépésről lépésre, ám a falakon túl uralkodnotok kell, hogy uralkodhassam, Isten óvja összes királyait!
Egyetlen pontra felfüggesztve
Úgy élsz mint gombostűn a lepke
Hiába égtájak célkeresztje
Ha léted egy pontra felfüggesztve
Menekülnöd sincs már merre
Se célja és se értelme
Egyetlen pontra felfüggesztve
Ha elhagy a lélek fegyelme
Hiába száz Isten kegyelme
Egyedül rajtad a világ terhe
Ablakod gondosan beszegezve
Kilépsz a világegyetembe
Egyetlen pontra felfüggesztve
Egyetlen pontra felfüggesztve
Belékapaszkodsz vesztőhelyedbe
Várod a pengét sújtson le a fejre
Egyetlen pontra felfüggesztve
Öltözöl talpig szerelembe
Csillagokkal varrja ki ingedet az este
Egyetlen pontra felfüggesztve
Életre varázsolt ő keltett életre
Nagytűzű fények gyűlnek a szemedbe
Nem tudod hihetned lehet-e
Egyetlen pontra felfüggesztve
Nem a töviskoszorúról, lándzsáról, tenyered--talpad sebeiről se, és behorpadt mellkasodról is minek — kár arra vesztegetni a szót, amit vállaltál, mikor levettem rólad a kezem.
Hanem pléhmeztelenséged a szú- ette fán, málló talapzaton, már fölemlíteném engedelmeddel, árokszéli fenség, vénasszonyok, megesett szüzek, önmagukban hívő hitehagyottak gyámolítója! Hervadt virágok lábaidnál, alamizsnául néhány füledbe dadogott kérés és ügyetlen térdhajtás.
Trónusra küldettél, nem megváltásra. Lehettél volna uralkodó, igazi, akit illetlenül kéréssel tolakodók sose — de ha már mindenképp másként akartad: nincs elég oltár, nincs elég szószék, hol fölmutathatnád, ami még most is a tiéd belőlem, a hatalmat, legalább a lelkek felett?
Ott éreztem először, az iskola udvarán, talán harmadikban. Pedig minden ellene szólt: a nyakban mindig szűk kisdobosing, a sötétkék rövid- nadrághoz dukáló fehér térdzokni, idétlen magasszárú lakkcipővel, a felvont szemöldökökkel felügyelt alakzatban feszengő várakozás, hogy mikor történik végre valami, a vigyázzban állásra felszólító, indokoltnál jobban pattogó vezényszó, a nagyszünetben történt affért épp akkor megtorolni akaró társtól a legalkalmatlanabb pillanatban érkező orvtámadás, a dobpergés, majd a csapatkürt fojtott vihogásra ingerlő, hamis hangja — de amikor felhangzott az első ismerős akkord a hangszórókból, furcsa borzongásféle futott végig gerincemen, és nem akart abbamaradni, amíg csak az utolsó taktusig nem értünk. Máig emlékszem a meglepetésre – mert addig nem beszélt nekem senki erről –, hogy képtelen vagyok uralni; minden beazonosítható ok nélkül, tőlem függetlenül kerít hatalmába. Azután előbb elmaradt az egyening, a rövidnadrág térdzoknival és lakkcipővel, el a dobszó meg a hamis kürt a vezényszavakkal, végezetül a folytatásként lejátszott idegen himnusz is, csak a megmagyarázhatatlan borzongás maradt, noha már tudom, vannak, akiknek magyaráznom, sőt, olykor még magyarázkodnom is kellene.
Sokáig féltem a kutyáktól. Képes voltam az utca túloldalára is átmenni, vagy az úttestre kiszaladni, ha egy ház kerítésénél elhaladtam, s belülről kutya ugatott rám. Egyszer régen, még gyerekkoromban megharapott egy. Erről a balesetről talán nem csak a kutya tehetett. Évekig bennem maradt a szörnyű élmény. Sok idő eltelt, mire feldolgoztam magamban. Ma már nincs bennem félelem.
A nyarakat a nagyszüleimnél töltöttem. Óvodás koromban ők is neveltek egy jó ideig. A legjobb berényi barátnőmet egy vidám, nyurga, hajlékony, tornászalkatú lányt, az óvodában ismertem meg. Nagyapám a nyitott színbe felszerelt nekünk egy hintát. Ő olyan mutatványokat adott elő, amit én sosem tudtam megtanulni. Sokszor percekig fejjel lefelé lógott elengedett kézzel, a lábait a két kötélre csavarva. Majd megfogta a kötelet, szaltózott egyet előre, egyet hátra, majd kezdte a pörgést újra. Gyakran csak egy kézzel tartotta magát, úgy forgott jobbra-balra. Próbálgattam én is, de hányszor, mindig sikertelenül. Utánozhatatlan volt ebben. Akrobata mutatványait nap, mint nap gyakorolta nagyapám hintáján. Beláttam, hogy nekem nem megy, így nem lettem vetélytársa, csak a közönsége maradtam. Nem csak ezért szerettem őt. Jól megértettük egymást. Az után az eset után is, ami lehet, hogy jobb lett volna, ha nem történik meg.
Egy kellemes nyári délután igyekeztem barátnőm háza felé, amikor a kapujukhoz értem, már majdnem lenyomtam a kilincset, bemenni mégsem mertem. Furcsa zajt hallottam. Benéztem a deszkakerítés résein. Láttam, ahogy kutyájuk föl-le szaladgált az udvaron, s ez nekem egy cseppet sem tetszett. Egy bozontos, piszkosfehér színű kutyájuk volt. Nem emlékszem milyen fajta. Talán puli lehetett. Mindig láncon tartották, ha náluk játszottunk. Először arra gondoltam, hogy nincs otthon senki. Bekiabáltam.
- Kati! - Kati!-kiáltottam. Nem jött semmi válasz.
- Van itthon valaki? – kiáltottam újra.
Ekkor meghallottam barátnőm hangját. A konyhából perdült ki. Olyan gyors volt, mint a villám.
- Megyek már! Gyere be nyugodtan – kiáltotta vissza.
- Kati, előbb kösd meg a kutyát! Félek tőle. – válaszoltam kicsit határozatlanul. Tartottam ettől a vicsorgós, négylábútól. Sokszor vicsorított rám, amikor kedvesen szóltam hozzá. Valami nem volt rendben ennél a jószágnál. Viselkedésével nem voltam kibékülve korábban sem.
Kati még egyszer kiáltott:
- Gyere be nyugodtan! Nem lesz semmi baj! Megfogom a kutyát.
Inamba szállt a bátorságom. Féltem. Valami különös érzés fogott el. Most először történt meg, hogy nem bíztam az én nagyon határozott kis barátnőmben. Mintha megéreztem volna a bajt. Óvatosan nyitottam ki a kaput. Beléptem. Az én kis okos barátnőm mindkét kezében jókora zsíros kenyérrel állt a folyosón, a konyhaajtó előtt. Szerencsétlen kutyáját jobb lábával szorította a falhoz. Azonnal átvillant agyamon, hogy ebből baj lehet. Minden tagom jelezte, hogy ez egy esztelen helyzet. Tettem pár lépést előre. A kutya tehetetlenül állt és kegyetlenül ugatott. Nem tudta mire vélni ezt a kutyaszorító helyzetet. Láthatóan egyáltalán nem tetszett neki a dolog. Léptem még egyet, s kiáltottam egy jó nagyot:
- Kati, ebből baj lesz!
Alig hogy kimondtam, a kutya kiszabadult fogságából, s mint az őrült egyenesen felém rohant.
- Segítség! – kiáltottam, s hátráltam a kapu irányába. Hiába, kimenekülni már nem tudtam. Akkor már Kati is nagyon megijedt. A kutya csak rohant felém. A következő pillanatban már ott ugrált, csaholt, vicsorított előttem. Felért a nyakamig. - Segítséééég! – kiáltottam megint.
A kutya ettől új erőre kapott, még nagyobbakat ugrándozott. Látszott a viselkedésén, hogy ő állt velem szemben győzelemre. A következő pillanatban tövig bekapta a jobb kezem hüvelykujját. A csontomig harapott egy nagyot. Iszonyú fájdalom nyilallt belém. Talán még csócsált egyet, kettőt az ujjamon, majd elengedte. Én csak a csontom recsegését hallottam… szólni már nem tudtam.
Kati eldobta a két zsíros kenyeret, s olyan gyorsasággal, mint egy gepárd, azonnal mellettem termett. Kétségbeesett pillantásokkal mérte fel a helyzetet. Addigra már az ujjam teljesen elzsibbadt.
- Takarodj, te rohadt! – kiáltotta Kati, közben akkorát rúgott kutyájába, hogy szegény jószág vonyítva, nyüszítve rohant menedékbe. Egy szempillantás alatt eltűnt.
Később tudtam meg, hogy egy napig nem is került elő. Az ujjamból egyre jobban folyt a vér. Nagyon megijedtünk.
- Mit kapok én most Nagymamától? – csak erre tudtam gondolni.
Kati gyorsan keresett egy nagy rongydarabot, s azzal átkötötte az ujjamat, majd az egész kézfejemet. Ekkor én már falfehér voltam.
- Elkísérlek - mondta Kati megszeppenve. Két utcával laktak messzebb a nagyszüleim. Amint Nagymama meglátott, már tudta, hogy bajban vagyok. Kézen fogott, s azonnal vitt az orvoshoz. Egész úton szorította a bal kezemet, s közben rendületlenül mosta a fejemet.
- Te kis Szaros! Gyakran így hívott.
- Mindig csak a bajt csinálod! El ne ájulj nekem! Ne félj, kicsim, mindjárt odaérünk.
Arra ma is tisztán emlékszem, ahogy siettünk végig a sikátoron. Nem foglalkoztunk a szembejövőkkel sem. Sose láttam még olyan gyorsan menni az én drága nagymamámat, mint akkor, azon a délutánon. Nehezére esett már a járás, kicsit túlsúlyos is volt, de amikor kis unokájáról volt szó félre tolt minden fáradtságot.
Az orvosnál soron kívül bemehettünk. Emlékszem, egy idős orvos volt a rendelőben. Akkor kaptam életemben először tetanusz injekciót, az ujjamra meg egy akkora kötést, hogy napokig meg sem bírtam mozdítani a kezemet. A többire már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy cseppet sem féltem, nem fájt a tűszúrás sem. Annál inkább a kutyaharapás. Napokig sajgott a hüvelykujjam. Ma is látszik a kutya fogainak a nyoma. Emlékeztet erre a fájdalmas nyári délutánra.
Kati barátnőm az esetből okulva, soha többé nem szorította falhoz bozontos négylábúját, főleg, olyankor, amikor zsíros kenyér volt a kezében. Nem is történhetett volna hasonló eset, hiszen szegény eb, ezután mindig láncon lógott. Nem volt módja többé harapdálni a gyerekek ujjait.
Már jó ideje nem akarsz pótolni
fájó mulasztást. Miért kínos mégis
újra szembesülni érintetlenül
hagyott szirmokkal? Ugyan mitől sérti
önérzeted létük puszta tudata
is? Titkolnád, hogy annyi idő múltán
felfakadt, pedig bizonyosra vetted:
régen betokosodott. Oktalan düh
és önsajnálat csapdáit kerülni
kevés — most, hogy alábbhagyott a férfi-
gőg végre, szerethetnéd akár. Hiszen
az is te vagy, az a kiújuló seb.
A parkban halkan verte az eső az ősfák leveleit, ám szinte alig jutott Tom ruhájára, aki fülében az MP3-as lejátszó dugóival lendületesen kocogott a kanyargós ösvényen. Egy Green Day szám ment éppen, a Boulevard of Broken Dreams. Elgondolkozott az elmúlt hetek eseményein, sorsuk visszavonhatatlan, hirtelen változásán. Csak futott a zene ütemére, és közben el sem jutott tudatáig - amikor kiért a fák fedése alól -, hogy jócskán eláztatta az eső. A következő - Wake Me Up When September Ends című - nóta teljesen a hatalmába kerítette, rohant volna ki a világból, de a Chemilyn vegyi üzem betonkerítése útját állta. Vissza kellett fordulnia a tópart felé. Ekkor nézett rá az órájára, és megdöbbenve tapasztalta, a szokásos egyórás futása most majdnem duplájára sikeredett.
Délután 6 óra volt. Az üzemben rekedten szörcsögő elektromos kürt jelezte a műszakváltást. Két hónapja még itt dolgozott a kedvese, Cecília is. Most azonban a park túlsó felén lévő kórházban fekszik tehetetlenül. Cecília három hete esett el először, addig csak a bal keze és bal lába butáskodott (ahogy ő fogalmazott), de aztán rohamosan elindult a leépülése. Háziorvosa mozgásszervi problémaként kezelte a baját, és mentővel hordatta hetente kétszer a gyógyfürdőbe. Később azonban már a vizeletét sem tudta tartani. Ekkor szállították be Tom határozott közbenjárására a helyi kórházba. A neurológiai osztályon azonnal elkészített CT felvétel egy tyúktojásnyi daganatot mutatott az agyban. A röntgenasszisztens fejcsóválva tette hozzá: egy éven belül már ez a negyedik hasonló esett a Chemilyn vegyi üzem dolgozói körében.
Lassan bandukolt a kórház irányába. Azon morfondírozott, mit mondjon Cecíliának: szépítgesse-e a tudomására jutott tényeket, vagy nyíltan - a szokásos stílusában - vázolja a Gregtől hallottakat? Közölje-e kedvesével, hogy a biopszia során vett minta pozitív?
Megállt a tóparti parkolóban hagyott öreg autója mellett. Bedobta a melegítőfelsőjét, megtörölközött, és belebújt a magával hozott pulóverbe. Annyira elfoglalták gondolatai, hogy szét sem nézett, mielőtt lerántotta átázott alsóját, és átcserélte kopott farmerjára. Merev tekintettel révedt a visszapillantóba, megigazította szárazra törölt rövid haját, aztán feszült tartással elindult a kórház felé.
Laketown kisváros, így könnyen lehetett értesüléseket szerezni. Szinte mindenütt dolgozott valaki, akivel egy iskolába járt, együtt focizott, vagy éppen a gyerekkori házuk környékén lakott, mint Greg, a kórház neurológusa.
Greg nem tartott előadást, nem fontoskodott. Átvilágította a CT által készített felvételeket. Tüzetesen leírta Tomnak a koponyában lévő daganatot, és a másik rétegfelvételen egy árnyékot, egy kisebb foltocskát. Szerinte az már a tojás nagyságú daganat áttétje lehet a mintavétel eredményének figyelembevételével. Valós következtetés tehát, hogy az agyszövetre hatalmas nyomást gyakorló, és ezáltal ödémát okozó burjánzás agresszív és rosszindulatú.
Tom billegett a talpán, megpróbált terpeszt felvenni, de az nem tűnt eléggé illendőnek a helyzethez képest. Visszaállt az előző pózba, és mereven nézte a tomográf által készített filmet. Jól látszott, hogy a tíznapos időeltolódás mennyivel növelte a daganat nagyságát. Greg tehát nem a levegőbe beszélt, amikor említette a tumor agresszivitását.
- Khhm... khhm... - köszörülte a torkát Tom - szerinted mi a következő lépés?
- Hát, az attól függ, mit mond az agysebész. Elvállalja-e és mikor - felelt kissé vontatottan Greg.
- Rendben, holnap beszélek vele - válaszolta Tom.
A kórteremben Cecílián kívül öt beteg tartózkodott. Az ajtó mellett mellett egy szklerózis multiplexes gyógyíthatatlan beteg, az ablaknál egy régebben műtött középkorú nő. A szoba túloldalán - középen - egy frissen műtött agyú fiatal lány aludt, akit körbevett két új felvételis nő, heveny neurológiai tünetekkel. A frissen műtött lány nem mozdult, és alig észrevehetően vette a levegőt. A szeme körüli lila foltokkal az arca olyan volt, mint akit összevertek. A régebben operált nő fennhangon éppen Cecíliához beszélt, azt magyarázta, hogy a férje fogja a lábát, és nem engedi el egész éjjel.
Cecília elmosolyodott, amikor meglátta Tomot. Bágyadtan suttogta: gyere csak, gyere, mindjárt abbamarad a mesélés. Tényleg úgy történt. A szomszéd szuszogva hátradőlt, és néhány pillanat múlva elaludt.
Tom megcsókolta Cecíliát, leült az ágy mellé tett ülőkére és megfogta a kezét.
- Hogy érzed magad? - kérdezte.
- Sokkal jobban - válaszolta Cecília. Megtapogatta a homlokán lévő ragasztást, a mintavétel helyét.
- Arra gondoltam, már nem süt az erkélyre a nap, kimehetnénk. Ott jobban tudunk beszélgetni. Tom felállt, felsegítette kedvesét az ágyból. Ráadta köntösét, és lassan kisétáltak a kórtermeket övező erkélyre. Mivel Greg elmondta neki tudta, hogy amíg a daganat köré nem gyülemlik fel újra folyadék, addig jobban fogja kedvese érezni magát. Nem nehezedik akkora nyomás az agyra. Szó volt arról is, hogy majd időről időre lecsapolják az ödémát.
- Hogy haladsz a kísérleteiddel? - kérdezte Cecília.
- Nem tudok a munkára koncentrálni, a régebbi eredményeket adminisztrálom csak. Az állatkísérletek bebizonyították, meg lehet oldani az agyhullámok letöltését, ezáltal az agyi tevékenység számítógépes rögzítését. Tehát egy kellően nagy kapacitású merevlemezen az emberi agy memóriáját is tárolni lehet.
- Ez csodálatos! - akkor nemsokára beszélgethetünk elhunyt hozzátartozóinkkal, barátainkkal. Tényleg igazzá válhat a túlvilágról szóló mendemonda.
- Igen, úgy néz ki, hogy megoldható. A számítógépes szoftver már működik. Néhány napja a patkányok letöltött memóriája a laboratóriumban már vezérli az egyszerűsített robotokat. A fő probléma, hogy az emlékek csak hosszadalmasan tölthetők le. Legjobb módszer az lenne - ha működik -, amit Leslie-vel kigondoltunk: A halálközeli élmény időpontjában levett emlék-mix, ami olyan, mint egy zip-fájl. Ezt pillanatok alatt lehetne rögzíteni. Csak hát... aki nem akar meghalni, azt nem ijeszthetjük halálra. Leslie szerint talán a "bungee jumping" effektussal megoldható lenne. Amikor a felkészületlen embereket a mélybe vetik, nagy valószínűséggel beindul az emlékek hirtelen lepörgése.
- Nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni, de velem mi van? Mit mond Greg? - váltott hirtelen témát Cecília.
- Édesem... édesem - sírta el magát Tom - pozitív a szövettani eredmény, és ez már sajnos végleges.
- Akkor mi már nem költözünk össze sohasem. Nem töltjük együtt öreg napjainkat, ahogy terveztük. Tudod, nem is magam sajnálom igazán, hanem téged. Te még sokáig fogsz szenvedni az emlékektől. Nekem viszont már nem sok van hátra. Én hetek alatt meghalok - érzem. Egyszer... egyszer úgyis meg kell halni mindenkinek. Nézd, itt van a zsebemben, lerajzoltam már a síromat is! Egy nyitott könyv alakú síremléket szeretnék, amilyen az életem volt.
Összeborultak, sokáig rázta őket a sírás. Csak amikor már hűvös kezdett lenni és sötétedett, akkor mentek vissza a kórterembe.
Tom, a Cecília ágya feletti polcra tette a laborból magával hozott, laptophoz hasonló berendezést és bekapcsolta.
- Édes, itt van ez a néhány érzékelő, amikor nem zavar, tapaszd föl! Le szeretném tölteni az álmaidat, a gondolataidat, hátha sikerül. Tudod, hogy én mennyire hiszek benne.
Tom mintha megkönnyebbült volna az előző napi beszélgetés után, most jobban haladt a kísérletekkel. A patkányagyakból letöltött információk életre keltek. A négy számítógépből létrehozott hálózat egy véletlen kódbevitelre kommunikálni kezdett.
Leslie kiáltott fel hirtelen:
- Tom, ezek szomjasak virtuális értelemben! Véletlenül beírtam egy képjelszót "blue_lake _01123.png", erre beindult a vinnyogás. Hallgasd meg! Tom fejére illesztette a fejhallgatót, és megdöbbenve hallgatta, miként áramlik a patkányhang egyik gépből a másikba.
- Leslie, ezt megcsináltuk! - és ez csak a kezdet. Képzeld el, amikor majd egy egész virtuális világ fog ezen a módon létezni! - vagyis nemlétezve működni, gondolkodni, kommunikálni, és akaratával robotokat működtetni, amik fenntartják a rendszert, a struktúrát. Ha már elhasznált lesz valakinek a porhüvelye, akkor nyugodtan letöltheti az agyát, és átadhatja lelkét az örökkévalóságnak, a soha nem pusztuló, végtelen időnek.
Este 10-kor - mikor már izgatottsága alábbhagyott, Tom is feltapasztotta a számítógéppel összekötött érzékelőket homlokára és tarkójára. Bevett két szem altatót, és Cecíliára gondolva várta az álmot.
Cecília állapota gyorsan romlott, már rettenetes fájdalmai voltak. Az agysebész megígérte, hogy üzen Gregen keresztül, de semmi sem történt.
- Sok az operációra váró beteg - mondta Greg -, és mind sürgős.
Tom elindult a kórterem irányába a végtelen hosszú folyosón. Menet közben a megműtött középkorú nő jutott az eszébe, akinek megbolydult az agya, és a koponyájában csillagszerűen szétszóródtak a burjánzó sejtek a beavatkozás hatására. A frissen műtött nő talán soha sem tér magához - töprengett. Ez várhat Cecíliára is, ha mégis elvállalják az operációt...
Amikor belépett a kórterembe Cecília éppen hányt. Tudta, ez a kemoterápiás szerek mellékhatása. Greg említette, hogy nem jól reagál a szervezete, de egyelőre valamivel próbálkozni kell. Aztán, ha semmi sem segít, akkor majd az elfekvőben... Ott már csak várják a halált.
Leült az ágyra, megigazította a párnát, és segített ülve elhelyezkedni Cecíliának. Elmondta, mire jutottak Leslie-vel, és hogy
... Tovább »
Mint fordított Déva-várat rontom földig, ha kell, kövenként széthordom —
ne lássam, falán az ügyetlenül magam csinálta fugákat miként veri
föl a gyom, s miljom nyüzsgő kis állat mint épít mikrovilágot magának,
hogy lakjon e romokon.
Képzeletemből dübörgő buldózer vonul föl,
hogy élő testemet ki- falazza. Vásnak a vasfogak, de múltamból magam
kirágom, és látom a tornyon egykor büszkén lobogó, fakó vászon
igyekezetét, hogy lengjen, berozsdállt felvonóhídét, hogy emelkedjen,
kiszáradt vizes- árokét, hogy újra megteljen.
Valaha nevetve rám
tüzelő, megvakult lőrések alól nézem, mint omlik a kő, s a vár fokán,
meg- dőlt bástyán, dohos szobában, az úrnő árnya hiába gondol
föltámadásra.
Még megérint e hely és e helyzet melankóliája, ám
józanul felmérem: az én veszteségem kisebb. Omlása nem rám szakadt,
élőként lehetek szabad, s falát, mely bezárt, lebonthatom — csak a
törmeléket kell majd eltakarítanom.
– Jó estét kedves! – Elnézést, hogy idejövök magához. Megmondaná, melyik irányba van az Üllői út 45?
